KŐSZEG FERENC
KŐSZEG FERENC
KŐSZEG FERENC (SZDSZ): Köszönöm szépen, elnök asszony. Tisztelt Ház! A büntető törvénykönyv módosításáról szóló előterjesztés általános indoklása szerint a rendszerváltás óta 22. alkalommal módosul a Btk. Az elmúlt nyolc évben bűncselekmények szűntek meg, új bűncselekményfajták születtek, új büntetésnemek kerültek a büntető törvénykönyvbe, mások, így a halálbüntetés kivesztek belőle. Olykor enyhültek, olykor pedig szigorodtak a büntetések.
A jogbiztonság követelménye természetesen időálló Btk.-t kíván, de kétségtelen, hogy ilyen gyorsan változó gazdasági-társadalmi viszonyok között nemigen lehet végleges, hosszú időre szóló Btk.-t alkotni, bár reméljük, hogy hamarosan azért erre is sor fog kerülni. Ezért nem volna illő elmarasztalni a kormányt, hogy egy új Btk. helyett ismét egy terjedelmes novellát terjesztett a Ház elé. Bírálni legfeljebb azt lehet, hogy a jelenlegi átfogó módosítást nem használta ki jobban arra, hogy kigyomláljon a kódexből pártállami maradványokat, befoltozzon lyukakat, amelyek egyes, önmagukban csak helyeselhető alkotmánybírósági határozatok végrehajtása nyomán keletkeztek.
A Btk. módosítása üzenhet a bűnözőknek, üzenhet a társadalomnak, és üzenhet végül a bíróknak is. A jelen módosítás mindhármat megteszi.
A gazdasági bűncselekmények elkövetőinek, azoknak például, akik megfelelő engedélyek nélkül, következésképp a szükséges ellenőrzés híján nyújtanak pénzügyi, befektetési szolgáltatást, akik hamis termékeket hoznak forgalomba, a jövőben azzal kell számolniuk, hogy cselekményük kiterjedtebb értelmezése, az előkészületi szakasz szankcionálása révén büntethetőségük, büntetésük esélye megnő.
Olykor még hiányolhatjuk is a törvényalkotó szigorát. Nem nyúlt hozzá a törvényalkotó például a piramisjáték szervezéséhez. Annak legmagasabb büntetési tétele továbbra is három év szabadságvesztés, noha tudjuk, hogy a piramisjáték révén százmilliókat lehet elvonni a többségtől egy többnyire bennfentes kisebbség javára.
1995-ben azért emelkedett 22 százalékkal az ismertté vált bűncselekmények száma, mert egyetlen kiterjedt piramisjáték 43 ezer bűncselekményt tartalmazott, ennyi bűncselekményként jelent meg a statisztikában.
A bűnözőknek szóló üzenet természetesen az is, hogy a módosítás bevezeti a bűnszervezet fogalmát, és számos bűncselekmény esetében a bűnszervezetben való elkövetést a legsúlyosabb minősítő körülményként értékeli. Ez a szabályozás mindenekelőtt a hivatásszerű, a foglalkozásszerű bűnözést sújtja. Az üzenet azonban a társadalomnak is szól, amelyet a bűnözés statisztikai adatainál is jobban sokkol a szervezett bűnözés képzete, a szervezett bűnözésnek, a bűnözők határokon átnyúló összeesküvésének képzete, talán kissé misztifikált képzete.
A bűnszervezetben való elkövetés a legsúlyosabb minősítő körülmény, egyes esetekben még a különösen nagy kár okozásánál is súlyosabb. Ez a büntetési arányok torzulásához is vezethet. Ha valaki bűnszervezet tagjaként követte el a bűncselekményt, már nem számít, mekkora az okozott kár. A leggyakoribb bűncselekménynél, a lopás büntetésénél például eddig következetesen érvényesült a fokozatosság elve. Az elkövetés minősítő körülményei: bűnszövetség, üzletszerűség, dolog elleni erőszak, egy-egy kategóriával súlyosították a kárérték szerint lépcsőzött büntetési tételt.
