DR. VARGA LÁSZLÓ
DR. VARGA LÁSZLÓ
DR. VARGA LÁSZLÓ (KDNP): Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! A büntető törvény nemcsak felsorolása a kihágásoknak, vétségeknek, bűntetteknek, de egyben egy társadalmi kórkép is, hogy mik azok a cselekmények, amelyek az állam rendjét, a társadalmi békét s a polgárok személyi és vagyoni biztonságát veszélyeztetik.
Ha megnézzük a büntető törvényben felsorolt cselekmények fejlődését - szabadna mondani: visszafejlődését -, akkor azt láthatjuk, nem olyan irányba megyünk, hogy jelentős bűncselekmények vagy kisebbek megszűnnek, hanem újabbak keletkeznek. Az útjelző tehát nem örvendetes, és a polgároknak nem ad nyugalmat sem.
Ha egy pillantást vetünk az 1878. évi V. törvénycikkre, akkor kellemesen meglepődünk, hogy körülbelül 34 évig lényeges változás nem volt. Amik jöttek, azok sem annyira súlyos bűncselekmények voltak; a gazdasági életben megjelent az uzsora, a tisztességtelen versengés, továbbá bizonyos fokig megjelent egy új fogalom is 1915-ben, a közveszélyes munkakerülés. Ez azért érdekes, mert az akkori állapotokat mutatva jelzi, hogy mennyire humánus volt a társadalom, az igazságszolgáltatás, hisz a maximális büntetése kétheti dologház volt. Meglepő volt és jó érzés az 1878. évi, 140 szakaszt tartalmazó büntető törvényben, hogy nincs politikai bűncselekmény, nem is ismerték, hogy ez egyáltalán létezik. Az egyesülés joga, a szólásszabadság - amely később egy kicsit korlátozódott, az új sajtótörvényt azért kellett behozni, az 1914. évi XIV. törvénycikket -, de a politikai bűncselekmények nem léteztek.
Itt, sajnos, nagyon rossz fordulat következett be, amikor az 1921. évi III. törvénycikket meg kellett szavazni, ami az állami és társadalmi rend hatályosabb védelméről szólt. Ez az első igazi, úgynevezett politikai bűncselekményeket elítélő törvény. Azonban ennek az eredete is nem 1878-ból és az Osztrák-Magyar Monarchiából jön, hanem jön az 1919-es három hónapos borzalmas, úgynevezett vörös forradalomból, amikor hosszú évszázadok óta először történt meg hazánkban, hogy ártatlan embereket összeszedtek és egyszerűen meggyilkoltak azért, mert nem fogadták el azokat az eszméket, amelyeket hirdettek, vagy pedig az ő számukra ellenségesek voltak. Ügyvédjelöltként sokat mentem át a Lánchídon, a Nádor utcában voltam ügyvédjelölt. Mindig meglepetve láttam egy táblát, megálltam, ez volt rajta körülbelül, ha jól emlékszem: "Holán államtitkárt innen dobták a Dunába." Természetes, hogy ez a '21. évi III. törvénycikk - ismétlem - következménye volt a '19-es vörös forradalomnak.
Azt is elmondom, mert ide tartozik bizonyos fokig, hogy ez volt az az év, amely életemnek azt a félelmet adta, amit úgy érzem, hogy soha elfelejteni nem tudtam, és nem is tudtam, hogy egyáltalán másik embertől félni kell. 1919 őszén a Fecske utca 34. számú házban laktunk egy nagyon szerény kis lakásban, s bátyámmal, aki technikus volt, kinn álltunk a ház előtt. A bátyámnak piros-fehér-zöld kokárdája volt. Odajött két micisapkás ember és azt mondta: Vedd le a kokárdát! A bátyám derék fiú volt, azt mondja, hogy nem veszi le. Közeledtek hozzá, akkor meghúzom a kabátját, azt mondtam a bátyámnak: Vedd le, Géza, mert nagyon megvernek! A bátyámnak, úgy látszik, jó politikai érzéke volt, és behajtotta a kabátját, mondván: le nem veszem, de így legalábbis eltüntetem.
