DR. JUHÁSZNÉ LÉVAI KATALIN
DR. JUHÁSZNÉ LÉVAI KATALIN
DR. JUHÁSZNÉ LÉVAI KATALIN (MSZP): Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! A társasházi törvény megalkotásával régi adósságunkat törlesztjük, hisz úgy gondolom, hogy az utóbbi években a lakások tulajdonviszonyaiban bekövetkezett változások elengedhetetlenné tették ezt az újraszabályozást. Ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy nehéz olyan törvényt alkotni, amely képes egyidőben megfelelni a nemrég épült luxustársasház lakóinak és a megélhetési gondokkal küszködő, és néhány éve tulajdonossá vált, privatizált lakótelepi társasházakban élőknek.
A lakásprivatizációval jelentősen megnőtt a tulajdonosok száma is. Egyetértek azzal, hogy szabályozni kell mindenképpen az együttélést és az együttműködést a lakótársakkal. Tapasztaljuk mindazok, akik társasházban élünk, hogy mennyire nehéz egymáshoz alkalmazkodni, milyen nehéz elviselni a másik rigolyáit, és milyen gondot jelent az, ha egy ház ügyeinek közös megbeszélésére össze kell hívni a 86 lakót, mennyire nehéz, mondjuk, abban egyezségre jutni, hogy a zöldterületet ki tartsa karban a ház körül, vagy hogy a közös költséget hogyan tudjuk időben beszedni. Különösen problémát jelent ez ott, ahol az önkormányzati lakások privatizációjával jött létre a társasházi közösség, és gondot okoz az, hogy hogyan is kell egy tulajdonosnak viselkednie, milyen is a tulajdonosi magatartásforma.
Választókörzetemben, Debrecenben, közel 20 ezer társasházi lakás van, amelyben 60 ezer ember él. Nagy gondot okoz az, hogy a társasházi törvénnyel párhuzamosan nem sikerült a lakásszövetkezetek problémáit is kezelni, illetve korszerűsíteni, hisz valamilyen módon mégis a két forma között lehetett volna párhuzamot vonni, illetve szinkront teremteni.
A társasházi törvény egyike azon szabályozásoknak, amely jelentős társadalmi érdeklődést váltott ki. Én magam is több konzultációt szerveztem a lakókörzetben, több mint háromszázan vettek részt azokon a fórumokon, ahol a számvizsgáló bizottságok elnökeivel, közös képviselőkkel és tulajdonosokkal találkoztam. Öröm volt hallgatni a hozzászólásokat, hisz hozzáértő, a gyakorlatból táplálkozó észrevételeket tettek mind a koncepcionális, mind pedig a részletkérdésekben az ott megjelenők. Éppen ezért úgy gondolom, ez a nagy társadalmi odafigyelés arra kötelez bennünket, hogy igyekezzünk korszerű és előremutató szabályozást alkotni.
Néhányat szeretnék én is kiemelni a fórumokon elhangzott problémákból.
Amint már említettem, általános tapasztalat volt számomra, hogy elsősorban a volt önkormányzati lakásokból alakult társasházaknál a tulajdonosi szemlélet formálásában is jelentős feladata lesz a törvénynek. Érzékeljük, hogy sokan talán erőn felül vállalva vásárolták meg a lakásaikat, és valójában nem mérték fel, hogy milyen anyagi, erkölcsi kötelezettséget vállaltak ekkor. Szociális helyzetüknél fogva már nem tudják a közös terheket viselni. Sajnos, vannak olyanok is, akik nem is akarják ezt vállalni, és ezzel a becsületesen fizetőket hozzák kényszerhelyzetbe.
A jogegyenlőség, az arányos teherviselés és a törvényen alapuló együttműködési kötelezettség elve a törvényi rendelkezés alapja, és helyesen megfogalmazza a tulajdonosok kötelezettségeit és jogait is. Kérdés azonban számomra, hogy hogyan garantálható ezek érvényesülése, illetve hogyan tudjuk ennek megszegését szankcionálni.
Élő probléma, hogy a tulajdonostárs önkormányzat a vegyes tulajdonú lakásoknál a közös tulajdont képező nem lakáscélú helyiségek birtokosaként, illetve néhány lakás birtokosaként saját maga sem fizeti a közös költséget, és nem tesz eleget a tulajdonosi kötelezettségének. Velük szemben nagyon nehezen tudnak fellépni a társasházi közösségek. Gond, hogy a privatizációból kivonta az önkormányzat a közös helyiségeket, amelyeket ő maga értékesít, ugyanakkor a lakások elhanyagoltak, nincs pénz a felújításukra, jelentős közösköltség-hátralékkal rendelkeznek, és esélyük sincs arra, hogy gazdálkodással csökkentsék ezt a hiányt.
