DR. TÍMÁR GYÖRGY
DR. TÍMÁR GYÖRGY
DR. TÍMÁR GYÖRGY (FKGP): Köszönöm szépen. Mélyen tisztelt Parlament! A napirenden levő törvény, amelyet az Igazságügyi Minisztérium terjesztett elénk, úgy gondolom, egyike a Magyar Köztársaság legfontosabb joganyagainak, és az alapvető emberi jogok érvényesítése és elmélete szempontjából talán semmi máshoz nem hasonlíthatóan kiemelkedő jelentőségű jogszabály.
Mindannyian tudjuk, mit jelent a jogbiztonság, illetőleg annak hiánya vagy részbeni hiánya. Ebben a Házban többen vagyunk olyanok, akiket eddigi életük során sajnos értek kisebb-nagyobb megpróbáltatások. S úgy gondolom, egy olyan ember, aki a saját bőrén vagy családján keresztül érezte, hogy mit jelent a jogok érvényesítésének hangzatos jelszava, illetőleg a tényleges gyakorlat hiánya, az meg kell hogy értse, hogy ez a joganyag - amely most a Ház előtt megtárgyalásra kerül - mennyire fontos mind hazánk, mind az egyes állampolgárok szempontjából.
A magam részéről úgy tekintem ezt a törvényjavaslatot, mint egy igen tiszteletreméltó szándék első megnyilvánulási formáját. De meg kell mondanom, igen-igen fájlalom, hogy az állítólagos rendszerváltást követően több mint négy évnek kellett elmúlnia ahhoz, hogy ez beterjesztésre kerüljön.
Nevezetesen mire gondolok? A jelen napirend tárgyalása kapcsán már elhangzott - talán nem a legszerencsésebb formában, de - olyan emlékezet-kiesésre utaló jel, amely sajnos megállapítható ennek a törvényjavaslatnak az előző periódusaiból. Nevezetesen, volt egy 3413-as számon nyilvántartott, 1991-ben benyújtott törvényjavaslat, amely annak ellenére más érdemi tartalommal bírt, hogy ugyanazok a nemzetközi normák, ugyanazok a szabályok, sőt ugyanaz a magyar alkotmány volt hatályban, mint jelenleg. Ez akkor a III. számú kárpótlási törvényként lett beiktatva a Ház elé került javaslatokba. S annak ellenére, hogy az Alkotmánybíróság 1991-ben kihirdette 66. számú határozatát, amely pontosan ezzel a kérdéssel foglalkozott, sajnos az akkori Ház elé benyújtott törvényjavaslat ezzel homlokegyenest ellentétes tartalmú volt. Az egy más dolog - lehetne jogtörténeti érdekesség is -, hogy az utolsó pillanatban sikerült a jelen levő képviselők egyikének rákényszerítenie az akaratát az akkori kormánytöbbségre, és az utolsó pillanatban megváltozott ez a törvényjavaslat. Nevezetesen a III. számú kárpótlási törvény - tehát az 1991. évi XXXII. törvény - 19. §-a elé egy 19/1. §-t iktatott az akkori Ház.
Rátérve konkrétan erre a joganyagra, amely most itt van a Ház előtt, mint a büntetőeljárási törvény részbeni módosítása: ez több vonatkozásban nem konzekvens. Igen jószándékúnak minősítem, logikusnak, de nem viszi végig azt a folyamatot, amelyet betölteni szándékozik.
Nevezetesen mire gondolok? Én mint polgárjogász, elsősorban a vagyonjogi kérdésekre koncentrálok. Akkor, amikor ez a törvényjavaslat elismeri annak a lehetőségét, hogy hazánkban vannak, netán lesznek megalapozatlan elmarasztaló büntetőítéletek, és ezekből bizonyos repa-rációs konzekvenciákat is levon, akkor törést érzek ebben a gondolatsorban. Az általam előbb már említett 66/1991-es alkotmánybírósági határozat - amelyet kétéves előkészítő munka után hirdetett ki és hozott meg az Alkotmánybíróság - úgy, mint ahogy az MSZP általam igen tisztelt és előttem felszólalt vezérszónoka említette -, a teljes reparációt az ilyen típusú jogsérelmek esetén a szerződésen kívüli károkozások módjára írta elő rendezni. Sajnos ez a törvényjavaslat nem megy végig ezen az úton, sem a közvetlen vagyoni hátrányok okozásában - vagyonelkobzás stb. -, sem a személyes szabadság sérelmében okozott károk esetében.
