KELLER LÁSZLÓ
KELLER LÁSZLÓ
KELLER LÁSZLÓ (MSZP): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Ház! Az előző ügyrendi vitához csak néhány gondolatot mondanék.
A költségvetési bizottság a múlt héten is tárgyalt az Állami Számvevőszék és a Pénzügyminisztérium kiegészítő jelentésében, háttéranyagában felmerült ellentmondásokról, ha Varga Mihály képviselőtársam figyelemmel kísérné a bizottság munkáját, akkor kiderülhetett volna számára, hogy összesen két olyan nagyobb lélegzetű ellentmondás maradt fenn a múlt héten a bizottsági ülésre, amelyet a bizottság megtárgyalt és e tekintetben döntésre is jutott.
Ezt követően szeretnék szintén visszatérni az elmúlt heti ülésen elhangzott kisgazdapárti vezérszónoklatra. Akkor a Házszabály nem tette lehetővé számomra a reagálást, most úgy gondolom, hogy nem lehet elmenni az itt elhangzottak mellett reagálás nélkül. Ha visszaemlékeznek képviselőtársaim, a frakcióvezető úr - tőle szokatlan módon - meglehetősen zavarba jött, amikor az elnök asszony a nem várt időpontban kérte fel a vezérszónoklat elmondására. Valószínűleg ennek tudható be, hogy több olyan állítása volt a vezérszónok úrnak, amelyet nem lehet szó nélkül hagyni. Azért nem, mert az vagy tényszerűen távol áll a valóságtól vagy azért nem, mert a szónok által tett kijelentés nem bizonyított.
Megállapítja például, hogy a törvényhozó hatalom részéről számos visszaélés történt a zárszámadás összeállításakor.
(18.20)
Ez az egy megállapítás két dologban is félrevezeti a hallgatóságot, miközben nagyon tetszetősen hangzik. Egyrészt a zárszámadást nem a törvényhozó hatalom állítja össze, így visszaélést sem követhetett el, másrészt az Állami Számvevőszék négykötetes jelentésének egyetlen sora nem utal visszaélésre.
A vámbiztosíték bevételként történő elszámolását a vezérszónok a mérleg szándékos meghamisításának minősítette.
Ennél a kijelentésnél a képviselő úr figyelmen kívül hagyta az államtitkár úr kifejtését, az Állami Számvevőszék erről szóló jelentését és a parlament tavalyi döntését. Ha mindez elkerülte volna éleslátásának horizontját, akkor legalább a szándékosságot illett volna elhagyni a minősítés során.
Gondolom, nemcsak én, hanem sokan mások kíváncsian várták annak kifejtését a vezérszónok úr hozzászólásában, hogy az egyszeri leértékelés és az előre bejelentett többszöri apró leértékelés miért ugyanazon hatást fejti ki. Nos, nem sorolom, de mindez azt is mutatja, hogy nemcsak a koalíciónak kellene a '94-es zárszámadáshoz módosító indítványokat beterjeszteni.
Ezek után három kérdésről kívánok szólni, mindhárom kérdés többször lett érintve a vitában, de ennek ellenére a legutóbbi költségvetési bizottsági ülésen még mindig heves vita bontakozott ki mind a vámbiztosíték elszámolásáról, mind a cél- és címzett-támogatások maradványértékének elszámolásáról.
Először a vámbiztosíték elszámolásával kapcsolatban kialakult álláspontomat szeretném kifejteni.
A vámbiztosíték 1992. augusztus elején került bevezetésre az azonnali vámfizetési kötelezettség jogszabályi előírásával egyidejűleg. 1993. december 31-ig a vámbiztosíték számlára befizetésre került 32 milliárd forint, kifizetésre 19 milliárd forint, az év végi egyenleg 13 milliárd forint.
1994. december 31-ig ugyanezek az értékek: a befizetés 81 milliárd forint, a kifizetés 57 milliárd forint, s az egyenleg 23 milliárd forint.
