DR. KRISTÓF ISTVÁN
DR. KRISTÓF ISTVÁN
DR. KRISTÓF ISTVÁN (MSZP): Köszönöm szépen a szót. Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Tisztelt Országgyűlés! A büntetőeljárásról szóló T/5013. számú törvényjavaslat általános vitájának vége felé közeledvén olyan kérdésben kérem figyelmüket, amelyet már több képviselőtársam, emlékezetem szerint Csákabonyi Balázs és Kőszeg Ferenc képviselő urak is érintettek, de megítélésem szerint a kérdés súlyának megfelelő kitárgyalására ez ideig nem került sor. Arra teszek kísérletet, tisztelt képviselőtársaim, hogy a teljesség igénye nélkül áttekintsem, a büntetőeljárás során hogyan érvényesül a törvényjavaslat szerint a védelemhez való jog.
Hatályos alkotmányunk XII. fejezete az 54. §-tól kezdődően a 70/K. §-ig tartalmazza az alapvető jogokat és kötelességeket. Az 57. § tartalmazza a büntetőeljárás alkotmányban rögzített alapelveit, és a (3) bekezdés rögzíti: a büntetőeljárás alá vont személyeket az eljárás minden szakaszában megilleti a védelem joga, a védő nem vonható felelősségre a védelem során kifejtett véleménye miatt. Ez az alkotmányos alapjog fellelhető a javaslat alapvető rendelkezései között is, amikor az 5. § némileg más megfogalmazásban rögzíti az alkotmányban foglaltakat, kimondja továbbá, hogy a védő eljárása a törvényben meghatározott esetekben kötelező. A javaslat 44. §-ának (1) bekezdése rögzíti, hogy védőként meghatalmazás vagy kirendelés alapján ügyvéd járhat el, míg a 46. § tartalmazza, hogy a büntetőeljárásban védő részvétele kötelező, ha: a) a terheltet fogva tartják, az őrizetbe vételt kivéve; b) a terhelt süketnéma, vak, kóros elmeállapotú; c) a terhelt a magyar nyelvet, illetőleg az eljárás nyelvét nem ismeri; d) a terhelt egyéb okból nem képes személyesen védekezni; e) a törvény erről külön rendelkezik. A törvény külön rendelkezése folytán - a teljesség igénye nélkül - kötelező a védő részvétele a megyei bíróságon, a helyi bíróságon, ha a bűncselekményre a törvény öt évi vagy ennél súlyosabb szabadságvesztést rendel, ha pótmagánvádló lép fel, a fiatalkorúak elleni eljárásban, és így tovább. A védőre és a védelemre vonatkozó elveket lényegében a javaslat a korábbi megoldások szintjén fogalmazza meg.
Tisztelt Országgyűlés! A védelem jogának alkotmányban és a hatályos eljárásjogi törvényben való rögzítésének igénye a felvilágosodás korára vezethető vissza. Napjainkban az elmélet e kérdéskört döntően a fair eljárás és az ügyfélegyenlőség körében szokta tárgyalni. Ezen alapelvek rögzítését több nemzetközi szerződés is követelményként fogalmazza meg, mely nemzetközi szerződéseknek hazánk is részese. A fair eljárás és az ügyfélegyenlőség követelményét a teljesség igénye nélkül abból a felismerésből vezethetjük le, hogy az eljárás alá vont terhelt alávetett helyzetben van az eljárás más szereplőjével szemben. A bíró és az ügyész az állam büntető hatalmát testesíti meg, a jogban, az eljárási kérdésekben járatlan vádlott vagy gyanúsított eleve esélytelen helyzetben van velük szemben. A védelem lehetőségének biztosítása ezt az esélyegyenlőtlenséget küszöböli ki, és biztosítja a fair vagy tisztességes eljárás feltételeit.
A javaslat általános indoklása tartalmazza, hogy az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt egyezmény nemcsak a védelemhez való jog formális biztosítását kívánja meg, de az egyezményben részes tagállamok kötelezettségeként írja elő, hogy a védelem hatékony gyakorlásának lehetőségéről is gondoskodjanak. Az általános indoklás szerint a javaslat olyan rendelkezéseket tartalmaz, amelyek a kirendelés színvonalasabb ellátását biztosítják. Nézzük meg tehát, hogy ez a célkitűzés megvalósul-e, illetve milyen módon valósul meg a javaslat megoldásaira figyelemmel!
Mint említettem, a védő meghatalmazás vagy kirendelés alapján jár el. Meghatalmazást a védő részére a törvényben tételesen rögzített személyi kör adhat. Kirendelésre a bíróság, az ügyész, illetve a nyomozóhatóság rendelkezése alapján kerül sor, ha a védelem kötelező és a terheltnek nincs meghatalmazott védője. Azt hiszem, minden további indoklás és vita nélkül axiómaként fogadjuk el, hogy a terheltek meghatalmazást az esetek csaknem teljes körében azért nem szoktak adni védelmük ellátására, és azért nem fognak a jövőben sem adni, mert ennek anyagi feltételeit nem tudják biztosítani.
