DR. SZENT-IVÁNYI ISTVÁN
DR. SZENT-IVÁNYI ISTVÁN
DR. SZENT-IVÁNYI ISTVÁN (SZDSZ): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Szabó Iván képviselőtársam az elmúlt négy évet egy négyfelvonásos drámához hasonlította. Engedtessék meg, hogy kevésbé emelkedetten én ezt az elmúlt egy órát egy egyfelvonásos bohózathoz hasonlítsam (Szórványos taps az MSZP soraiban. - Dr. Pusztai Erzsébet: A miniszterelnök urat is beleértve? - Szórványos derültség az ellenzéki sorokban.), ahol jól megírt szerepek alapján mindenki azt mondta el, ami jól elvárható volt tőle, csak éppen azt hiszem, nevetni már nincs sok kedvünk ezen.
Furcsának tartom azt, hogy ellenzéki képviselőtársaim többsége, ha nem is mindenki, szinte görcsösen bizonygatni akarta, hogy az ország milyen rossz helyzetben van; volt, aki egyenesen gazdasági katasztrófáról beszélt; másnak az okozott örömet, hogy mennyi szenvedés, mennyi rossz élethelyzet van ebben az országban.
Én azt hiszem, itt most nem számokkal kell dobálóznunk. A számháborúnak semmi értelme nincs. Ne GDP-ről beszéljünk, ne növekedésről beszéljünk, hanem az ország alapvető gondjairól, alapvető fejlődési lehetőségeiről és perspektíváiról kell beszélnünk. S egy dolog világos, és ezt az állampolgárok minden számnál sokkal jobban érzékelik: azt, hogy a dolgok nagyon lassan, nagyon kis lépésekkel, de mégiscsak jó irányba fordulnak. Minden közvélemény-kutatás azt mutatja, hogy az elégedettség általában növekszik az állampolgárok körében. (Felzúdulás az ellenzéki pártok soraiban. - Dr. Szabó Zoltán: Baj, mi? Nem örültök neki?) Az állampolgárok úgy ítélik meg, hogy van esélye Magyarországnak a kibontakozásra. A tavalyi év végén először nem a magyarok voltak a térségben a legpesszimistább nemzet, ami történelmi teljesítmény, mert azt hiszem, ötszáz éve őriztük ezt az elsőbbségünket, nagyon régóta minket tekintettek a legborúlátóbbaknak. Ma úgy látja ez a nemzet, hogy van esélye a kibontakozásra, és jogosan látja így. Mert látja azt, hogy az elmúlt nyolc-kilenc év erőfeszítései valamire vezettek!
Ne számokkal dobálózzunk, hanem az élet olyan valóságos tényeivel, hogy az ország valóban közelebb került Európához! Az 1997-es esztendő egyértelműen bizonyította ezt, hogy kikerültünk, kikerülőben vagyunk abból a rossz körből - a gazdaság területén is, de a politikai, a jaltai leosztás értelmében is abból a rossz körből -, amely a megelőző évtizedeket meghatározta. Ez mind jogosan késztet minket arra, hogy mindenfajta eltúlzott optimizmus, kincstári hurráoptimizmus nélkül, de azért bízzunk önmagunkban, mert csak így és csak ezen a módon érhetünk el eredményeket. Még akkor is, ha mindannyian jól tudjuk, hogy az ország tele van gonddal, tele van problémával. Mindannyian jól tudjuk, hogy a belső fogyasztás még ma sem éri el az 1989-es szintet; és nem könnyű megérteni, bármilyen számokat, bármilyen képleteket hozunk elő, hogyan lehetséges, hogy egy tisztességesebb, egy legitim és a józan piaci szabályokon alapuló rendszer kevesebbet tudott hozni kilenc év után is az átlagpolgárnak, mint egy alapjaiban torz, visszataszító kommunista rendszer.
Persze el tudjuk mondani azt, hogy a kommunizmus gyakorlatilag a jövőt élte föl, hogy ma fizetjük vissza mindazoknak a terheknek a költségeit, amelyeket akkor fogyasztottunk el, de mégis nehéz mindezt elmondani azoknak, akik a közüzemi díjak kifizetésével küszködnek, akiknek a pillanatnyi, a hétköznapi megélhetés gondokat okoz.
Tisztelt Képviselőtársaim! Azt javaslom, hogy valóban illő visszafogottsággal és illő szerénységgel tekintsünk a múltba, és ugyanezzel a szerénységgel, de azért némi önbizalommal nézzünk magunk elé. És ezzel a némi önbizalommal próbáljuk megoldani az ország előtt álló gondokat.
