TÓTH PÁL
TÓTH PÁL
TÓTH PÁL (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Kedves jelen lévő Képviselőtársaim! Igyekszem rövid lenni ezen a késői órán, de - végighallgatva az előttem szólókat - van néhány dolog, ami arra késztet, hogy a felszólalásom bevezető mozzanatait azért elmondjam.
Az előzményekről egy-két szót:
Köztudott: nemcsak a koalíciós kormány programjában szerepelt célként, hogy végre ismét jogszabály határozza meg a költségvetésből, közpénzekből fedezett vásárlások részletes szabályait, hanem az előző kormány is tett egy halovány - vagy nem is tudom, milyen, de nem túlságosan erőszakos - kísérletet a normaalkotásra. Ez, a parlament elé már be sem terjesztett koncepció, annak idején elég szép publicitást kapott, hiszen egy rendkívül időszerű és nagyon hasznos törvényjavaslatról, egy hiányzó jogszabályról volt szó. Annak idején akadtak rosszmájú újságírók, akik azt írták arról a koncepcióról, illetve úgy vélekedtek, hogy az akkori kormány koncepciója sokkal inkább a hazai szállítók mindenekfölötti előnyben részesítésére, mintsem az állami költekezés szigorú ellenőrzésére összpontosít.
Az igazságnak tartozom azzal, hogy ehhez hozzátegyem: elolvastam a Boross-kormánynak a tárgyban született kormányhatározatát, és ennek bevezető mondata éppen úgy a közpénzek hatékony, áttekinthető felhasználásáról és nyilvános ellenőrizhetőségének fontosságáról szólt, mint az új kormány programjának idevágó része, legalábbis a lényeget tekintve. Az persze már csak egy adalék a dologhoz - és Latorcai képviselő úr vezérszónoki felszólalása juttatta eszembe -, hogy az egyik helyettes államtitkár úr még a tavalyi év elején azt találta mondani, hogy nagyon helyénvaló dolog lenne az "udvari szállító"-i titulust valamilyen más formában - mit tudom én: "az állam hivatalos ipari beszállítója" címen - helyreállítani. De ez csak egy adalék a dologhoz.
Egy biztos: akármiket nyilatkoztak akkoriban, tavaly márciusban már sejteni lehetett, hogy ennek a törvénynek vagy jogszabálynak a megalkotása az új parlamentre és az új kormányra marad örökül.
Szó esett a háború előtti magyar jogi szabályozásról - ezt Demeter Ervin képviselő úr említette -, bizonyos közszállítási szabályzatról; egyik-másik felszólalásban ez amolyan követendő példaként bukkant elő. A probléma az, hogy a közbeszerzések piaca a háború előtt nemcsak Magyarországon, hanem más európai országokban is rendkívül zárt volt, és még a hazai piacon sem volt elérhető valamennyi vállalkozó számára. Egészen elképesztően kis mértékben már a törvény vagy szabályzat hatálya alá estek a dolgok; ha például a vasút vásárolt néhány ezer harapófogót, mindenképpen ide tartozott az ügy.
Mára a világ alapvetően megváltozott. Ma a közbeszerzések nemzetközi kereskedelmének liberalizálása van napirenden - és ezt nem volna jó elfelejteni. Ennek az alapelve a nemzeti elbírálás, a diszkriminációmentesség és az áttekinthetőség. Úgy gondolom, ezek olyan elvek, amelyekhez - ismerve a körülményeket - valamennyire ragaszkodnunk kell. Továbbá van néhány alapelv vagy alapprobléma, amivel minden közbeszerzési, közszállítási vagy versenytárgyalási - itt most a neveket szinonimaként említem - szabályzatnak szembe kell néznie, és azokat valahogyan meg kell oldani. Ez a három dolog a következő: az első - és itt ez nem fontossági sorrend -, hogy milyen értékhatároknál kezdődjön a versenyeztetés; a második, hogy azonos eséllyel indulnak-e a vállalkozók a versenyen; végül, de nem utolsósorban az, hogy miképpen értékeljük az ajánlásokat.
Az elsővel kezdeném, az értékhatárok problémájával, és ezen belül is most csak annak a limitnek a problémájával, amit a javaslat az önkormányzatokra megállapított. Mádi képviselő úr vezérszónoki felszólalásában már szóvá tette és helytelenítette, hogy a javaslat az önkormányzatok tekintetében más kvótát állapít meg, mint az állami költségvetési szervek esetében. Ha jól emlékszem, a Világgazdaság egyik múlt heti számában ezzel kapcsolatban - állítólag, mert nem tudom, tényleg így hangzott-e el - egyenesen azt állította a képviselő úr, hogy amennyiben a közbeszerzési törvényjavaslatot változatlan formában szavazná meg a parlament, akkor nincs kizárva az önkormányzatok tömeges működőképtelenné válása sem. Azért - állította a képviselő úr -, mert az önkormányzatokra megállapítani javasolt limit olyan alacsony, hogy csaknem minden beruházás a bürokratikus menetrendhez kötött közbeszerzési kategóriába kerül. A képviselő úr a kistelepülések esetében még csak-csak indokoltnak vélte ezeket a törvényben szereplő limiteket - tehát a 2 és az 5 milliót -, nagyobb települések esetében azonban nem.