Az Állami Számvevőszék nem vitatja azt, hogy a Pénzügyminisztérium a jogszabálynak megfelelően kezeli - bevételi és nem letéti számlán - a megfizetett vámbiztosítékot. Ugyanakkor kifogásolja, hogy már akkor bevételként veszi figyelembe, amikor a bizonylati alátámasztást jelentő vámhatározat kiadása csak a következő évben történik meg.
Az Állami Számvevőszék azt állítja, hogy a vámbevételként kimutatott összeg nagyobb részét a következő költségvetési évben más bevételi jogcímen számolják el, kisebb hányada nem is lesz a költségvetés bevétele, mert visszautalják a vámbiztosítékot befizető importőrnek. Ez majdnem pontosan igaz is, csakhogy például az 1993-ban megfizetett vámbiztosítékhoz kapcsolódó 1994-es határozat utáni elszámolás nem az 1993. évi vámbiztosítékkal szemben kerül elszámolásra, hanem az 1994-es vámbiztosíték-bevételi számlával szemben, amelynek az induló egyenlege nulla. Az induló nulla egyenleg a vita szempontjából nagyon lényeges. Ez másképpen fogalmazva azt jelenti, hogy az adott év elejétől befolyó tényleges biztosítékokkal kell a korábbi időszakban keletkezett vám- és adókötelezettségeket átutalni az aktuális költségvetési bevételi számlára, így az adott évi vámbiztosíték számlán szereplő összegek csak egyszer kerülnek költségvetési bevételként elszámolásra. Ez pedig azt jelenti, hogy nem merülhet fel bevételduplázódás sem éven belül, sem évek között, és ezért nem lehet bújtatott hiánynövekményként felfogni a vámbiztosíték számla év végi egyenlegét.
Egy kis mértékű torzítást persze mégis mutat a fentiek szerinti elszámolási mód, ez pedig abból fakad, hogy az év folyamán folyamatos állományváltozás történik a vámbiztosíték számlán. Ez mintegy 90 százalékban a költségvetési bevételi számlákra való utalást jelent, a fennmaradó esetekben pedig az importőröknek történő visszafizetést. Ez az a rész, amely tulajdonképpen jogszerűen kerül a költségvetésbe, de valójában nem igazán tekinthető az adott évi bevételnek, igaz, a következő évben a tényleges vámbevétel ugyanilyen mértékben csökken. Az ellentmondást azonban az 1993. évi zárszámadásról elfogadott törvény jóváhagyta, így mindaddig, ameddig előremutatóan nem történik meg az államháztartási törvényben a megfelelő rendezés, az 1994. évben meghozott törvényt minden további nélkül lehet precedens értékűként kezelni.
A második kérdéskör a helyi önkormányzatok cél- és címzett-támogatásai fel nem használt év végi maradványának kezelése, számításba vétele.
Az Állami Számvevőszék azt kifogásolja, hogy a fel nem használt előirányzatot az ÁFI Rt. a központi költségvetésből lehívja, ily módon a költségvetés kiadási oldala növekszik, miközben tényleges teljesítés a lehíváshoz nem tapad.
Az 1992. évi LXXXIX. törvény szerint, amely a cél- és címzett-támogatásokat hivatott szabályozni, mind az ÁFI, mind a költségvetés törvényesen jár el akkor, amikor a maradványösszeg lehívásra, illetve átutalásra kerül. Ezzel szemben az államháztartási törvény nem teszi lehetővé olyan lehívások kiadásként történő elszámolását, amelyek nem meghatározott feladat ellentételezését jelentik. A korábbi évek gyakorlata egyébként hasonló volt a zárszámadási törvényben foglalt megoldással. E tekintetben sem nélkülözhető a jövő évi költségvetésben az Állami Számvevőszék által felvetett probléma rendezése, de a beterjesztett törvényt e tekintetben nem indokolt módosítani.
