DR. GÖTZINGER ISTVÁN
DR. GÖTZINGER ISTVÁN
DR. GÖTZINGER ISTVÁN (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Bauer Tamás képviselőtársam azt mondta, hogy az általuk javasolt megoldás, a négyszereplős önkormányzat - a munkavállalók és munkáltatók mellett a helyi, területi önkormányzatok és a betegegyesületek - a legkevésbé rossz megoldás. Nagyon szimpatikusan fogalmazta meg mindezt, és logikusan természetesen. Csak nem vagyok benne biztos, bennem még kérdések maradnak, hogy ez a logika valójában a valóságot tükröző logika-e.
Gondoljuk végig, ha azt mondjuk, hogy kell a magyar helyi önkormányzatoknak a társadalombiztosítási önkormányzatban képviselet. A magyar helyi önkormányzatok mit képviselnek? Vajon mit képviselnek a háromezer-egyszázvalahány önkormányzat nevében? A társadalombiztosítás és annak költségvetése nem elvonatkoztatható az egész államháztartástól. Érezhető-e - én csak kérdésként vetem fel -, hogy itt valahol egy olyan képviselet jöhet szóba, ahol ez a 3100 önkormányzat nem egészen a társadalombiztosítás kérdéseit tartja a legfontosabbnak. Valahol az egész államháztartáson belül neki sokkal fontosabb érdekei is vannak, eminensebb érdekei. Nem akarok a betegegyesületekről beszélni, mert erről végképp nagyon kevés az ismeretem, de az kétségtelen, hogy az egészségügy több annál - egy sokkal komplexebb rendszer -, minthogy az egészségügy szereplőinek egy részét ilyen módon kitüntetetten kezeljük.
Ezek csak kérdések. Én nem azt mondom, hogy tudom a jó válaszokat. Azt tudom, hogy sok minden nincs igazán végiggondolva és kiérlelve.
Ha utalhatok rá, az alkotmány vitájában felmerült: szükséges-e az érdekegyeztetésről valamilyen szinten jogszabályt alkotni, törvényt alkotni. Sokan ellenezték, hogy az alkotmányban megjelenjen, szó essen róla, utalás essen erről, mert ez az a rossz emlékű korporatizmus vagy neokorporatizmus, amelyiknek igen sok hátrányos oldala is van. Ismerjük, Európában sokan nem szeretik.
De igazából nem gondoltuk végig Magyarországon az érdekegyeztetési rendszert, nem kényszerített rá minket eddig még egy törvénytervezet, hogy végiggondoljuk, hogyan is működjön. Én is egyetértek azzal, hogy az Érdekegyeztető Tanács egy mindent faló szervezetként az anarchia alapja lehet. Tehát nem válnak el a különböző funkciók, hanem minden időnként odakerül az Érdekegyeztető Tanácsba. Hadd említsem meg az Országos Munkaerő-piaci Bizottságot, amelyik mintha egy kicsit elvált volna, megtalálta volna a helyét, mert egy adott funkcióra szerveződött meg, és azóta ez nem is okoz olyan különösebb botrányokat. Azok vannak ott, akiknek ott kell lenni, és azzal foglalkoznak, amivel nekik foglalkozni kell.
Azt hiszem, valahol nagyon időszerű lenne egy érdekegyeztetési törvény, bár nem tudom, hogy a jelenlegi politikai helyzet és politikai elfogultságaink vagy elkötelezettségeink lehetővé teszik-e, hogy egy érdekegyeztetési törvényről nyugodtan, higgadtan vitatkozzunk.
Ez az egyik kérdés, ami miatt nem vagyok meggyőződve arról, hogy az a legkevésbé rossz megoldás, amit Bauer Tamás mond.
A másik kérdés, ami újra és újra felmerül. Ha egyszer a parlament hozza meg a társadalombiztosítás költségvetésére, működésére vonatkozó nemcsak alapvető szabályokat, hanem nagyon részletes szabályokat, az eljárási szabályokat is, akkor az igény érvényesítésétől a jogorvoslatig bezárólag mindenről a parlament dönt. Ha ezt megfelelően ellenőrzik azok, akik az ellenőrzéssel vannak megbízva, arra felhatalmazva és kötelezve, akkor nyilvánvaló, hogy kiküszöbölhetők azok a zavarok, azok a visszásságok, amelyekről itt a vizsgálati jelentések szóltak.
Viszont az átmenetnek azok a kínjai, amelyek valóban lázas állapotban tartják a közvéleményt és lázas állapotban tartják az egészségügyet, nem abból következnek, hogy rossz személyek működtek ott. Én csak újra idézném azt az elég ismert megállapítást a '88-89-es évekből, hogy az átmenet legnehezebb problémája a nagy rendszerek megváltoztatása, az egészségbiztosítás, a nyugdíjbiztosítás; ennek kínjait éli az egészségügy. Valamikor '92-ben indult el a finanszírozási reform. Azt mondhatjuk, hogy a finanszírozási reform beváltotta a hozzáfűzött reményeket? Nem. Állandóan módosítani kell, nincs kitalálva a legjobb út.
Vannak megoldások, vannak olyanok, amelyek politikailag nyilvánvalóan nem nagyon vállalhatók, amelyek ma Magyarországon ebben a helyzetben nem vállalhatók, amelyek olyan tiszta helyzetet teremtenek; a vizitdíjas megoldástól kezdve egy szolgáltatásarányos fizetésig vagy térítésig nagyon sok minden elképzelhető, ami piaci értelemben vagy működési értelemben tiszta helyzetet teremt, de politikailag ez nem nagyon vállalható.
Nem akarom megismételni azt, amit miniszter úr mondott az elnökséggel kapcsolatban. Az is szabályozás kérdése, hogy semmi olyan jogosítvány ne legyen, ami emlékeztet az elnökségre. De azt tudjuk, hogy egy olyan testület, amelyet kéthavonta vagy időnként összehívnak, szervezetlenül, az lehet olyan, mint - elnézést, nem becsülöm le - mondjuk, egy nagy munkásgyűlés időnként, amikor elmondják a dolgokat, és hangulati elemekkel lehet tarkítani és reagálni mindarra, amit elmondtak, vagy lehet egy falugyűlés. De ez nem igazán feladatokra, döntésekre hivatott fórum, ha nem tudja a döntés előkészítését megszervezni.
(21.10)
Nekem ez az érzésem, ez a meggyőződésem, amellett, hogy - '91-ben is, meg előtte '89-ben is készültek tervezetek - iszonyúan elnökségellenes voltam. Akkor még úgy gondoltam, hogy egy olyan igazgatótanács kellene, amelyik független; nem közgyűlési tagokból, hanem egy keményen felelősségre vonható emberekből álló igazgatótanácsnak kellene az irányítást, és megint másoknak a vagyongazdálkodást végezni, de ez nem így alakult. Köszönöm.
