DR. PETŐ IVÁN
DR. PETŐ IVÁN
DR. PETŐ IVÁN (SZDSZ): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! Rögtön a javaslat céljával kezdeném, miután már többször elhangzott, hogy sokan vannak, akik e céllal egyetértenek, ámde az eszközt alkalmatlannak gondolják. A javaslat célja a beterjesztő indoklása szerint az, hogy a többpárti demokráciában haladjuk meg a pártállami állapotot. A pártállami állapot az indoklás szerint az lenne, hogy a tényhamisítás, rágalmazás esetén ismerjük csak a sajtó-helyreigazítást. Ezért kívánja az előterjesztő bevezetni, ahogy itt már többen is említették, a nyelvileg és fogalmilag is abszolút vélemény-helyreigazítás jogintézményét. Ez nem kombináció, ahogy itt az egyik előttem fölszólaló kisgazda képviselő mondta, hanem tételesen ez áll az előterjesztésben.
Nos, ehhez képest, tehát hogy meg kellene haladni ezt a lehetetlen pártállami állapotot, úgy tűnik, hogy többek - kormánypárti és ellenzéki pártok számára példaadónak tűnő nyugati, nevezzük így, polgári társadalmakban - még nem ismerték föl ezt a lehetőséget. Minden nyugat-európai országban, az Egyesült Államokban és a fejlettebbnek tekinthető országokban e szerint a norma szerint a pártállami mocsárban dagonyáznak, mert a vélemény-helyreigazítás intézményét sehol nem vezették még be.
Az előterjesztő képviselő úr többször, nyilvános vitákban, cikkekben külföldi példákat emlegetett. Itt egy napirend előtti fölszólalásra reagálva maga az igazságügy-miniszter asszony is külföldi példát emlegetett. Vagy tévednek, akik külföldi példákra hivatkoztak, vagy - esetleg ez is előfordulhat - a nem ismeretekre kívánnak hagyatkozni, mármint arra, hogy mások nem tudják, miről van szó, és esetleg a félrevezetés lehetősége is fölmerül. Mert a korábban sokszor emlegetett Németországban vagy Ausztriában ez az intézmény természetesen nem létezik; ebben a formában semmiképpen, de ehhez közel álló formában sem.
Képviselő úr mostanában Franciaországot szokta emlegetni, pontosabban úgy fogalmaz, hogy három évvel ezelőtt, amikor Franciaországban járt, megvilágosodása támadt, hogy egy olyan lehetőség van a francia jog szerint, amit érdemes lenne Magyarországon is alkalmazni. Nos, az előterjesztő képviselő által hivatkozott 1881-es, tehát több mint 100 évvel ezelőtti francia sajtótörvény két esetre ismeri a kötelező helyreigazítást. Az egyik, ha a közhatalom képviselőinek tevékenységéről pontatlanságot közölnek, tehát nem véleményt, hanem pontatlanságról mint tényről van szó. A másik, ha a kifogásolt cikkben említett magánszemélyek a velük kapcsolatos, megítélésük szerint valótlan állításokra válaszolni kívánnak. Tehát valótlan állításokról, nem véleményekről van szó.
Ez a szabályozás, mint azt előttem többen, kormánypárti és ellenzéki képviselők elmondták, illetve abból kitetszik, nem megy túl a mai magyar jogrend által alkalmazható kereteken. Semmivel sem teremt több lehetőséget, mint a rendelkezésünkre álló magyar jog.
Ahogy kisebbségi véleményként már elmondtam, de fontosnak tartom megismételni: a kiindulás éppen ellenkezője a polgári szabadságfelfogásnak. A véleménynyilvánítás szabadsága - mint alkotmányos jog - ugyanis éppen abból indul ki, hogy extrém eseteket nem számítva, senkinek ne kelljen semmiféle hátránytól, hátrányos következménytől tartania, ha véleményét kimondja. A javaslat következménye viszont körülbelül az, hogy ezerszer gondolja meg mindenki, mármint minden sajtótermék szerkesztője, tulajdonosa, ha közzétesz véleményt valakiről, mert a még részletesebben érintendő következményekkel kell számolnia.
A törvényjavaslat vagy módosítás valódi célja persze nem az, amit az indoklásban a képviselő úr kifejt, bár nem titkolja a valódi célt. Amire Pokol képviselő úr évek óta ötleteket gyárt, az körülbelül úgy foglalható össze, hogy meg kell változtatni a sajtóban megjelenő vélemények arányát. Ezt szolgálja gyakorlati megközelítésben ez a javaslat. Ezt mások, akárkik - mondjuk, a miniszterelnök úr - hétköznapiasabban úgy fogalmazzák meg, hogy az erőviszonyokat ki kell egyenlíteni.