Néhány dologról miniszterelnök úr szólt, én azt hiszem, ezekről nekünk is szólnunk kellene. Említést tett a miniszterelnök úr a kisebbségek parlamenti képviseletének ügyéről. Szeretnénk jelezni a Szabad Demokraták Szövetségének nevében, hogy mi egyszer már a két párt szakértői között egy megállapodásban lefektettük azokat a fontos alapelveket, amelyeket elfogadhatónak, követendőnek és megvalósítandónak tartunk. Mi úgy gondoljuk, olyan normák és elvek alapján kell megoldani ezt a kérdést, amelyek összefüggésben vannak a választhatósággal, a demokratikus legitimitással, a magyar közjogi renddel, de kedvezményeket és pozitív diszkriminációt tudnak biztosítani a kisebbségek számára, és az Európai Unióban is honos és elfogadott megoldások valamelyikének felelnek meg. Tehát van lehetőség a megoldásra, van esély, csak vissza kell térnünk oda, ahonnan elindultunk, amiben már egyetértettünk.
Ami az alkotmánybírák kérdését illeti, mi egyetértünk abban, hogy az Alkotmánybíróság működése a magyar demokratikus működés egyik fontos záloga, feltétele. Valóban fontos lenne, hogy a hiányzó alkotmánybírákat minél hamarabb megválaszthassa a Magyar Országgyűlés. Már ezen a tavaszi ülésszakon módja van az Országgyűlésnek arra, hogy a két leköszönő alkotmánybíró helyére megválaszthassa jelöltjeit. Egyetértünk ezzel. Számunkra az sem okoz gondot, hogy az újonnan megválasztott alkotmánybírák hosszabb periódusban, akár tizenkét évig szolgálhassák az Alkotmánybíróságot és Magyarországot. Azt azonban nehezen tudjuk elképzelni, hogy hivatalban lévő alkotmánybírák mandátumát hosszabbítsák meg; mint ahogy nem tudjuk elképzelni egyetlen választott testület, tisztségviselő vagy képviselő mandátumának ilyetén meghosszabbítását sem. Magyarországon egyszer volt már erre precedens, gondolom, egyikünk sem szívesen emlékszik erre: 1957-ben az Országgyűlés ebben az épületben saját mandátumát meghosszabbította egy évvel. Nem lenne szerencsés fölidézni e precedens hangulatát és lehetőségét.
Végezetül, ami a Duna ügyét illeti: azt hiszem, mindannyian egyetértünk abban, hogy jóindulatú tárgyalásokra és megállapodásra kell törekedni; megállapodásra arról, hogy milyen elvek, milyen keretek között rendezzük ezt a kérdést. Ma még nem tartunk ott, és a meghallgatások, amiből valóban volt már jó néhány - környezetvédelmi bizottságban, külügyi bizottságban -, ezt egyértelműen igazolták: nem tartunk ott, hogy pontosan tudjuk, mely megoldás az, amely a leginkább megfelelhet mindannyiunk számára. Hiszen olyan döntésről van szó, amely a Duna sorsát hosszú időre befolyásolja, a Duna mentén élők százezreit közvetlenül befolyásolja, és anyagi kihatásaiban az egész országra nézve hosszú távú elkötelezettséget jelent.
(16.30)
Vita folyik arról, hogy 300, 400 vagy 500 milliárd forintról van szó. Nem azok a hibásak, akik különböző számokat mondanak, hiszen nem láttunk még egyetlenegy tételes, pontos kimutatást arról, hogy pontosan milyen anyagi következményekkel jár ez az ügy.
Éppen ezért a szabaddemokraták nagyon egyetértenek a Magyar Tudományos Akadémia álláspontjával és ajánlásával: a Tudományos Akadémia azt javasolja, hogy március 25-éig egy megállapodás szülessen a majdani megállapodás alapelveiről, valóban hozzuk létre a közös biomonitoring-rendszert, vizsgáljuk meg az összes előttünk álló lehetőség valamennyi dimenzióját - nemcsak a környezetvédelmit, messze nem csak erre gondolok, hanem ennek az anyagi, a finanszírozási és egyéb következményeit -, és ezeken végigmenve jussunk végre józan, tárgyilagos vizsgálat eredményeképpen arra, hogy mit tud vállalni ez az Országgyűlés közösen. Egyszer már a politika ebbe a kérdésbe beleszólt, és annak káros hatásai voltak. Szerencsés lenne, ha most tényleg és csakis a tudomány és a tudomány testületei formálnának véleményt, és mi azt követően hoznánk meg a magunk döntését. Azt hiszem, hogy erre van lehetőség, az eddigiek azt mutatják, hogy még nem tartunk ott, hogy bármilyen végleges elköteleződés lett volna, de már vannak felmutatható eredmények, amelyekre támaszkodhatunk. Azt gondolom, hogy ebben valamennyi parlamenti párt egyet tudna érteni, és a Tudományos Akadémia is ezt javasolja számunkra.
Ezeket tartom azoknak a fontos kérdéseknek, amelyekben a közeljövőben ennek a parlamentnek döntést kell hoznia. Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok soraiból.)
