DÖGEI IMRE
DÖGEI IMRE
DÖGEI IMRE (FKGP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Mélyen tisztelt Rádióhallgatók! E késő esti órában mindenképpen kötelességemnek tartom, hogy megemlékezzünk a hősök vasárnapjáról, mely tegnap volt, 1997. május 25-én. A sors különös iróniájával egybeesett a Szentháromság vasárnapjával. Megmásíthatatlan, kitörölhetetlen történelmünk. Ugyanis nem lehet meg nem történtté tenni a konkrét, fájdalmas eseményeket. A háborúba induló virágos katonavonatok és a néma, gyászos, virágtalan sebesült-, fogolyszállító, hazatérő vonatok képe valóság volt.
A háborúban egy golyó nemcsak egy embert öl meg, átüt még egy sereg szívet: anyákét, testvérekét, édesapákét, édesanyákét, menyasszonyokét, feleségekét és barátokét egyaránt. Igen, ezért kitörölhetetlen történelmünk, mint az itthon maradottak szeméből a könny. Akik mindhiába várták vissza övéiket a harcterekről.
Ma, amikor az első és második világháborús és az '56-os hősi halottainkra, árváikra, özvegyeikre emlékezünk, szükséges néhány történelmi tényt megállapítanunk. Amíg az első és második világháború tartott, és a benne részt vevő valamennyi náció katonái egyformán szenvedtek, amint véget ért a háború, gyökeresen megváltozott a helyzet: csak győztes és vesztes volt. A győztesnek mindenben igaza volt, a vesztesre hárult a bűnbak szerepe.
Történészek magyarázzák, hogy a háború szükségszerű volt, s minden úgy történt, ahogy történnie kellett. A végkifejlet előre látható volt - nyilván igazuk volt -, de mindig foglalkoztatta az embereket: miért tört ki? Miért kapcsolódott bele mindenki? A magyarok mit kerestek ott? Ezekre a kérdésekre nehéz választ adni.
A tényeket azonban tisztán láthatjuk. Ugyanis a példás, szervezett közigazgatással bíró Ausztria-Magyarországot csak egy elkövetkező és számára vesztes háború útján lehetne némi eséllyel tönkretenni. Ugyanakkor hazánk ez idő tájt félelmetes konkurense volt a világpiacon fellépő gazdasági hatalmaknak. A londoni és párizsi vezető politikai körök már 1912-ben tisztában voltak azzal, hogy ha őrgróf Pallavicini, ez a nagy tapasztalatú, tehetséges magyar diplomata lesz Ausztria-Magyarország külügyminisztere, soha nem lehetséges az első világháború kirobbanása és ezáltal ennek a nagyszerű és jól szervezett földrajzi, gazdasági és politikai egységnek, az Osztrák-Magyar Monarchiának a lerombolása.
E nyugati politika része volt a közép-európai tehetséges népeknek a világkereskedelemből történő minél nagyobb mértékű kiszorítása, és ennek része az adriai-tengeri kijárat lezárása. A fő ellenségük, mint ahogyan az a későbbi trianoni és párizsi békediktátumok vagy napjaink erőteljes nyugati integrációs törekvései és ezáltal a magyarságra történő fokozódó nyomásgyakorlás is mutatja, a Szent Koronához tartozó történelmi Magyarország volt. 1927-ben az Adriai-tenger lezárásával már nemcsak a közép-európai népek kirekesztését kívánták elérni a nyugati hatalmak, hanem azt is, hogy a Földközi-tengeren zavartalanul folyhassanak a hadianyag-szállítások Magyarország hátbatámadásához.
Az emberek nem tudták másképpen tudomásul venni a valóságot, csak mint egy átmeneti tévedést, amelynek jóvátétele csak késik, de nem marad el. Ebben nőttünk fel. A ma hatvan-hetven évesek az iskolában úgy tanultuk a hatvanhárom vármegyét, mintha abból negyvennégy véletlenül, csak átmenetileg nem tartoznék hozzánk. Nemzeti öntudatunk a veszteség képtelenségéből táplálkozott. A Himnusz és a Szózat nem ismerése vagy nem tudása szégyenletes volt.
Ezek mellett a "Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek egy isteni örök igazságban, és hiszek Magyarország feltámadásában" sommás ima kiáltását az iskolákban minden reggel és délben zengtük.
A hősök vasárnapjának méltó megünneplése ezen időszakban a nemzeti fájdalom, a közös gyász kifejezése volt. A nemzet fájdalmai mellett a hősök vasárnapja megemlékezését indokolttá tette a sok-sok személyes gyász fájdalma is. E jelképes sírhantok mellett siratta édesanya a fiát, a testvér a testvért, a fiú az apját, az apa a fiát. Megállni honfitársaink síremlékei mellett, elgyászolni őket, mégis vigasztalóbb volt annál, mint amikor közös sírok névtelenül, gyászgyülekezet nélkül temettek be ezreket több ezer kilométerrel távol, megközelíthetetlen messzeségben. Csak az otthon maradt szív siratta a viszontlátás reményében az övéit; de nem kísérték utolsó útjára.