(11.00)
Az illetők elmentek azzal, hogy másnap visszajönnek, édesanyámhoz berohantam, mondtam, hogy a Gézát elviszik. Kiment Csabdira az apai nagyanyámhoz, ott töltötte az éjszakát, nehogy elvigyék. Ez a félelem, ami megjelent, mutatkozott meg az 1921. évi III. törvénycikkben mint ellenség. Hozzá kell tennem, hogy a vörös terror után jött a fehérterror, amikor valóban ártatlan embereket bizonyos magatartásuk miatt tömegesen kivégeztek. Egy olyan korszak jött, amelyet sem fiatalon, sem később el nem tudtunk képzelni, hogy ártatlanul meg lehet hurcolni, és ki lehet végezni embereket.
Sajnálatosan sokkal rosszabb irányba egészült ki később az 1921. évi III. törvénycikk: az 1945. évi VII., majd az 1946. évi VII. törvénycikkel. Sokat voltam a bíróságon, amennyire lehetett, a törvény lehetetlenségeire rámutattunk, rámutattam. Különösen arra a jelenségre, hogy olyan visszaható erővel rendelkezett bizonyos esetekben, amely nemcsak ártatlanokat sújtott, hanem teljesen jogtalan volt. Akkor megfogalmaztam magamnak - a bíróságon el is mondtam - egy meghatározást: először találkoztam a tárgyi bűnösséggel, hiszen a bűncselekmény elkövetéséhez alanyi vétkesség kell. De itt bizonyos pozíciókban emberek voltak, bizonyos egyesületben vezetők, s ezeket a vezető tisztség miatt, függetlenül attól, hogy elkövettek-e valamit, büntetőeljárás alá lehetett vonni.
Az 1946. évi törvénycikk a folytatás volt. Olyan cselekményeket jegyzett fel, és szavaztak meg büntető cselekményekért (Sic!), amelyeknek az elkövetéshez, sőt még a cselekvéshez sem volt semmi közük. Megdöbbenve hallgathatják az országgyűlési képviselő urak, hogy az 1946. évi VII. törvénycikk előszavában az áll, hogy két ember elhatározása egy erőszakos politikai cselekményre - elhatározása! - életfogytiglani fegyházat hozhat maga után. Nem kellett cselekvés, két ember elhatározása kellett!
Túl vagyunk a politikai bűncselekmények bizonyos fokán, s úgy érzem, hogy az 1978. évi V. törvénycikknek a módosítása ezen a téren enyhülés, mert a jelek szerint politikai bűncselekmények nincsenek, így nem is üldözhetők.
Mik a jellemző részek, amelyek az új büntető törvénykönyvben benne vannak, s amiről röviden szólni kell? Az egyik, hogy megjelent a szervezett bűnözés; a másik a kábítószer; a harmadik - ami szintén új ilyen mértékben - a fiatalkorúak felhasználása, a pornográfia, s nem utolsósorban hallottunk többször a házastársak közötti, a férj által elkövetett erőszakos nemi közösülésről. Ezek, úgy érzem, bizonyos jelzések arra, hogy nem javult a társadalmunk kórképe. Olyan bűncselekmények, amelyeket el sem tudtunk képzelni, hogy vannak... - kábítószer nem létezett, a pornográfia ilyen foka teljesen ismeretlen volt, s a szervezett bűnözés is természetesen a gazdasági élettel és a politikai változással függ össze.
Védekezésül mondhatjuk, hogy az egész világban lényegében romlott a helyzet a bűncselekmények tekintetében. Az Egyesült Államokban is, ha van is bizonyos stagnálás, de újak és újak keletkeznek. Szerencsére nálunk - legalábbis a tudomásom szerint - eddig még politikai terrorcselekményeket robbantószerrel nem követtettek el. Nemes népünkre, a magyarságra jellemző, hogy nálunk 1100 év alatt nem volt robbantószerrel elkövetett politikai bűncselekmény - a világon egyes országokban egy hét alatt több van, mint nálunk 1100 év alatt.
Meg kell emlékezzem - amiről több előttem szóló is már szólt, és amely ide tartozik - a házastársak között elkövetett nemi erőszakról, amelyet teljesen helytelennek tartok. Nem akarom azt mondani - megsérteném az Országgyűlést -, hogy ez valóban egy jogi kabaré, mert nemcsak odavinné a feleséget, a férjet a bíróságra, amely lényegében már egy válás. Nagyon nehezen lehet elképzelni, és nagyon nehéz is beleélni magát bárkinek, hogy odaviszik, az asszonynak vallani kell az erőszakos nemi közösülés miatt - ami teljesen új, teljesen idegen, ugyanakkor nehezen bizonyítható. Egy ok is lehet a férj meghurcolása, s bizonyos fokig ez az emberi méltóságának - bármennyire a férfiasságának jele - a lebecsülése.