(17.30)
Ez a törvényjavaslat az elkobzáskori értéket vagy az akkori értékesítési értéket veszi alapul, és hozzátesz bizonyos időmúlási konzekvenciákat, itt a kamatot. Kérem, ez teljesen életszerűtlen és igaztalan! Sajnos mindannyian tudjuk, hogy hazánk - különösen a jelenlegi állapotában - olyan gazdasági periódust kénytelen elviselni, amikor is az árak változnak. Tarthatatlan lenne az, hogy a valódi reparáció helyett egy jóval korábbi értékesítésen, netalántán nem eléggé körültekintő értékesítésen elért árat tekint alapnak, és azt beszorozza holmi kamatokkal. Az ilyen árverésekkel kapcsolatosan a jelenlegi és mindenkori hatályos jogunk, nevezetesen egy igazságügyi minisztériumi utasítás az árverést írja elő. Mindannyian tudjuk, akik a valódi életben élünk, hogy az árveréseken nem teljes ár érhető el, ugyanis a potenciális vevők egy része ódzkodik attól, hogy egy mástól elvett holmit megszerezzen, megvásároljon; azonkívül az árverések körülményei sincsenek úgy biztosítva, hogy azok a valódi piaci értéket garantálnák.
Ez a két elem, tehát elsősorban az értékesítési körülmény, majd ezt követően a forint értékváltozása - most nagyon finoman próbálom kifejezni magam - teljesen tarthatatlanná teszi a törvényjavaslat eme meghatározását. Én ehelyett inkább másik oldalról javaslom megközelíteni ezt a kérdést. Nevezetesen a reparáció, tehát a pótlás reális szempontjaiból, abból, hogy amikor ez a reparáció ténylegesen végbemegy, akkor milyen anyagi feltételek mellett lehet ténylegesen pótolni azt a kárt, amit a vagyonelkobzás vagy egyéb, de vagyoni hátrányt okozó megalapozatlan ítéleti rendelkezés okozott.
A kamat tekintetében nincs mit hozzáfűznöm, ez egyértelmű. Azonban el kell dönteni, hogy milyen kamatot kell figyelembe venni. Azt a bizonyos 20 százalékost vagy a 44 százalékost? Minden esetben a parlament nem hagyatkozhat a bírói gyakorlatra, hogy majd a bíróság kialakítja - azért van a parlament, hogy ezt határozza meg!
Tisztelt Képviselőtársaim! Ez egyáltalán nem egy hideg, száraz téma. Sajnos, mindannyian ki vagyunk téve egy megalapozatlan állami vagy tisztviselői intézkedésnek, lett légyen annak a pozíciónak a neve bírói, ügyészi, rendőri vagy akármi. Ha a saját bőrünkön érezzük a megalapozatlan igazságszolgáltatási eljárások súlyát, majd megértjük - vagy majd megértenénk -, hogy mit jelent ez. Ez a lehető legközelebb kell legyen mindenkihez! Ehhez nem kell egyéb, mint hogy az ember beleképzelje saját magát annak a szerencsétlen embernek a sorsába, akit ilyen inzultus ért.
A személyes szabadság korlátozásával kapcsolatban felmerült károknál szintén azonos megközelítést javaslok. A törvényjavaslat igen korrektül tartalmazza azt, hogy a szabadságvesztésben kényszerűen eltöltött, eltöltetett időt kompenzálja. De ez teljesen életidegen lenne! Mindannyian tudjuk, hogy nemcsak arról van szó, ameddig a delikvens, jelen esetben az ártatlan áldozat, a dutyiban, a börtönben van, hanem az azt követő időszakot is figyelembe kell venni, hiszen büntetett előélet hatálya alatt áll, mert nincs erkölcsi bizonyítványa, netalántán ref alatt áll és sorolhatom.
Ez a törvényjavaslat igen jószándékú. De nem megy végig ezen az úton, és a magam részéről úgy látom, hogy azok, akik ezt a tervezetet megfogalmazták, nem elemezték végig azt az élethelyzetet, azt a kényszerű körülményt, amiről itt szó van.
Amikor hazánk eleget tesz az emberiességi követelményeknek, az alkotmánynak, az általam már említett alkotmánybírósági határozatnak, teljesen hibás volna egy ilyen megszövegezésű joganyagnak az elfogadása. Hiszen ennek mi lenne a következménye? Egyrészt a károsult élhetne azzal a lehetőséggel, amit számára az Alkotmánybíróság már említett határozata megnyitott vagy deklarált, és amely szerint élhet a polgári bírósághoz való fordulás lehetőségével. De akkor szembetalálkozunk azzal a gonddal, amit annak a polgári bírónak kell feloldania! Nem sokkal életszerűbb ehelyett a törvény szövegét kiegészíteni egy ilyen gondolatra történő ráutalással? Mert ha nem tesszük meg, akkor a magyar jogalkotás kiteszi magát annak, hogy az érintett személy Strasbourghoz fordul. Egészen egyértelmű, hogy ott számára kedvező döntés fog születni, miután ez következik abból a reparációs kötelezettségből, amelyet többek között a strasbourgi nemzetközi fórumok is előírtak.
(17.40)
Az a köztisztviselő vagy az a kormánytag, aki arra gondol, hogy itt milyen összegekről lehet szó, teljesen helytelen úton indulna el.
Az emberi szabadság és a jogbiztonság nem mérhető költségvetési számokkal. Az országnak a jelképéről, az ország becsületéről van itt szó, és arról a jogbiztonságról, amelynek, ha nem érezzük minden ízében, hogy rendelkezésünkre áll, hogy véd bennünket - véd bennünket a saját tévedéseinktől és az embertársaink ilyen-olyan hibás lépéseitől -, akkor ez a társadalom nehezen tudna önmagával szembenézni.
