DR. KÓNYA IMRE
DR. KÓNYA IMRE
DR. KÓNYA IMRE (MDF): Köszönöm szépen. Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Csak nagyon röviden szeretnék Mécs Imre szavaira reflektálni. Úgy gondolom, senki nem vitatja el, hogy az elveszett életek, a börtönben eltöltött évek, illetőleg az elrabolt vagyon vonatkozásában, ha egyáltalán olyan helyzetbe kerülünk, hogy egy rangsort kell felállítani, akkor a legsúlyosabb sérelem bizonyára azt érte, akinek az életét vették el jogtalanul. Utána valóban az szenvedte a legnagyobb sérelmet, akit igazságtalanul és jogtalanul börtönbe zártak vagy egyéb módon fosztottak meg szabadságától, és csak ez után következik az a sérelem, amelyet a vagyontól való megfosztás jelentett.
Az, hogy az elmúlt Országgyűlés nem ilyen sorrendben próbálta a kárpótlást megoldani, egyszerűen abból következett, hogy a tulajdonjog kérdését kellett rendeznünk. Nevezetesen: az állami tulajdon privatizálásában kellett mondanunk az Országgyűlésben egy olyan szót, amely a jövőre irányt mutat.
Mindaddig, amíg nem dőlt el az a kérdés, hogy privatizáció vagy reprivatizáció legyen, mindaddig, ameddig nem lehetett dönteni abban a kérdésben, hogy vajon a többnyire jogtalanul szerzett állami tulajdon sorsa hogyan rendeződjék el, nem lehetett továbblépni az ország és a továbbhaladás szempontjából alapvető kérdésben: a tulajdonjog kérdésében. Ezért került előtérbe a vagyoni kárpótlás kérdése, ugyanis az elmúlt parlamenti többség úgy döntött - meggyőződésem szerint racionálisan -, hogy nem a reprivatizáció, hanem a privatizáció útjára lép.
(17.00)
Ugyanakkor a privatizáción belül az igazságtétel elemét is igyekezett érvényesíteni. Ezt szolgálta a vagyoni kárpótlás intézménye.
Ezért került ez előtérbe, racionális megfontolásból, és nem azért, mintha fordított erkölcsi értékítéletünk lett volna, és a vagyonvesztést súlyosabbnak fogtuk volna fel, mint hogy valakinek az életét vagy a szabadságát vették el.
Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps a jobb oldalon.)