A jelenlegi novella áttöri ezt a rendszert. A bűnszervezet tagjaként elkövetett lopás miatt akkor is kiszabható a legsúlyosabb büntetés, ha lopással vagy akár a lopások sorozatával okozott kár jóval kisebb annál, mint amekkorát egyetlen tolvaj akár egyetlen autó ellopásával előidézhet.
(9.50)
A bűnszervezetnek ez a minden egyéb körülménytől független, generál súlyosbító jellege összetolja a tényleges maffiabűnözést - például a szervezetten elkövetett autólopást - és az alacsony szintű egzisztenciális vagy életforma-bűnözést, például a csapatokba verődött munkanélküli fiatalkorúak rendszeres zsebtolvajlásait vagy bolti lopásait. De hasonlóképpen veszélyes dolog egy szintre helyezni - és egyképpen 2-8 évig terjedő szabadságvesztéssel fenyegetni - az egzisztenciahatáron vegetáló kisvállalkozók esetleg egymással összebeszélve, azaz bűnszervezetben elkövetett kismértékű adócsalásait, és a magányos elkövető 200 milliós adócsökkentést előidéző csalását. A differenciáltságnak ez a hiánya talán már nem is annyira a bűnözőknek szól, mint inkább a társadalomnak, amely azt reméli, hogy a generális szigor majd megszabadítja a szervezett bűnözéstől.
De akkor is - vagy esetleg éppen ezért - ide kívánkozik egy kérdés: vajon a közélet tisztasága elleni bűncselekményeket nem lehet bűnszervezetben elkövetni? Vesztegetést, kenőpénzt elfogadni lehet üzletszerűen és bűnszövetségben. Itt vajon miért nem jelenik meg a bűnszervezetben való elkövetés általános klauzulája? A törvényjavaslat készítője - az általános indoklás tanúsága szerint is - két ellentétes dologra törekszik: súlyosabb, hosszabb ideig tartó szabadságvesztéssel kívánja fenyegetni a bűncselekmények elkövetőit - ez a társadalom vélelmezett igénye -, és alternatív büntetések, a börtönpopuláció csökkentése révén meg akar felelni a liberális büntetőpolitika elveinek, a nyugat-európai elvárásoknak.
Az utóbbi törekvést fejezi ki, hogy jelentősen tágult azoknak a bűncselekményeknek a köre, amelyek szabadságvesztés vagy pénzbüntetés helyett közérdekű munkával is büntethetők. Ez mindenképpen helyes, hiszen a szabadságvesztés vagy pénzbüntetés alternatívája a szegények számára nem valóságos választási lehetőség, így a bíróságok a szegényekre eleve csak szabadságvesztést róttak ki.
Most inkább megvan a lehetőségük arra, hogy a fogházat közérdekű munkával helyettesítsék, bár az elmúlt négy évben a bíróságok az eddig is meglévő lehetőséget kevéssé használták ki. Persze a közérdekű munkához munkaszervezés és munkahely is kellett volna; ez pedig éppúgy nem várta készen a bűnelkövetőket, ahogy az alternatív büntetésmódot elfogadni és kiszabni kész bírói gondolkodásmód sem.
Ami a közérdekű munkavégzésre alkalmas munkahelyeket illeti: remélhetőleg a jövőben jobb lesz a helyzet. Ugyanakkor azonban a törvénymódosításnak a bírókhoz címzett üzenete arról is szól: "Puhák vagytok, a bűnözéstől rettegő társadalom elégedetlen veletek." Hiába jut Magyarországon - ahogy az államtitkár úr az expozéjában elmondta - 100 ezer lakosra 134 elítélt, Ausztriában 89, Németországban 81, hiába tetézi a 13 ezres börtönnépességet 6 ezer előzetesen letartóztatott, hiába panaszolják kriminológusok, hogy akit a rendőrség a bíró elé állít, futószalagon veszik előzetesbe - persze nem a látványos gazdasági bűncselekmények sztárügyvédekkel megjelenő gyanúsítottjait, hanem - a 20 ezer forintos lopás első bűntényes elkövetőjét, akinél - minthogy munkanélküli - nyilvánvalóan fennáll a bűnismétlés veszélye.