Mi, akik magunkat keresztyén embereknek valljuk, minthogy az Isten-haza-család hármas egysége fontos számunkra, tisztában vagyunk azzal, milyen fontos az Istenbe vetett hit, különösen a megpróbáltatások idején. A keresztyénségben van valami megmagyarázhatatlan titok. Mégis hittel valljuk, hogy az Isten színe előtt megkeresztelt élet megpecsételt élet, sorsa nem véletlenszerű, élete nem hiábavaló, bármilyen megrázkódtatás érje is. Ez a hittudat vigasztalja meg a hősi halottak gyászolóit, hogy az elhunyt szeretteik élete, ha a háború borzalmaival ketté is tört, de el nem veszett. Mint amennyire megmagyarázhatatlan a keresztelés cselekedete, a hősi emlékművek felállítása sem bizonyítható észérvekkel. A történelmet formáló Úristen, a hazaszeretet, a felejthetetlen bánat állította sok falu, város közterére a hősök emlékművét.
Mit jelent tehát ünnepelni hősök vasárnapján? Hosszú, évtizedes hallgatás után, 1990-ben újra kezdett belépni a köztudatba ez az ünnep, mint magyarság- és nemzettudatunk erősítője. Bizony, nagyon sok mulasztásunk van. Gyermekeink, unokáink évtizedeken keresztül úgy jártak-keltek ezek előtt az emlékművek előtt, hogy azt sem tudták, minek vannak ott. Az első világháború beszámolóit még csak-csak hallhattuk, de a második világháború borzalmairól már nem volt ildomos beszélni még otthon, a családi körben sem. A hősök vasárnapja arra figyelmeztet bennünket, hogy kötelesek vagyunk gyermekeinknek átadni saját tapasztalatainkat, elmondani a velünk, nagyapáinkkal, családunkkal történt megpróbáltatásokat. Különben hogyan is várhatnánk el az utánunk következő generációk hovatartozásának, nemzettudatának kialakulását és elmélyítését?
Azt gondolom, nagyon aktuális ma, amikor ifjaink, úgy tűnik, szinte hajszolják a veszélyt. Az akciófilmek gyilkos, borzalmas, emberi testet, lelket pusztító képei előtt nőnek fel, mint valami tudatlanok, akik játéknak, szórakozásnak, sőt, kikapcsolódásnak nevezik az efféle lélekölést. Szomorú, hogy az ilyen filmek forgatókönyvírói - kihasználva az emberi gyengeséget, tudatlanságot - szinte versengenek a gonoszság különböző eszközeinek felhozatalában.
Azt, hogy egy fiatalember milyen emberré válik, sok minden meghatározza, de az otthon légköre, a neveltetése kitörölhetetlen nyomokat hagy benne. Ezért mindig az idősebb generáció feladata megismertetni a hősök tiszteletét, beszélni a megtörtént, sok megpróbáltatással járó eseményekről. De a mi feladatunk az is, hogy bizonyságot tegyünk ifjaink előtt arról a hitről, ami e mindannyiszor vesztes nemzetet talpra állította; nemzetbe vetett hite, s a reménység, amely keresztyén hittudatából táplálkozott. Meg kell tanulni megállni, ünnepelni a hétköznapokon, kell hogy jusson idő az ünneplésre és a megemlékezésre. Miért fontos ez? Most, amikor annyi más nehezedik ránk, amit lehetetlennek látszik megoldani, kenyérgondok, gyermekeink jövője, különböző kihívások között megállni a helyünket.
(21.30)
Hisz - mondhatjuk - ezeket sem tudjuk megoldani, miért ünnepeljünk? Mégis azt kell mondani, hogy a mai ember, mi magunk is talán azért tudjuk megoldani jelenlegi nehézségeinket - legyen az anyagi vagy családi természetű -, mert nem tanultunk meg mérlegelni - mindenekelőtt azt, hogy mi a legfontosabb. A legfőbb érték előttünk nyilván a viszonylagos anyagi biztonság, a jó anyagi körülmények - de nem mindenáron! Úgy ne kelljen ez nekünk, hogy közben elfelejtkezünk a szülői tiszteletről, a lelki értékekről, a becsületességről, a tisztességről, az igazmondásról, a keresztény hitünk gyakorlásáról. Ilyen áron ne adjuk el magunkat, semmilyen szemfényvesztés láttán sem!