Véleményem szerint ösztönözni kellene az önkormányzatokat, hogy az alapító okiratok módosításakor rendezzék ezeket a viszonyokat, és mintegy önmagukat is védve juttassák vissza a valamikori közös helyiségeket a lakóközösségnek, hiszen csak ezekkel gazdálkodva képesek a házak karbantartására, felújítására.
Az együttélést leginkább megkeserítő helyzeten segít a törvényben az alapító okirat és az attól elkülönülő szervezeti és működési szabályzat megalkotásának lehetővé tétele. Helyes az a szemlélet, hogy az alapító okiratban minél kevesebb, elsősorban a külön- és a közös tulajdon meghatározására törekedjenek. Rugalmasabbá válhat a ház működése, ha az SZMSZ kétharmaddal módosítható.
Felvetődött a vitában, hogy az alapító okirat esetében is kellene mérsékelni ezt a száz százalékot, hisz konkrét példát mondott az egyik képviselőtársam - és ez élő probléma -, hogy egy 96 lakásos társasházi közösség évek óta egyetlen tulajdonos rossz hozzáállása miatt nem tudja bejegyeztetni magát, és miután nem rendelkezik alapító okirattal, nem tud pályázni egyetlen olyan pályázaton sem, ahol a lakás felújításához forrást tudnának szerezni. Egyszerűen nem tudnak mit tenni ebben az esetben, bíróságon van az ügy, de évek óta húzódik.
Egyetértek Hegyi Gyula képviselőtársammal abban, hogy az alapító okirat módosítását illetékmentessé kellene tenni, sőt, Kónya Imre javaslatával is, aki azt mondta, hogy nagy mértékű lakásprivatizációból nagyon sokszor rosszul előkészített, sablonos alapító okiratok születtek, az önkormányzatok részéről nagyon sokszor az oda nem figyelés miatt szenvednek a lakóközösségek. Éppen ezért úgy gondolom, hogy most az önkormányzatok gesztust gyakorolhatnának, és ingyen korrigálhatnák a valamikori hibájukat.
A törvénytervezet előző változatában felvetett köztestületet minden fórumon elvetették - a kötelező részvételt a köztestületben -, ugyanakkor megfogalmazódott, hogy egy alulról építkező, önkéntességen alapuló szervezetre mégis szükség van. Ez különösen a törvény elfogadását követően és az életbe léptetés időszakában tanácsadó, koordináló funkciójával válik fontossá. Debrecenben egyébként már működik a közös képviselők egyesülete.
Parázs vita folyt a társasház szervezetét szabályozó törvényi helyekről is. Nem fogadták kedvezően a közgyűlés összehívásának azon módját, amely a 8 nappal előtte írásban kiküldött, és bizonyíthatóan átvett értesítést ír elő. Hisz a legegyszerűbb postai út költséges, egy több száz lakásos házban pedig értesítő könyvvel kihordani a meghívókat nagyon időigényes feladat. Ismerve a társasházak anyagi helyzetét, gondot fog okozni a továbbiakban.
Az sem támogatandó, hogy a tulajdoni hányad egytizedével rendelkező tulajdonosok kezdeményezésére össze kell hívni a közgyűlést. Ez egy túl alacsony szám. Én magam is javasoltam, hogy ezt a mértéket egyharmadra emeljük fel.
Borzolta egyébként a kedélyeket az ismételt közgyűlés összehívásának új szabálya is, ami túl körülményes, és nem a rugalmasság irányába mozdul el.
(19.20)
A küldöttgyűlés intézményét is elutasították, idegenszerű ma még ez a forma amint már említettem, éppen abból adódóan, hogy még magát a tulajdonosi ént és a tulajdonosi magatartást is ki kell alakítani. Azt sem tudja mindenki, hogy mivel jár, milyen jogokkal és kötelezettségekkel jár a tulajdonlás. Éppen ezért ennek átruházását vagy a közvetlen módon való gyakorlását egyszerűen értelmezni sem tudták, tehát ilyen módon ma még, úgy tűnik, nem alkalmazható a küldöttgyűlés.
A jelzálog intézményét fontosnak ítélték meg, jóllehet, nem látják a garanciákat az érvényesíthetőségre, illetve hogy mi lesz azokkal, akik úgy eladósodnak, hogy utcára kerülnek. Jelenleg az önkormányzatok e probléma megoldási módjával nem rendelkeznek; éppen ezért, pontosan a szolidaritás elvére hivatkozva - ahogyan több képviselőtársaim is említette -, végiggondolandó, hogy mi lesz ezekkel az emberekkel.