A harmadik kérdéskörről azért szeretnék beszélni, mert Szilágyiné Császár Terézia képviselő asszony múlt heti hozzászólásában hangsúlyosan szólt a belföldi adósságszolgálat feszítő tényéről. Amikor az adósságszolgálat nagyságát bemutatjuk, akkor járunk el korrekt módon, ha az adósságszolgálat kiadásával párhuzamosan nem hallgatjuk el az adósságszolgálattal kapcsolatos bevételeket, amely a zárszámadás szerint 96 milliárd forint, és így a nettó teher nem 360 milliárd forint, hanem csak 264 milliárd. És ha innen közelítjük az esetleges változtatási lehetőségeket, akkor a jövőben akár nagyobb is lehetne a mozgástér, főleg akkor, ha például az 1992. évi hitelkonszolidáció során állami tulajdonba került követelések kezelése nem az indoklásban leírtak szerint valósult volna meg, ugyanis 98,5 milliárd forint volt az a követelés, amit az állam '92-ben kivásárolt a bankoktól, a kezelést - szerződés szerint - az MBFB Rt. végezte, majd 1994. évben 6,4 milliárd forint került értékesítésre - ennek bevétele a költségvetésben szerepel.
Ami a mozgásteret szűkíti, az az, hogy 7,6 milliárd forint névértékű rész apportálásra került a kezelő bankba, és szintén a kezelő bank 63 milliárd forint névértékű részt megvásárolt.
Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a követelések döntő része, igaz, nem tudni milyen bevétel fejében, kikerült a költségvetés látóköréből, és ennek hozama csak a banki osztalékból remélhető.
Mindezzel csak arra szerettem volna ráirányítani a figyelmet, hogy előfordulhat az is, hogy a mozgástér a szükségesnél nagyobb mértékben került leszűkítésre.
Több ellenzéki felszólalás igyekezett azt sugallni, hogy a belső adósság utáni magas terhek okozója az 1994 júliusban hatalomra lépett kormány nem megfelelően megválasztott gazdaságpolitikájából származtatható.
Gyakran hangzik el, zárszámadástól függetlenül is, pozitív kicsengésű utalás az előző kormány utolsó félévében mutatkozó inflációs ráta alacsony szintjére. Valóban, a hónap/hónapban számított fogyasztói árindex az év első hónapjaiban rendre közelebb volt a 115 százalékhoz, mint a 120 százalékhoz, de - és erre nyomatékosan szeretném felhívni a figyelmet - ugyanezen időponttól a diszkont kincstárjegyek átlaghozama rendre 6-7 százalékkal meghaladta ezen értéket, sőt július végére elérte a 10 százalékot, vagyis 1994-ben nemcsak teljesítménnyel alá nem támasztott reálbér-növekedés volt, hanem 6-10 százalék reálhozamot biztosító diszkontkincstárjegy-kibocsátás.
(18.30)
Ez pedig azért döntő, mert a pénzpiacon kint levő és általában félévenkénti kamatfizetésű államkötvények kamat-megállapítása a diszkont kincstárjegy-hozamok alapján történik. Amikor az 1994. évi belső adósságállomány terheinek nagyságát értékeljük, nem tekinthetünk el attól a fontos tényezőtől, hogy az államadósság után fizetendő kamatok általában nem a kamatfizetéskor, hanem az értékpapírok kibocsátásakor kerülnek megállapításra.
Például a konszolidációs kötvények kamata a korábbi hat hónap, kilencven napos diszkont kincstárjegy átlaghozamával azonos, tehát a '93 végén kibocsátott kötvények kamatát, amit '94-ben kell megfizetni, a '93-as év második felének 125 százalék körül mozgó diszkont kincstárjegy-hozama determinálja.
Mindezt nem árt figyelembe venni akkor, amikor a pótköltségvetést '94-ben benyújtó kormányt úttévesztéssel illetik az ellenzéki sorokban. Egyoldalú és hamis az a megközelítés, ami az időzített bomba megtalálóját marasztalja el a bomba telepítője helyett. Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps a kormánypárti padsorokban.)