(18.30)
Ugyanígy vita nélkül elfogadhatjuk, hogy kirendelt védőt a javaslat hatálybalépését követően - csakúgy, mint korábban - az anyagilag hátrányosabb helyzetben lévők fognak igénybe venni. Nagy kérdés tehát az, hogy a kirendelt védői intézmény alkalmas-e a megfelelő szakmai színvonalú védelem ellátására, biztosítva ezzel az esélyegyenlőséget.
Tisztelt Országgyűlés! Az állampolgári jogok országgyűlési biztosa 1996-ban vizsgálatot folytatott arról, hogy a kirendelt védővel rendelkező fogva tartottak védelemhez való joga hogyan érvényesült a büntetőeljárás nyomozási szakaszában. A vizsgálat megállapításairól szóló országgyűlési biztosi jelentést 1997 elején valamennyien kézhez kaptuk. A jelentés megállapítja, hogy bár hatályos törvényeink szerint a védelem joga az eljárás minden szakaszában megilleti a bűncselekmény elkövetésével alaposan gyanúsítható személyt, ez a jogosultság azonban igen sokszor formális. Elsősorban azért, mert a fogva tartott és védője között hiányzik a teljes körű védekezéshez szükséges kapcsolattartás. Ez részben a hatályos jogszabályi előírások hiányosságaira, részben a védők és a hatóságok kötelességmulasztásaira vezethető vissza.
A kirendelt védői tevékenységet áttekintve a jelentés összességében megállapította, hogy igazságszolgáltató rendszerünkön belül a kirendelt védő intézménye nem véd a hatósági túlkapásokkal és tévedésekkel szemben. Rögzíti a jelentés, hogy a vizsgálat tapasztalatai indokolttá teszik, hogy létrejöjjön egy olyan állami garanciarendszer, amely lehetőséget biztosít a rosszul ellátott védelemből fakadó, a fogva tartottat hátrányos helyzetbe hozó esetek orvoslására. Az állami garanciarendszer a jelentés szerint csak úgy valósulhat meg, ha törvény határozza meg azt a tevékenységi minimumot, aminek a kirendelt védő köteles eleget tenni, továbbá azt, hogy ezen kötelesség végrehajtásának ellenőrzését az állam milyen formában biztosítja.
Felmerülhet a kérdés, tisztelt képviselőtársaim, hogy mi az oka a meghatalmazott és a kirendelt védő eltérő hatékonyságának. Az ok nagyon prózai és nagyon kézenfekvő: míg meghatalmazás esetén az ügyvédi munkadíj szabad megállapodás tárgya, addig kirendelés esetén a kirendelt védő díjazását jogszabály állapítja meg. E rendelkezés szerint a kirendelt védőt a tárgyaláson, eljárási cselekményen való részvétel első órájáért 1000 forint, a részvétel minden további megkezdett órájáért 500 forint díj illeti meg. Ez az összeg nem elég ösztönző mértékű ahhoz, hogy ezért a szakmailag elvárható teljesítményt számon lehessen kérni. Feloldhatatlan konfliktusba kerül az az ügyvéd, akinek egy időben az őt meghatalmazó védence vagy a kirendelés alapján védendő terhelt ügyében kell eljárnia, eljárási cselekményen vagy tárgyaláson részt vennie.
Mi lehet a megoldás? Mielőtt erre a kérdésre a választ megadnánk, el kell dönteni magunkban, hogy átmeneti megoldást keresünk-e, vagy pedig a kérdést a teljesség igényével véglegesen kívánjuk szabályozni. Azt hiszem, hogy jelen helyzetünkben, amikor egy igen fontos jogterületet, a büntetőeljárást újrakodifikáljuk, csak a teljesség igényével történő szabályozást fogadhatjuk el. Az eljárási törvények ugyanis alapvetően akkor tölthetik be hivatásukat, ha azok hosszú távra a stabilitás igényével készülnek. Ha megnézzük a mostani javaslat jogtörténeti előzményeit, azt állapíthatjuk meg, hogy első büntetőeljárási törvényünk, a bűnvádi perrendtartásról szóló 1896. évi XXXIII. törvénycikk közel ötven évig, míg a jelenleg hatályos 1973. évi I. törvény huszonöt évig volt hatályban. A felvetett probléma megoldását tehát legalább negyedszázados távlatot magunk elé tűzve kell szorgalmazni.
