DR. SEPSEY TAMÁS
DR. SEPSEY TAMÁS
DR. SEPSEY TAMÁS (MDF), a napirendi pont előadója: Tisztelt Elnök Úr! Köszönöm a szót. Tisztelt Országgyűlés! Engedjék meg nekem, hogy a törvényjavaslat indokolását azzal kezdjem, hogy köszönetet mondjak azon képviselőtársaimnak - s többségükben a kormányzó pártok képviselőinek -, akik igenlő szavazataikkal a költségvetési és az emberi jogi bizottságban támogatták a javaslatomat, és ezáltal hozzájárultak ahhoz, hogy a plénum azt meg tudja vitatni. Nagyon remélem, hogy amikor végszavazásra kerül a sor, a Ház ugyanúgy támogatni fogja az elképzelésemet.
Azért kellett külön kiemelnem a köszönetemet, mert magának a kárpótlásnak a témája ebben a Házban a korábbi időszakban is, és a mostani időszakban is éles indulatokat váltott ki. Én megpróbálom ma fékezni magamat, és nem szólni a Torgyán József vezette kisgazdapárt elképzeléseiről, mert akkor még előfordulhat, hogy Ausztráliából az elnök úr repülőgépre száll és visszajön (Derültség.), hogy hallotta: valamit mondott a Sepsey Tamás. Ettől függetlenül el fogja mondani, hogy mit gondol ebben a kérdésben.
Nagyon szükséges, hogy alázattal közelítsünk ehhez a témához, és megpróbáljunk politikamentesen szólni erről. S azzal is tisztában vagyok, hogy időnként az én kijelentéseim sem aratnak éppen osztatlan sikert, de nagyon kérem képviselőtársaimat, hogy ez az ellenszenv ne érződjék a kárpótlás ügyén.
1990-től még a régi, a szocialista időszakban megválasztott parlamentnek az idejétől datálhatjuk a kárpótlás szükségességét. Ezt azért tartom időszerűnek elmondani, mert nagyon sokan úgy gondolják - és ebben a Házban is igen sokszor elhangzott -, hogy az Antall-kormányzatnak volt az úri passziója a kárpótlás. Engedtessék meg nekem, hogy néhány jogszabályt idézzek, hogy rámutassak arra: az 1990-ben szabadon megválasztott Országgyűlésnek és az akkor kormányzatnak jogi kötelezettsége volt az Országgyűlés elé beterjeszteni a kárpótlási törvényeket.
Az 1990. évi XXVI. törvény, amely az 1945 és 1963 között törvénysértő módon elítéltek ítéleteinek semmissé nyilvánításáról szól, a 6. § (2) bekezdésében azt mondja ki, hogy ezen semmissé nyilvánított ítéletek kapcsán keletkező anyagi jóvátételről külön kárpótlási törvény fog rendelkezni.
A Magyar Országgyűlés 1989. - hangsúlyoznám még egyszer: 1989. - november 1-jén elfogadja a 19/1989. OGY határozatot. Ez az országgyűlési határozat kimondja, hogy az 1945 és 1962 között elítéltek esetében a Minisztertanács - akkor még így szólt a jogszabály - terjessze az Országgyűlés elé az ebben az időszakban elítéltek, internáltak és kitelepítettek kártalanításáról szóló törvényjavaslatot.
Ezt követően 1990. március 28-án négy országgyűlési határozat születik, amelyekben az Országgyűlés kötelezi a kormányt, hogy terjesszen elő kártalanítási törvényjavaslatot az 1938 és 1945 között politikai, faji, vallási okokból üldözöttek kártalanításáról. Terjesszen elő törvényjavaslatot az 1945 után törvénytelenül kitelepített németeknek a kártalanításáról.
(16.20)
Terjesszen elő törvényjavaslatot a Szovjetunióba hurcolt kényszermunkások kártalanításáról. S legvégül a 37/1990. számú országgyűlési határozati javaslat kötelezi a kormányt arra, hogy az 1945. és 1963. között személyes szabadságukban jogtalanul korlátozottak kárpótlásáról - akik közé a kitelepítettek, a hadifoglyok, a kényszermunkára hurcoltak tartoznak - terjesszen elő kártalanítási törvényjavaslatot.
Tisztelt Országgyűlés! Azért kívántam ezeket a jogszabályokat elmondani, hogy egyszer s mindenkorra talán szakadjon vége annak a vitának, hogy miért kellett kárpótlási törvényeket alkotni 1990-ben, a szabad választások után. Mert jogi kötelezettsége volt ez az Országgyűlésnek!
Ha az Antall-kormány nem terjeszti be a kárpótlási törvényeket, jogszabálysértést követett volna el, mert hatályos országgyűlési határozatoknak nem tesz eleget.
Megszülettek ezek a kárpótlási törvények. Mindegyik törvényjavaslat beterjesztésénél - tessenek elolvasni a miniszteri expozékat - a kormányzat hangsúlyozta, hogy a kárpótlás részleges. Hogy nem lehet jóvátenni az elkövetett bűnöket, de meg kell próbálni. S azért kell erre megint nyomatékosan utalni, mert számtalan felszólalásban, akár a Háznak azon az oldalán, akár ezen az oldalán minduntalan felhangzik az a jelző, hogy rosszak a kárpótlási törvények. S ilyenkor el kell mondani, nem a törvények rosszak, hanem az az öt évtized volt rossz, ami arra motiválta a törvényhozást, hogy megpróbálja jóvátenni a sérelmeket; amiket csak részlegesen lehetett. Arról nem is beszélve, hogy valójában a kárpótlás nem akkor sikeredett félre, amikor meghozták a törvényeket. Mert az ország gazdasági lehetőségéhez képest ezek a törvények többé-kevésbé megfelelőek voltak.