A tulajdon védelme, a szakszerű házkezelés, gazdálkodás érdekében indokolt a szakképesítés megszerzése azoknál, akik vállalkozásban végzik a közös képviselői munkát; ugyanakkor nagyszámú lakás esetén, ahol javadalmazást kap a közös képviselő, még ha tulajdonos is, kötelezővé tennék a szakképzettséget. Saját tapasztalatomból tudom, hogy milyen gondot okoz az, ha egy hozzá nem értő, alkalmatlan közös képviselő él vissza a társasházi közösség bizalmával. Nagyon megfontolandónak tartom Hegyi Gyulának azt a javaslatát is, hogy a közös képviselői munkát erkölcsi bizonyítványhoz kössük.
A törvényjavaslat vitájában olyan igények is megfogalmazódtak, amelyeket a törvényalkotó nem kívánt szabályozni. Elemi erővel vetődött fel, hogy a lakásból kiköltöző tulajdonos legyen köteles bejelentést tenni e tényről a közös képviselőnek, tehát hogy követni lehessen a mozgását; másrészt pedig, hogy rendezni tudja a tartozását, és ennek igazolása nélkül ne születhessen adásvételi szerződés az új és a régi tulajdonos között. Szeretnék, hogyha visszaállítanák a régen jól funkcionált lakónyilvántartó könyvet is - ezt is több képviselőtársam említette.
Végezetül két problémát szeretnék még megemlíteni nagyon röviden. Azt, hogy véleményünk szerint kormányzati szerepvállalásra van szükség abban, hogy az elavult, régi belvárosi házakat, illetve a 20-25 éves lakótelepeknek a korszerűsítését, felújítását mindenképp kedvezményes hitelekkel, hosszú lejáratú kölcsönökkel meg kell oldani, és erre egyik lehetőség a lakás-takarékpénztár, de úgy gondoljuk, hogy ez önmagában nem ad megoldást. Addig is, már most könnyíteni kellene adókedvezményekkel a társasházak gazdálkodását, és legalább olyan kedvezményeket kellene a részükre biztosítani, mint a szövetkezetek esetében.
Szalay Gábor vetette fel - és ez Debrecenben is jelentős probléma - a távhőszolgáltatás és a távfűtés problematikáját. Nagy gondot okoz, hogy mindent egy géprendszerről és egy fűtésrendszerről működtetnek, tehát nem lehet leválasztani a lakásokat. Éppen ezért egy 60 négyzetméteres lakásban 11 ezer forintot kell fizetni a fűtésért, ugyanakkor hogyha megoldanánk azt, hogy lakásonként leválasztjuk a fűtés mérését, arra pedig 40 ezer forintot kellene családonként áldozni, ami, sajnos, nem megy. Ugyanakkor csak azok a lakások pályázhattak ilyen konstrukcióra, amelyeknek nincsen tartozásuk. Márpedig ez egy ördögi kör, hisz majdnem minden házban közösköltség-tartozás van, tehát ilyen értelemben Debrecenben nem nagyon tudtunk erre pályázni.
Konkrét probléma a törvénnyel összefüggésben itt, a távfűtés kapcsán, hogy a törvény azt mondja ki, a fűtés-korszerűsítés esetében is a közgyűlésnek kell döntenie arról, milyen módon végezzék el a fűtés-korszerűsítést. Ugyanakkor egy fűtés-korszerűsítés esetében az, hogy rosszul döntött, néhány tulajdonos számára ez csak akkor derül ki, amikor elkezdődik a fűtési idény, és így túlszaladunk azon a 60 napon, amivel bírósági úton esetleg a közgyűlés rossz döntését meg lehet vétózni. Ilyen értelemben végig kellene gondolni, hogy egyébként mennyire hiányzik a távfűtésnek a törvényi szabályozása és újragondolása és ezeknek a kérdéseknek a tisztázása.
Tisztelt Képviselőtársaim! Azokat a gondokat vetettem fel, amelyek a választókörzetemben a legégetőbbek. Úgy érzem, hogy az elhangzott vitában valamennyi képviselőtársam hasonló gondokat vetett fel. Éppen ezért bízom abban, hogy azokkal a módosító indítványokkal, amelyeket jó néhányan benyújtottunk, a társadalmi elvárásoknak megfelelően tudjuk ezt a törvényt korszerűsíteni, és meg tudunk felelni a társadalom elvárásának.
Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps a kormányzó pártok padsoraiban.)