Tisztelt Ház! Annak a vidéki nagyvárosnak a közgyűlése, ahonnan jöttem - és ez elég nagy város -, s ahol 1990 óta folyamatosan önkormányzati képviselő vagyok, szolgáltathat példát, ami alapján elvitatkozom egy kicsit Mádi képviselő úrnak ezzel a feltevésével.
Először is azzal kezdem, hogy a költségvetési rendeletünk egyik passzusában évek óta szabályozza, tartalmazza a beruházások pályáztatásának rendjét, mégpedig 2 millió forintos értékhatár fölött kötelezően írja elő, hogy pályáztatni kell minden önkormányzati beruházást. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy ettől a rendelettől és az érvényes jogszabályoktól függetlenül is a város minden egyes beruházási, felújítási feladatot megpályáztat, függetlenül attól, hogy ezt nem írja elő számára semmiféle rendelet. Még a kisösszegűeket is, mondjuk, a százezer forint körüli értékű munkákat is pályáztatja. Két oka van ennek. Az egyik: így remélheti azt, hogy az ár alacsonyabb lesz, tehát csökkentheti az árat, válogathat; a másik pedig, ahogy mondták: mert így tiszta. Nem olcsó mulatság a pályázat, 36 ezer forintot fizet a város az újságnak egy hirdetésért.
Nos, mit jelent ennek a rendeletnek az alkalmazása a limitek szempontjából? Azt például, hogy ebben a nagyvárosban '94-ben összesen 1,8 milliárd forintot érő munkákat pályáztattak meg, ami körülbelül 250 tendereztetést jelentett - 250 lebonyolított pályázatot! Az ezeket lebonyolító belső szervezeti egység számára ez a majdnem minden napra jutó pályáztatás nem okozott semmi különösebb gondot. Három speciális esetben tekintettek el a pályáztatástól; nem sorolom fel ezeket - olyan esetek voltak egyébként, amelyek a törvény szerint is meghívásos vagy tárgyalásos módon kerülnek lebonyolításra.
Ami pedig az értékhatárokat illeti, ott a helyzet a következő:
A teljes összeg, tehát a teljes 1 milliárdon felüli összeg 58 százaléka a beruházások esetében a törvényben vagy a törvényjavaslatban szereplő 5 millió forintos értékhatár alatti feladatokra költődött el. Tehát a teljes beruházási költségnek - keretnek vagy előirányzatnak - a nagyobbik része került a Mádi képviselő úr által túlságosan alacsonynak ítélt limit alá.
(18.50)
Vagyis a jelenlegi szabályozás szerint sok százmillió forint úgy mehetne ki, hogy az nem esne semmiféle közbeszerzési eljárás alá.
Még valamit az elmondottakhoz. Ez a nagyváros és sok más önkormányzat eddig is, és gondolom ezután is, megtalálta a módját, hogy preferálja a helyi vállalkozókat, ahol persze erre lehetősége adódott. Tehát voltak az elvégzendő feladathoz alkalmas helyi vállalkozók. A pályázati feltételek átnyújtásakor rögtön szerepelt egy passzus, amelyik úgy szólt, hogy előnyben részesítjük a helybeli és helyi székhelyű vállalkozókat, és meg kell mondjam, vaskövetkezetességgel érvényt is szereztek ennek.
Ha megengedik, itt térnék át néhány szó erejéig az előnyben részesítések és preferenciák problémájára. Olyan részletekkel most nem bíbelődnék, hogy melyek az Európai Unióval szemben vállalt jogharmonizáció követelményei ezen a téren. Mindenesetre azt látom, hogyha már megvan a versenytárgyalási kiírás - ami a nyílt eljárás során úgy is történhet, hogy az ajánlatkérő előírhatja, hogy csak hazai, belföldi székhelyű, lakóhelyű ajánlattevők vehetnek részt azon -, az elbírálás szempontjai szerintem viszonylag korrektek. Az győz, aki a 34. § (2) bekezdésében meghatározott elbírálási szempontok egyike szerint a legkedvezőbb ajánlatot tette.
Ezt kiegészíti az én olvasatomban egy másik passzus, az 59. §, az abban foglaltakat valamelyik szakíró - nem tudom, hogy pontosan hol olvastam - gumi paragrafusnak nevezi. Eszerint előnyben kell részesíteni azt az ajánlattevőt, aki a legnagyobb mértékben kíván a teljesítéshez belföldi munkaerőt bevonni, illetve belföldi származású terméket felhasználni, és csak ezt követően lehet kedvezményezni a környezetbarát terméket vagy technológiát ígérő ajánlattevőt.