Azt gondolom, hogy akik most itt vagyunk, számunkra nyilvánvalóan fontos mindazon erkölcsi értékek tisztelete, amelyek elődeink előtt ismertek voltak, akik példái voltak a hazaszeretetnek, az önfeláldozásnak, akik tíz-tizenkét évi katonai szolgálat után sem adták meg magukat.
Mai megemlékezésünk arra hívja fel a figyelmet, hogy tanítsuk a minket követő nemzedéket a keresztyén értékítéletre, amely a történelem során maradandó marad mindvégig. Hadd említsem meg egy fogolytábort megjárt honfitársunk emlékiratait, melyek arról szólnak, hogy az embertelen és elviselhetetlen körülmények között, csonttá fagyva is tudtak karácsonyt ünnepelni, és a barakkok mélyén Istent dicsőítő énekeket énekelni. "Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az Ő egyszülött fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen". Ne gondoljuk tehát, hogy ma értelmetlennek látszik időt áldozni őseink emlékének, tudni méltón megemlékezni és magunkkal vinni a ma feladatát. Nyilvánvaló tehát a magyar nemzet fájdalma, a családok gyásza hívta életre a hősök vasárnapjának ünnepét.
A megemlékezések, az együttérzések tették lehetővé, hogy Magyarország szinte valamennyi településén emlékművet állítsanak a magyar hősök emlékére. A jelen kornak is első és legfontosabb feladata a második világháborúról emlékművet állítani és hozzácsatolni az 1956-os hősökről való megemlékezést - amely szinte napjaink közepette, szemünk előtt játszódott le. Hogy milyen kárt okoztak az egész magyar népnek az '56-os eseményeket kísérő retorziók? - az egész magyar gazdaságot teljesen ellehetetlenítették. A jelen napjaink szinte kilátástalanok a jelenlegi kormány tehetetlenségének következtében. Nincs az alagút végén az a fény, amelyet minden magyar ember vár.
Legyen feladatunk hitelesen továbbadni a történelmi tényeket, saját tapasztalatainkat úgy az első, mint a második világháborúról, az '56-os eseményekről. Ne szégyelljük keresztyén értékrendünket a mai, úgynevezett toleráns "mindent szabad nekünk" országunkban; hitet tenni a hazaszeretet, a felebarát, a hősök emléke mellett; nem megvásárolhatónak lenni, hanem méltónak lenni ifjaink tiszteletére, hogy példát vehessünk életfolytatásukban. Így emlékezhetünk méltón hősi halált halt honfitársainkra igazán. Legyen igaza a legnagyobb magyarnak, gróf Széchenyi Istvánnak, hogy "Magyarország nem volt, hanem lesz". Hogy e csodálatos idézetnek igaza legyen, a magyar nép összefonódására, a helyzet teljes felismerésére van szükség.
Mindenképpen az Országgyűlésnek kell olyan törvényt hoznia, hogy a magyar nép tudja, hogy szervezetten mikor kell a hősöket igazán és egymás kezét fogva ünnepelni, és méltóképpen emlékezni rájuk, akik mindenképpen megérdemlik, hogy egy főhajtással, egy szál virággal adózzunk a hősöknek.
Meg kell említeni, hogy hazánkban ünnepeltek, koszorúztak, de nem mindenütt az egész országban. Egyes településeken, például Törökszentmiklóson méltóképpen került megünneplésre a hősök vasárnapja. A református templomban a szolnoki szimfonikus zenekar - Bali József karnagy vezetésével - hangversenyt adott a hősök tiszteletére. Ugyancsak a törökszentmiklósi református temetőben is koszorúzás történt, ahol Szabó József elnök-lelkész, a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Közgyűlés alelnöke ünnepi beszédet mondott, és dr. Laczkó Béla római katolikus prépost is méltatta az ünnep jelentőségét.
Ezeket a megemlékezéseket rendeletben kell szabályozni. Kezemben van egy 1917. évi országos törvénytár, amelynek LXXX. törvénycikke úgy hangzik - csak egy mondatban kívánom elmondani -: "a most dúló háborúból hazáért küzdő hősök emlékének megörökítéséről". Szentesítést nyert 1917. április 19-én, nyolcvan éve. Ez a törvény már nyilván nem érvényes, de mindenképpen nagy tisztelettel és szeretettel ajánlanám az Országgyűlés elnökének, a kormánypárti és ellenzéki képviselőknek, hogy a később benyújtott törvénymódosítást - amely a hősök vasárnapjáról szólna - hozzuk törvénybe.
Az ünnepet figyelve tegnap azok az idős emberek, idős asszonyok még mindig igaz könnyhullatással tették a virágot a hősök emlékművének talapzatára. Nagyon sajnálom, hogy nem volt igazán egyöntetű az egész magyar nép számára, egész Magyarországon ez a csodálatos megemlékezés. Ehhez kérem minden magyar ember megértését, és akkor az elképzeléseink valóra válnak. Köszönöm, hogy meghallgattak.