Mindezen - a másik oldalról érkező panaszok ellenére -, a törvényjavaslat általános indoklása statisztikákkal alátámasztva hangsúlyozza, hogy Magyarországon túl enyhék az ítéletek. Ezt van hivatva korrigálni, hogy a törvénymódosítás igen sok bűncselekmény esetében megszabja vagy magasabbra emeli a büntetés alsó határát. Ez a megoldás természetesen a kisebb súlyú bűncselekmények elkövetőit sújtja elsősorban, nehezíti az enyhítő körülmények figyelembevételét. Ugyanakkor a felső határokhoz a törvényjavaslat nem nyúl, mondván, hogy a gyakorlatban az ítéleteknek csak a töredéke közelíti meg a felső határt.
Okoskodni persze úgy is lehetne, hogy a felső határok emelése éppen a legsúlyosabb esetekben inkább lehetővé tenné a magasabb büntetési tételek kiszabását, és megelőzné annak az anomáliának a létrejöttét, hogy az, akit akár többszörös, különös visszaesőként határozott idejű szabadságvesztésre ítéltek, legfeljebb 15, közbüntetés esetén 20 évet tölthet börtönben, míg aki életfogytiglanit kapott, 30-at is.
A felső tételek emelése - szemben az alsókéval - differenciáltabbá tehetné az ítélkezést, és növelné a bírók mozgásterét, mérlegelési lehetőségét. Ez azonban, ha úgy tetszik, nem célja a törvényalkotónak. A javaslat mintegy intő, demonstratív jelleggel kimondja, hogy egyes, rendkívül súlyos bűncselekmények esetében a büntetés csak különös méltánylást igénylő esetekben enyhíthető a Btk. 87. § (2) bekezdése értelmében, azaz csak kivételesen adható a legkisebb büntetési tételnél is enyhébb büntetés. Ez a módosítás válasz arra az indoklásban említett statisztikai tényre, hogy például a rablás miatt elítéltek 30 százaléka a kiszabható legkisebb, kétéves büntetésnél enyhébb büntetést kapott. De vajon megalapozza-e a személytelen statisztika azt az értékítéletet, hogy a bírák maguktól olyannyira nem tudják, hogy különösen súlyos bűncselekmények esetében különösen enyhe ítéleteket csak különösen méltánylandó esetekben lehet kiszabni, hogy ezt egy külön deklaratív szabállyal kell a tudtukra adni?
A törvénytervező eredetileg teljesen kizárta volna az enyhítő szakasz alkalmazását. Ebből azonban az is következett volna, hogy például a salgótarjáni sortűzperben, a több emberen elkövetett emberölés miatt elítélt személyek büntetését nem lehetett volna a minimális 10 évről 5 évre mérsékelni. Így aztán az enyhítés kizárása is enyhült.
Hankó Faragó Miklós képviselőtársam már szóvá tette, hogy az általános szigorítási tendencia nem terjed ki például a hivatali bűncselekményekre, a kényszervallatás, a hivatalos eljárásban elkövetett bántalmazás elkövetőire, akiknek már az a töredéke, aki egyáltalán bíróság elé kerül, gyakran megússza pénzbüntetéssel, felfüggesztett szabadságvesztéssel. Bizony feltehető a kérdés: itt miért nem állapítja meg a törvény a kiszabható legkisebb büntetést? Egy törvényjavaslat - különösen egy olyan törvényjavaslat, amely egy másik törvény módosítója - módosító indítványokat beterjesztő képviselője rendkívül korlátozott lehetőségek között élhet a képviselői jogaival, hiszen a Házszabály értelmében csak olyan szakaszt módosíthat, amelyet az előterjesztés maga érint, tehát a módosítások nem terjedhetnek ki a büntető törvénykönyv más területeire.