Én ajánlanám és javaslom, hogy ilyen esetben - ha egyáltalán bennmarad - jöjjön létre egy bírósági tanács - két bíróval, egy bíróval -; és mielőtt elindul az eljárás... - természetesen rendőrségi fokon is meg lehet tenni, de semmiképpen sem egyszerű feljelentésre megindítani egy olyan eljárást, amely nem vezet sem a házastársak békéjére, sem pedig az ügy megnyugvó elintézésére.
A halálbüntetés komoly téma. Nem könnyű ebben a kérdésben olyan álláspontot elfoglalni, amely mindenkit kielégít. Ebben a Házban ott ültem ezelőtt ötven évvel és beterjesztettem a halálbüntetés megszüntetésére egy javaslatot. Meg kell mondjam, abban az időben az ok, ami miatt ezt megtettem, főleg az volt, hogy ártatlan embereket hurcoltak meg, és végeztek ki. Ma az álláspontom a következő: igaz az, hogy ne ölj, nem szabad emberek életét elvenni, de az is igaz, hogy a polgárnak sincs joga a másik ember életét elvenni. Nagyon nehéz beleélni magát ebbe a helyzetbe bárkinek, szülőknek, férjnek, feleségnek, gyermekeknek, akiknek megölték a hozzátartozóikat; ők a temetőbe járnak, míg a bűnöző az állam költségén tölti a büntetését. Tehát valaki él, aki súlyos cselekményt követett el, s valaki nem él, amit nem lehet elfelejteni.
Az álláspontom az, hogy ha előre megfontolt szándékkal, hidegen kiszámított tervvel követnek el emberölést, fel kell vetni a halálbüntetés jogosságát. Tudom, hogy ez egy nagyon nehéz kérdés, de mégis valami igazságtalanságot látok abban, hogy a gyilkos állami őrizetben van, az áldozat pedig soha többet nem található a családban, a baráti körben.
A másik kérdés a büntetés súlyosbítása. Ez szintén egy kardinális kérdés, mert az emberek azt hiszik - még a halálbüntetésre is jellemző -, hogy a büntetés súlyosbítása visszatartja a bűncselekménytől a társadalmat. A statisztikai százalékok szerint ennek egészen jelentéktelen ereje van, egyszerűen azért, mert sajnálatosan a bűnöző a bűnözésből él. Nagyon kevés eset van - bár több volna -, amikor a börtönbüntetés alatt vagy később a bűnöző megváltozik, és beáll a társadalmi rendbe. Akit akár öröklött tulajdonsága, akár a családi körülményei, akár a baráti társasága a bűnözés vonalára vitt, nagyon ritkán tér vissza a társadalomba - bár több volna! Nincs visszatartó ereje a társadalomra nézve, de van egy visszatartó ereje: amíg ott van, addig nem bűnözik. Ez a legnagyobb probléma ma szerte a világon, Nyugaton éppen úgy, mint az Egyesült Államokban: hogyan lehet megállítani azt a folyamatot, hogy aki bűnözésből, bűncselekményekből él, bizonyos fokig - amíg nincs fogságban, nincs letartóztatva - szabadon jár; és a polgár, aki szeretne nyugodtan, biztonságban élni, egyre több lakatot, vaspántokat, vészcsengőt tesz az ajtajára, kutyát tart. Ott tartunk ma, hogy a szabad polgár a biztonsága érdekében lényegében börtönbe zárja magát, a garázdálkodók, a bűnözők pedig, akik nincsenek lefogva, szabadon járnak, és tervezik a következő bűntényt. Én úgy vélem, hogy itt nincs más mód, mint létrehozni és megállapítani azt, hogy ezekre az emberekre, akik megállapíthatóan bűnözésből élnek, a második, esetleg a harmadik - de inkább a második - cselekményük után valóban szigorú büntetést kell kiszabni.