Meggyőződésem, hogy a védelem jogának garanciális voltára tekintettel megnyugtató megoldást csak a közvédő intézményének bevezetése hozhat. Ismereteink szerint ennek szükségessége a kodifikáció során felmerült, és az állampolgári jogok országgyűlési biztosa a már hivatkozott jelentésben ajánlotta a közvédői intézmény bevezetése lehetőségének mérlegelését.
A közvédői intézmény sem a külföldi joggyakorlatban, sem a magyar jogtörténeti hagyományokban nem új intézmény. Példának hozható az Amerikai Egyesült Államokban a közvédői rendszer, ahol ez az intézmény az igazságszolgáltatás rendszerébe tagoltan működik, és biztosítja azt, hogy a védelem joga azon terheltek esetében is maradéktalanul érvényesüljön, akik a meghatalmazott védő költségeit vállalni nem tudják. Bevezetését azok a lefolytatott kutatások indokolták és alapozták meg, amelyek feldolgozták a büntetőeljárások és a büntetéskiszabások gyakorlatát. E kutatások során egyértelműen igazolódott, hogy a kirendelt védővel rendelkezett terhelt jogainak érvényesítésére lényegesen kisebb mértékben került sor, mint akit meghatalmazott védő képviselt, és a kirendelt védővel rendelkező elkövető azonos tényállás esetén lényegesen magasabb büntetés kiszabására számíthatott.
A bűnvádi perrendtartásról szóló 1896. XXXIII. törvénycikk is ismerte a közvédő intézményét. Az erre vonatkozó részletes szabályokat a törvénycikk 409-412. szakaszig terjedő része tartalmazta. Ezek szerint a királyi ítélőtábla mindegyik büntetőtanácsának heti ülésszakára az ügyvédi kamara havonként előre a szükséghez képest egy vagy több közvédőt rendelt ki. A közvédő az államkincstárból megfelelő díjazásban részesült, amelynek részletes szabályait az igazságügy-miniszter állapította meg.
A közvédő intézményének bevezetését a kodifikáció során nem támogatta sem a törvény előkészítéséért felelős Igazságügyi Minisztérium, sem az Országos Ügyvédi Kamara. Ismereteim szerint az Igazságügyi Minisztérium elzárkózása elsősorban nem szakmai indokokon alapult, hanem az új intézmény bevezetésének költségvonzata indokolta. Úgy ítélem meg, hogy egy alkotmányos jog maradéktalan érvényesülésének pénzügyi gátja nem lehet, és a mostani kodifikáció kiváló alkalom lett volna arra, hogy ez az intézmény és a működéséhez szükséges feltételrendszer az új büntetőeljárási törvényben bevezetésre kerüljön.
Kérdezhetik tisztelt képviselőtársaim ezekután, hogy terjesztettem-e be a közvédői intézmény bevezetése érdekében módosító indítványt. A válaszom az, hogy nem, mert megítélésem szerint alapvetően koncepcionális kérdésről van szó, melynek eldöntése az előkészítő és az előterjesztő feladata és felelőssége.
Mi lehet tehát a megoldás? Abban, azt hiszem, egyetérthetünk, hogy - figyelemmel az állampolgári jogok országgyűlési biztosának jelentésében foglaltakra is - a jelenlegi helyzet nem tartható fenn. Megoldásként felmerülhet a bűnügyi védői jegyzék intézményesítése, amelynek alapján a kirendelésre az ügyvédi kamarák által összeállított, az erre önként vállalkozó és büntetőjogi gyakorlattal rendelkező ügyvédek nevét tartalmazó listáról kerülne sor. A kirendelt védő szakmai színvonalának emeléséhez elengedhetetlen feltétel a kirendelt védő díjának növelése és azon feltételrendszer megteremtése, amely révén a kirendelt védő tevékenységének szakmai színvonala kontrollálható és számon kérhető lesz.
Meggyőződésem, hogy ez a megoldás nem fog megnyugtató eredményt hozni, mert el kell fogadnom a Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettesének, dr. Szabó Győző úrnak az alkotmány- és igazságügyi bizottsághoz a büntetőeljárásról szóló törvényjavaslathoz megküldött szakmai észrevételét, amely a következőket tartalmazza: "A kirendelt védők nagy része alkalmatlannak látszik arra, hogy az ügyet oly mélységben megismerje, hogy megfelelően élni tudjon a kérdezés jogával, illetve ez az ügyismeret a kirendelt védői díjak bizonyos emelése esetén sem várható el tőle."
Mindezek alapján a közvédői intézményrendszer bevezetése lehetőségének újragondolását kérem az előterjesztőtől, annak hangsúlyozása mellett, hogy meggyőződésem szerint e kérdés rendezését csak átmenetileg kerülhetjük el. Az új büntetőeljárási törvény hatálybalépését követően rövid időn belül be fog igazolódni a közvédői intézmény bevezetésének alapvető szükségessége.
Köszönöm figyelmüket. (Taps.)