Mindannyiunk érdeke, ahelyett, hogy itt holmi költségvetési szempontokat vennének figyelembe az igen tisztelt törvényalkotók, inkább arra gondolnának, hogy hogy lehet megelőzni a hibás büntetőjogi lépéseket. Mert egészen más egy büntetőeljárás megindítása és lefolytatása és egészen más egy igen súlyos - ha nem is a legsúlyosabb - emberi szabadságjogokat korlátozó intézkedésnek a foganatosítása.
Én nem látom annak az akadályát, hogy ha utólag kiderül, hogy valakinek a jogait megsértette az igazságszolgáltatás, akkor igenis eljárás induljon annak a kiderítésére, hogy ez miért történt. Abban az esetben, ha valaki büntetőjogilag is minősíthető módon követte el a hibát, akkor az ellen fel kell lépni. Mert egyáltalán nem kötelező senkinek bírónak, ügyésznek vagy nyomozónak lenni. Tartsa be a rá vonatkozó jogszabályi előírásokat! Nem lehet legyintéssel elintézni emberi sorsokat.
Tisztelt Képviselőtársaim! Mindannyiunk érdeke ez. Vagy jogbiztonságot teremtünk meg ebben az országban, vagy nem tudom, hogy minek nézünk elébe.
A javaslat más vonatkozását is újból átgondolandónak tartom. Az igen tisztelt Igazságügyi Minisztérium megismétli azt a szabályt a korábbi Be-ből, hogy hat hónapon belül kell megindítani az érintettnek az úgynevezett kártérítési eljárást. Tisztelt Parlament! Miért? Miért nem jó nekünk ehelyett a törvényes elévülési idő? Akkor, amikor nem túl rózsás a költségvetés helyzete, miért kényszerítjük minél gyorsabb kártérítési igény benyújtására az érintettet?
Célszerű lenne, ha megnyitnánk az ötéves elévülési időt. Nyújtsa be akkor, hiszen a tények bizonyítva vannak, őt felmentették stb., stb.
Itt nagyon fontos, hogy amikor elbíráljuk ezt a javaslatot, mindannyiunk szeme előtt legyen a magyar alkotmány - természetesen a megfelelő szakaszok -, a '76. évi 8. tvr., amely gyakorlatilag beemelte a magyar törvénytárba - méghozzá alkotmányerejűen - az ide vonatkozó nemzetközi emberi jogi normákat, az ENSZ alapszabálya, az Alkotmánybíróság már többször említett határozata és maga a polgári törvénykönyv. Akkor, amikor arról van szó, hogy aki vétlenül esett egy büntetőeljárási csapdahelyzetbe - lehet ezt sokféleképpen minősíteni -, akkor annak semmilyen hátránya nem lehet, semmilyen anyagi hátránya nem lehet abból, ha ő az eljárás során olyan magatartást tanúsított, amely egy állampolgártól egy adott szituációban elvárható. Mennyiben érdemel nagyobb anyagi kíméletet a kártérítés tekintetében az állam, mint egy bármilyen más károkozó. Semmi különbség nincs, mert a polgári jogban, de a büntetőjogban is csak kár van, jogalany van, és nem lehet különbséget tenni az amúgy is rendkívüli erőhatalommal bíró állam javára.
Azon kívül felhívom az igen tiszteltek figyelmét arra - elsősorban az Igazságügyi Minisztériumét -, hogy a kártérítés nem ismer részleges kártérítést.
Vagy megáll valakinek a kártérítési igénye, vagy nem. Tehát maga a jogszabály ezen belül nem tartalmazhat szűkítést, mert ha tartalmaz, beleütközik az Alkotmánybíróságba és az egész magyar alkotmányos rendbe. Úgyhogy én nagyon remélem, hogy az Igazságügyi Minisztérium jelen lévő igen tisztelt képviselője ezeket az általános részben most csak vázlatosan említett szempontokat magáévá teszi, és vagy olyan formában fejezi ki egyetértését, hogy ilyen értelemben módosítást javasol a törvényjavaslaton, vagy pedig egy deklaráció követi - esetleg egyidejűleg jelenik meg a törvénnyel -, amely megerősíti azt, hogy minden olyan esetben, amikor a károsultnak a törvény írott szövegén felül is kára van, kárigénye van, azt a polgári jog rendes útján érvényesítheti - mint ami a jelenlegi helyzet.
Én nagyon örülnék, ha a magyar állam elkerülne egy olyan helyzetet, hogy az érintettek esetleg csoportosan Strasbourghoz kényszerülnének folyamodni, s ott bizonyos ellentétes álláspont alakulna ki a magyar parlament döntésével.
Kérem önöket, hogy a most vázoltakat mint általános előterjesztést, szíveskedjenek elfogadni. Köszönöm szépen. (Taps.)