Sajnos a kárpótlás akkor ment tévútra - és ezt el kell ismerni -, amikor a kárpótlási jegyeknek a fedezete bár megvolt, mégsem került felajánlásra a jogosultak javára. Amikor a kárpótlási jegyekért nem tudtak a jogosultak állami vagyont vásárolni, akkor fordult visszájára a kárpótlásnak az erkölcsi tartalma.
Egyre több és több kárpótlásra jogosult érezhette úgy, hogy őt becsapták. Mert az államtól kapott egy papírt, s az állam privatizációs szervezetei élén olyan vezetők álltak - és ne tessék ezt demagógiának venni, de azért el kell mondani -, akiknek nem voltak anyagi gondjaik, mert 5-600 ezer forintos havi jövedelmet élveztek, 30 millió forintos lakásvásárlási kölcsönt vehettek fel. Ezek az emberek nyilvánvalóan nem törődtek azzal, hogy adjanak vagyont azoknak, akiket az élet viharai megaláztak; sokuknak az életét tették tönkre.
Az én törvényjavaslatom tavaly szeptemberben lett benyújtva. Tavaly szeptemberben, mert akkor már lehetett érezni, hogy sajnos a vagyonkezelő szervezetek vezetése - bár a személyi állomány részben kicserélődött - felfogásban nem változott meg; továbbra sem lesz kárpótlási jegy ellenében vagyon.
Ezért úgy gondoltam, módot kellene adni a politikai üldözötteknek, hiszen ez a törvény, az 1992. évi XXXII. törvény az ő kárpótlásukról szól, hogy tudják módosítani a korábbi, elhibázott döntésüket. Akkor, amikor kárpótlás gyanánt életjáradékot jelöltek meg a kárpótlás módjaként, joggal bízhattak abban, hogy fel tudják használni jegyüket, és lemondtak az életjáradékról. Az élet bizonyította, hogy esetükben ez rossz döntés volt, mert a jegyükkel nem tudtak semmifajta vagyont vásárolni.
Ezért arra kérem a tisztelt Házat, támogassa azt az elképzelésemet, hogy mindazok a kárpótlásra jogosultak, politikai üldözöttek, akik még rendelkeznek az eredeti jogon megkapott kárpótlási jegyükkel, kapjanak egy lehetőséget arra, hogy a jegyet visszaadván az államnak, helyette kérhessék az életjáradékot.
Tisztelt Képviselőtársaim! Úgy gondolom, hosszan nem kell indokolni, miért előnyös ez a politikai üldözötteknek. Kapnak valamit. Az életjáradék 1992. január 1-jétől esedékes. Ha most megkaphatja az 1992-ben, az 1993-ban és az 1994-ben fel nem vett életjáradékát, az számára olyan kezdő tőke, amely a megélhetési gondjain segíteni fog. Ezt követően pedig minden hónapban megkapja az életjáradékot.
Ezzel szemben a kárpótlási jegye jelenleg igazából semmit nem ér, és az 1710 forintot érő 1000 forint címletértékű kárpótlási jegyét 320-330 forintért tudná csak értékesíteni. Számára tehát nagyon rossz üzlet jelenleg a kárpótlási jegy. S a privatizációs törvényjavaslatot tanulmányozván, a jövőben sem igen fog megváltozni a helyzet.
Az életjáradék viszont azt jelentené, hogy a jogosult nem nagyon érzi magát becsapva. Becsapva fogja érezni magát, de azért az az összeg, amelyet most kézhez kap és a havonta fizetendő életjáradék talán el tudja hitetni vele, hogy az erkölcsi megkövetés mellett valóban anyagilag is megpróbálják, az Országgyűlés, a kormány megpróbálja jóvátenni a politikai üldözötteket ért sérelmeket.
Természetesen felmerül a kérdés, hogy a másik oldalról, az államnak miért jó ez. Eltekintve az erkölcsi jóvátételtől. Azért, mert jelenleg a kárpótlási jegy olyan értékpapír, amely az állammal szembeni követelést testesíti meg.
Az állam, ha nem akarja a megmaradt hitelét még inkább elveszteni, akkor a kárpótlási jegyekkel szemben vagyont kellene felajánlani. Méghozzá rövid időn belül. Tíz-húsz-harminc-negyven-ötvenmilliárd forint értékű vagyont.
Az állam számára - véleményem szerint - kedvezőbb, ha mondjuk tízmilliárd forint értékű vagyon azonnali felajánlása helyett, az életjáradéki konstrukciót figyelembe véve, a tízmilliárd forintos fizetési kötelezettség 15, 18, esetleg 20 évi időtartamra osztódik el.
Ez alatt az idő alatt a magyar gazdaság megerősödhet, a jövőre nézve könnyebb az életjáradékot megfizetni, semmint most, ebben a rendkívül nehéz helyzetben, amelyben most a privatizáció van, felajánlani egy nagymennyiségű állami vagyont.
Ezért nagyon örültem annak, hogy képviselőtársaim a bizottságokban is támogatták javaslatomat. Úgy érzem ugyanis, ebben a kérdésben - függetlenül attól, hogy ellenzéki képviselőként terjesztettem be ezt a módosító javaslatot - számíthatok képviselőtársaim megértésére és igenlő szavazatára.
Még egyszer köszönöm szépen. Köszönöm, elnök úr, a szót. (Taps az ellenzék soraiban.)