Ez a behatároltság teszi lehetetlenné például azt, hogy a képviselő módosító indítványt nyújtson be arra vonatkozóan, hogy a hivatali bűncselekmények elbírálása másképp történjék. Azt is lehetetlenné teszi, hogy kiigazítson olyan anomáliákat, mint amelyek - ahogy a bevezetőben említettem - az Alkotmánybíróság döntése következtében jöttek létre, a hivatalos személy megsértésének törvényi tényállása megszüntetése révén. Hadd emlékezzem vagy emlékeztessem a tisztelt Házat arra, hogy 1993-ban, amikor a Btk. nagyobb arányú módosítását vitatta a Ház, és fogadott el egy módosító csomagot, akkor megpróbáltam egy módosító javaslattal egyrészt megszüntetni a hivatalos személy megsértése bűncselekményét - mint olyat, amely az általánosságban szemben áll a szólásszabadság elvével -, azonban próbáltam betenni a módosítások közé egy olyan elemet, amely a hatóságnak a hivatalos eljárás közben történő megsértését - kvázi verbális agresszióként, az intézkedés verbális akadályozásaként - mégiscsak büntethetővé tette volna.
Ezt az egész módosító csomagot akkoriban elutasította a kormány és a Ház, közben az Alkotmánybíróság a bűncselekményt mint olyat megszüntette; így létrejött az a helyzet, hogy a rendőr akkor is tehetetlen, vagy legfeljebb magánvádas becsületsértési eljárást kezdeményezhet, ha a jogszerű intézkedések közben az az állampolgár, akivel szemben intézkedik, durván sértegeti.
(10.00)
Én ugyan nem hiszek abban, amit rendőrök sokszor elmondanak, hogy a rendőri bántalmazások sok esetben azért jönnek létre, mert a rendőrt bosszantja a tehetetlenségérzés; hiszen bántalmazások akkor is voltak, amikor ez a korlátozás még nem állt fenn. De azt gondolom, jogos volna, ha megjelenne egy olyan törvényi tényállás, amely büntetéssel sújtaná a hivatalos eljárást éppen folytató hivatalos személy sértegetését.
Azért tartottam ezt érdemesnek hangsúlyozni, nehogy valaki azt gondolja, hogy itt valamelyest ultraliberális nézetek kapnak hangot a felszólalásomban és a javaslataimban.
Természetesen nem kívánnék a már elkészített, különböző módosító indítványaim részletezésébe belemenni, ez majd a részletes vita dolga lesz, majd a részletes vita során megpróbálom megtenni. Hadd utaljak mégis arra, hogy milyenféle módosító indítványok beterjesztését tartottam szükségesnek, és melyeknek az elfogadásában reménykedem.
Az egyik kérdéskör, amely voltaképpen az egész jelenlegi novella egyik indítéka volt, az életfogytiglani büntetés kérdése. Nagyon sokan kifogásolták - és fölvetettek ilyen javaslatot már jóval korábban is -, hogy az életfogytiglani büntetést valamiféle halálig tartó büntetéssé kellene változtatni, és vannak olyan javaslatok, amelyek 40 évre emelik fel a büntetés kiszabható idejét.