(11.10)
Ez az egyetlen visszatartó erő. Amennyiben mégis a börtönben - akár átnevelés, akár egyéb oknál fogva - fellelhető lenne, hogy megjavult, akkor a büntetés egy részének elmaradásával szabadlábra lehet helyezni. Az az egyetlen, ami felé a nyugati államok mennek, hogy az bűnözőket - ismétlem, akik a bűnözésből élnek - valamilyen formában a társadalomból kizárják. Jelenleg semmi más mód nincs. A régi francia módszer - mely szerint elvitték Ausztráliába (Sic!) - érthetően megszűnt, mert embertelen volt. Mint látjuk, a jelenlegi bűncselekmények nem csökkentek. Úgy érzem, a büntetés kiszabásánál erre mindenképpen tekintettel kell lenni; ugyanígy a másik formára is.
Aki először követ el bűncselekményt, először botlik meg valamilyen formában a társadalom egy része, a büntetést úgy kell kiszabni, hogy ha lehet, még szabadságvesztés sem kell. Az 50 éves ügyvédi gyakorlatom szerint mondhatom, hogy aki először botlott meg véletlenül - akármilyen bűncselekmény formájában -, és természetesen nem jóvátehetetlen a bűn, még egyszer nem botlik meg. Sokkal jobban vigyázna az átlag állampolgár, mert tudja, hogy milyen következményekkel jár. Tehát a büntetés súlyosbítása a kimondott és megállapítható bűnözőkkel, a halálbüntetés csak előre megfontolt szándéknál és nem utolsósorban - ha szabad azt mondani: elsősegély -, aki először botlik meg, ne büntessük szabadságvesztéssel. (Sic!)
Az elévülés problémáját azért vetem fel, mert a rendszerváltozás után az Alkotmánybíróság is hozott egy határozatot bizonyos politikai bűncselekményekről, amelyek súlyosak - nem beszélek apróbb dolgokról -, általában azokról, amelyek az emberek életét nemcsak egy sortűzzel, hanem bármilyen formában kioltották. Az Alkotmánybíróság 1. határozata az volt, hogy ez elévült. Ez szerintem azért volt hibás, mert politikai bűncselekményeknél - csak ezekről beszélek - az elévülés akkor kezdődik, amikor a rendszerváltozás megtörtént. Nem lehet elévülésről beszélni, ha valaki nem mehet el a bíróságra, és nem kérhet eljárást valaki ellen.
Meg kell mondanom: a visszaható erővel kapcsolatban a népbíróságon többször elmondtam azt, hogy teljes mértékben a visszaható erő ellen vagyok. Vagyis nem lehet valakit felelősségre vonni olyan bűncselekmény miatt, amely az elkövetéskor nem volt bűncselekmény, kivéve az emberiség vagy egy ember ellen elkövetett politikai bűncselekményt, mert ez nem évül el. Azért, ismétlem, mert nem volt mód arra, hogy az elévülés előtt az eljárást bárki megindíthassa.
Végezetül szabadjon megemlékeznem arról - ez természetesen nem egészen a büntető törvénykönyvre tartozik -, hogy mit üzenhetünk a társadalomnak, hogy a bűncselekmények csökkennek, a biztonságuk nagyobb lesz, nem kell félelemben élniük. Azt hiszem, ez egy hosszú folyamat, és ez pedig a megelőzés.
A megelőzés elsősorban a család, továbbá az iskola - amennyiben kap vallásoktatást -, a vallásoktatás és a baráti kör feladata. Nem tudok beszélni azokról, akiknek öröklött tulajdonságuk a gyengeség, a bűnözésre való hajlam. Afelé kell mennünk - és az Országgyűlésnek ebben jelentős feladata volna a jövőre nézve -, hogy valóban olyan fiatalság kerüljön ki a családból, az iskolákból, és olyan környezetben éljen, amely önmagában nemcsak ellenzi, hanem megveti a bűncselekményeket. A büntető törvénykönyv sohasem fogja megoldani a kérdést; enyhítéseket adhat. Kizárólag az oldja meg, amennyiben a társadalomnak módja lesz - az Országgyűlés segítségével - olyan generációt felnevelni, amely a bűncselekményeket nemcsak megveti, hanem még ismeretlen is a számukra.
Köszönöm szépen. (Taps az ellenzék padsoraiból.)