Erről írta valaki némi éllel - meg kell mondjam, hajlok arra, hogy megértsem az illetőt - de nem minden alap nélkül, hogy inkább legyen mérgezőbb a magyar, mint egészséges, de külföldi. Ez igen előrelátó elvnek tetszik. Egyébiránt pedig a hazai termelők előnyben részesítésének a formái ebben a javaslatban - hivatkozás történt több esetben arra, hogy ez teljesen általános és elfogadott dolog, mint ahogy az is - nyílt szabályokon alapulnak, és a legtöbb európai ország ezt sokkal burkoltabb módon oldja meg, most a lényegen persze ez nem változtat.
Végighallgatva a vezérszónoki felszólalásokat - nem is nagyon volt olyan felszólalás előttem, amelyik ezt ilyen élesen artikulálta volna, mint a vezérszónoki hozzászólások -, már most látszik, hogy az árpreferencia-javaslatban szereplő 10 százalékos mértéknél vagy méricskélni fogjuk, hogy hány százalék lesz a magyar hozzáadott érték, vagy egyszerűen elképzelhető az is, hogy megemelkedik ez az ominózus 10 százalék.
Ha ez így lesz, akkor viszont joggal mondhatjuk, hogy ez a javaslat egyenes folytatása lehet vagy lesz a hajdan volt és egészen más nemzetközi gazdasági viszonyok között létezett közszolgálati szabályzatnak, vagy hogyan lesz ez.
Én azonban az igazi problémát nem is abban látom, hogy a kedvezményezések dolga kissé ilyen kusza számomra, hanem abban, hogy a külföldi-belföldi reláció az önkormányzatok szintjén, amelyekre ennek a tervezett jogszabálynak a hatóköre kiterjed, nem így vetődik fel, hanem az önkormányzatok döntő többsége számára ez a probléma a helybeli vállalkozó és a nem helybeli vállalkozó relációjában jelenik meg.
Mindenki tudja, különösen a vállalkozók - akár helybeliek, akár nem -, hogy az önkormányzatok nagyon fontos üzleti partnerek, iskolák, tornatermek, kommunulációs beruházások és ki tudja még mi minden építésére adhatnak megbízást, munkát, s köthetnek szerződést.
Az 1988-as rendelet ugyan előírta számukra a tendereztetést, a versenytárgyalások jogi szabályozása pedig a már több ízben említett - a vezérszónoki felszólalásokban itt is említett - '87-es törvényi rendeleten alapul.
Az önkormányzatok egy jelentős része persze úgy gondolta, hogy rájuk ezek a szabályok nem vonatkoznak. Végeztek ilyen irányú felméréseket. Tényleg elég jelentős azoknak az önkormányzatoknak a száma, amelyek nem sokat törődtek ezzel a dologgal. Nézőpont kérdése volt eddig, hogy amikor az önkormányzatok helybeli vállalkozóknak adtak megbízást, akkor pusztán támogatták a helybeli vállalkozókat, vagy korrumpálták őket - ez a kérdés így vetődik fel a mindennapi gyakorlatban mind a mai napig.
Önkormányzati képviselői pályafutásom során számtalanszor fordultak meg nálam hoppon maradt vállalkozók, akik felháborodva vádaskodtak anélkül, hogy bármit bizonyítani tudtak volna.
A lényeg: Van-e jó kompromisszum? Azt hiszem, hogy minden bizonnyal van, a helyi vállalkozóknak ugyanis a javaslat hatálybalépését követően valódi versenyben kell megmérkőzniük egymással és a távolabbiakkal. Szerintem csak az elfogadható, ha árban, minőségben, határidőben tényleg egyenlő feltételek vállalása esetén élveznek előnyt. De akkor az a véleményem, hogy igenis élvezzék ezt az előnyt. Ez a mozzanat azonban számomra a javaslatban nem látszik elég egyértelműen vagy világosan. Az az igazság, hogy most nem is tudom pontosan megmondani, miképpen lehet ezt a dolgot sokkal határozottabban érvényesíteni, sokkal határozottabban artikulálni a törvényjavaslat normaszövegében. Egy biztos, a helyi vállalkozók támogatását mindenki elfogadja, mert foglalkoztatásuk sok járulékos hasznot hajt a településeknek - adók, munkalehetőségek és egyebek -, ugyanakkor az is tény, és ez is hozzátartozik az igazsághoz, hogy a helyi vállalkozók jelentős előnyöket élveznek enélkül is. Nekik van ugyanis az adott területről a legtöbb információjuk, és például jóval alacsonyabb szállítási, utazási költséget számíthatnak fel, mint, mondjuk, a fővárosból érkező kivitelező kollégáik.
Tisztelt Ház! Elnézést kérek, hogy így elnyúlt a felszólalásom. Mindenesetre úgy gondolom, hogy a törvényjavaslat vitája talán az általam megfogalmazott néhány kérdésben felvetett problémára is relevánsabb, árnyaltabb megoldásokat hoz módosító indítványok formájában. Ebben a reményben, ebben a hiszemben és általában abban a meggyőződésben, hogy ez egy nagyon jó és időszerű törvényjavaslat, a magam részéről támogatni fogom és a tisztelt Háznak elfogadásra ajánlom.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)