Ehhez képest az előterjesztő mérsékelt javaslatot nyújtott be, hiszen a jelenleg kiszabható legmagasabb mérték, pontosabban az a határ, amikor leghamarabb feltételesen szabadon bocsátható az elítélt, az 30 év. Azt gondolom, ezt az egész dilemmát, amely bizonyos fokig - hogy így mondjam - a rendpártiság vagy társadalomvédelem és egy liberális büntetőpolitika konfliktusa vagy dilemmája, fel lehetne oldani azzal, ha komolyan vennénk azt, hogy bizonyos esetekben az életfogytig tartó szabadságvesztés-büntetés valóban olyan büntetés, ahol a feltételes szabadon bocsátás csak lehetőség, hiszen vannak olyan személyiségek, akiknél mindig is fennáll a bűnelkövetés veszélye. Igen, ez valóban most is így van. De hogy ez tényleg működőképes legyen, hogy ez tényleg ne legyen még a legsúlyosabb bűnelkövetőkkel szemben is embertelen, azt gondolom - és erre tettem javaslatot -, hogy a törvénynek elő kellene írnia a bíróság által kiszabott legrövidebb határidő elteltével az illető rendszeres vizsgálatát, orvosi, társadalmi körülmények mérlegelésével, és így - mondjuk - ötévenként kötelezővé tenni a bírói döntést, hogy az illető személyiség alkalmas-e arra, hogy visszabocsátassék a társadalomba.
És ezt szeretném kiegészíteni, illetve kiegészítettem egy másik javaslattal, amely lehetőségként fenntartja azt, hogy a bíróság által kimondott legrövidebb büntetési idő után az illetőt, aki akár nagyon súlyos bűncselekményt követett el, kényszergyógykezelésnek vessék alá ugyancsak egy esetleges bírói döntés után, mert ez a kényszergyógykezelés adhatja meg a lehetőségét annak, hogy az illető személyiségében olyan változások jöjjenek létre, amelyek lehetővé teszik feltételes szabadon bocsátását.
Most ugyanis van egy visszásság a büntető törvénykönyvben, a büntetések kiszabásában. Azt mondja a büntető törvénykönyv, hogy nem büntethető az, aki nem képes cselekménye következményeinek a belátására, viszont nem foglalkozik azokkal a határesetekkel, az átmeneti eseteknek azzal a sokaságával, amelyek a különböző személyiségzavarokból és olyan ösztönbetegségekből támadnak, amelyek ugyan a belátóképességet nem semmisítik meg, de ugyanakkor az elkövetőt újra meg újra arra kényszerítik, hogy a bűncselekményt elkövesse. Ezekkel szemben a társadalomnak nyilvánvalóan védekeznie kell, csak az a kérdés, hogy a védekezésnek kizárólag büntetőjogi vagy esetleg az orvosi módszerei, esetleg súlyos, durva beavatkozásokat kívánó orvosi módszerei is - természetesen az illető beleegyezése esetén - rendelkezésre állnak-e.
Azt szeretném kérni a tisztelt Háztól, hogy ezeket az esetleg meghökkentőnek tűnő javaslatokat - olvasásban talán meghökkentőbbnek tűnnek, mint így elmondva - tegye megfontolás tárgyává.
A másik csoport, amivel a javaslataim foglalkoznak, az sajnos egy kicsit a határán van annak, ami még bevonható a módosító indítványok körébe, mert csak egy ponton, pontosan az életfogytiglani bűncselekmények súlyosítása (Sic!) kapcsán szerepel a jelenlegi előterjesztésben. Ez is olyan kérdés, amellyel megpróbáltam foglalkozni már - ugyancsak eredménytelenül - 1993-ban. A háborús bűncselekmények megítélésére és büntetésére gondolok.
Nem akarnék hosszú fejtegetésbe bocsátkozni, de a dolognak a lényege röviden az, hogy mint az Alkotmánybíróságnak az '56-os sortüzek és hasonló cselekmények kapcsán hozott ítéletében is nyilvánvalóvá vált: Magyarország voltaképpen nem teljesítette a New York-i egyezményben 1968-ban vállalt kötelezettségét, nevezetesen azt, hogy az elkövetés idejétől függetlenül bünteti a háborús és emberiségellenes bűncselekményeket. Azt gondolom, ennek végre be kellene kerülnie a Btk.-ba, de olyan módon, hogy egyúttal kikerüljenek belőle azok a háborús bűncselekmények, amelyeknek az elévülhetetlensége, a mindenkori büntetendősége nyilvánvalóan kérdéses, amelyek nyilvánvalóan elévültek, de amelyek ilyen resztként még mindig benne vannak.
A jelenlegi büntető törvénykönyv XI. fejezete azt mondja, hogy az emberiségellenes bűncselekmények egyáltalán nem évülnek el. Ezek között olyanok is vannak, amelyek nyilvánvalóan elévülnek, például a visszaélés a vöröskereszttel; ez háborúban nyilvánvalóan súlyos bűncselekmény, de egyszerűen abszurd volna valakit a vöröskereszttel való visszaélés miatt büntetni, akár csak öt évvel az elkövetés után.
Vannak ebben a fejezetben olyan bűncselekmények, amelyek egyáltalán nem létezhetnének egy demokratikus jogállam büntető törvénykönyvében. Ilyen például a bűncselekmény a népek szabadsága ellen, amely büntetni rendeli azt, aki népellenes fegyveres alakulatba önként belép. Szeretném megkérdezni, hogy hol van olyan bíró ma Magyarországon, aki el tudja dönteni, hogy mely fegyveres alakulat tekintendő népellenesnek, ráadásul olyan módon visszamenőleg, hogy ez a határidő a második világháborúval kezdődik és napjainkig tart.
Azt gondolom, vehetnénk magunknak a fáradságot, hogy ezt végiggondoljuk és átrendezzük, egyszerűen a dolog komolysága miatt, mert azt hiszem, hogy a tényleg igazán súlyos, az emberi nem elleni háborús bűncselekmények, a bűnös hadviselés, amelyekről a genfi egyezmények rendelkeztek, a népirtás, az apartheid bűncselekmények valóban megérdemlik, hogy az elkövetés helyétől és idejétől függetlenül büntethetők legyenek.
Végül pedig a harmadik csoport, amellyel módosító indítványaim foglalkoznak, a szexuális bűncselekmények. Nem mintha itt bármit enyhíteni akarnék, vagy bármi módon ultraliberálisnak akarnék mutatkozni, de azt gondolom, azzal, hogy az előterjesztő megszünteti a házassági életközösségen belüli nemi erőszak nem büntethetőségét, voltaképpen mind az alapeset, mind pedig a minősített esetek büntetési tételét tekintve semmiféle különbség nem mutatkozik az erőszakos nemi közösülés, az erőszakos fajtalanság és az erőszakos természet elleni fajtalanság között. Valóban, a törvényalkotó egyformán bünteti ezeket a tételeket. Vajon miért nem lehetne az egyszerűsítés kedvéért - de nemcsak az egyszerűség kedvéért, hanem elvi okokból is - összevonni ezeket a cselekményeket egyetlen cselekménybe, s azt mondani, hogy a nemi erőszak büntetendő.
Végezetül szeretném, ha a büntető törvénykönyvből kiveszne a "fajtalanság", "fajtalankodás" szó. Ugyanis ez - mint kiderül - a közösülés kivételével minden cselekményt jelöl, amely a közösülést helyettesíti.
(10.10)
Ugyanakkor azonban nyilvánvaló, hogy ez egy pejoráló, pejoratív értelmű szó, holott ezeket a cselekményeket az erőszak teszi bűncselekménnyé, nem pedig az a mód, ahogy a nemi cselekmény végre van hajtva. Balassi Bálint gyönyörű, szerelmes verseit annak idején úgy adták ki, hogy "Balassi Bálint fajtalan éneki". Ez abban az időben, a XVII. században természetes volt. De vajon szükséges-e, hogy büntető törvénykönyvünk fenntartson egy ilyen pejoráló értelmű szót mindenféle nemi cselekményre, amelyek nap mint nap millió és millió számban megtörténnek, s amelyekben nyilvánvalóan semmi olyan nincs, amelyet el kellene vetnünk, el kellene ítélnünk. Amit viszont el kell ítélnünk és amit szigorúan el kell ítélnünk az az erőszak és a kiskorúakkal való visszaélés. Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok padsoraiban.)