Fideszes képviselő úr felszólalása után feltételezhetjük, hogy amikor a miniszterelnök úr ezt mondja, akkor más eszközöket kíván alkalmazni, mint Pokol képviselő úr. Akiknek ez a véleménye, abból indulnak ki, hogy van egy bárki - természetesen ezen álláspontot képviselő személyek - által pontosan fölismert, helyes, optimális arány a vélemények és nézetek között. Az SZDSZ viszont abból indul ki - és nem az SZDSZ magántulajdona ez a vélemény, hanem általában a polgári demokráciákban meghonosodott vélemény -, hogy ugyanúgy, ahogyan a gazdaságban, a sajtóban sem vezet jóra a tervgazdaság. Tervezőasztalnál vagy egy irodában leülni és megállapítani, hogy milyen véleményből mennyit kell gyártani egy országban, mennyit kell nyilvánosságra hozni, mi az egyensúlyi, mi az optimális állapot, körülbelül ugyanolyan következményekkel jár, mintha azt próbálnák megállapítani egy tervhivatali dolgozószobában, hogy a lakosság ilyen és ilyen termékekből mennyit kíván fogyasztani, mert a sajtóval kapcsolatos következmények is körülbelül ugyanolyanok lehetnek, mint a tervgazdaság következményei voltak.
És amit elmondtam, még akkor is igaz, ha tudjuk, hogy sem a gazdaságban, sem a sajtóban természetesen - tíz évvel ezelőtt, a rendszerváltás idején - nem üres térben indult a magyar demokrácia. Léteztek intézmények, amelyek nem feleltek meg a polgári társadalomról alkotott képünknek. De ehhez hozzá kell tennünk, hogy az elmúlt tíz évben ugyanúgy, ahogy a gazdasági intézmények alapvetően megváltoztak, a sajtó intézményei is alapvetően megváltoztak. Lapok szűntek meg; olyan lapok, amelyek korábban ilyen és ilyen politikai irányultságúak voltak, a sajtópiac törvényeinek megfelelően, a tulajdonos elképzeléseinek megfelelően jelentősen megváltoztatták politikai irányultságukat.
Képviselő úr javaslata tulajdonképpen, úgy tűnik, egy zárt térnek, mintegy tárgyalóteremnek képzeli el a világot, ahol egy fórumon kell minden véleménynek és ellenvéleménynek ütközni, holott a sajtószabadság elve abból indul ki, hogy a sajtó sokszínű. Az egymással versengő lapok más és más elveket képviselnek, direkt vagy közvetett módon egymással feleselnek. Mindenki olyan lapot vásárol - ez a sajtószabadság és a véleményszabadság egyik alapvető eleme -, amilyen tetszik neki, akár politikai, akár kulturális ízlése alapján. Akinek tetszik, pletykalapot vásárol, olyan színű pletykalapot, amilyen a politikai ízlése, akinek tetszik, bulvárlapot, akinek tetszik, hirdetéseket szerezni nem tudó pártpropagandalapokat, akinek tetszik, mindenféle más jelzővel illethető lapokat.
Persze, hozzá kell tennem: aki összeesküvés-elméleteket vall, úgy képzeli, hogy ördögi erők osztják el a mai lapok között a hirdetéseket, és finanszírozzák ezzel az újságokat egy összeesküvő központ akarata szerint, annak hiába mondja az ember, hogy a piacgazdaságnak ilyen meg ilyen szabályai vannak, olyan lapokba nem tesznek hirdetést, amit nem olvasnak azok, akiknek a hirdetés szól, nyilván nem fogjuk egymást megérteni.
(15.00)
A tartalmi szándéktól függetlenül a benyújtott javaslat színvonalát - ahogy itt most már hallottuk - még a szándékaival esetleg egyetértők is jócskán kritizálják. Támadják, vitatják, illetve értetlenséggel fogadják a "társadalmilag hátrányos" kifejezést, hiszen a többpártrendszer éppen arra az elvre épül, hogy ahány párt, tulajdonképpen ahány ember, annyiféle politikai megnyilatkozást tart társadalmilag hátrányosnak. Én például ezt a javaslatot társadalmilag hátrányosnak tartom. Nyilván, ha vita van közöttünk, nem kívánok bírósághoz fordulni ilyen ügyekben. Vitatják - nagyon helyesen -, hogy a vélemény-helyreigazítás jogintézménye egyáltalán értelmezhető-e a magyar nyelvben. Nem értelmezhető, ezért módosító indítvány próbálja korrigálni, de egyelőre erről a javaslatról tárgyalunk. A véleményt a magyar nyelvben így szoktuk legalábbis megfogalmazni, cáfolni szokták korrigálni szokták, és nem helyreigazítani.
Túl azon, hogy a vélemény természetesen eleve szubjektív, így e törekvés természetesen abszurd, mármint hogy cáfolni kelljen a véleményt. Nem hiszem, hogy túlságosan messze megyek, ha azt mondom, hogy egy negatív utópia szóhasználatához közelítve a képviselő úr tulajdonképpen a bíróságokat véleménybírósággá kívánja alakítani, véleményrendőrséget kíván létrehozni, hiszen véleményügyekben kíván bírósági ítéleteket létrehozni. Ez az a bizonyos negatív utópia, és ez sem áll távol, hiszen a következő lépés esetleg ez lenne, gondolatrendőrségről beszélt. Ha a véleménynek kellenek rendőri eligazítások, bírósági eligazítások, akkor nyilván a gondolatokat is valamilyen bírói úton esetleg kordában kell tartani.
Ma már a beterjesztő is visszavonná a "társadalmilag hátrányos" kifejezést, és talán elfogadná a saját frakciója módosítását - hogy ezt se hagyjuk figyelmen kívül. A saját frakció, mint hallottuk, elmarasztaló véleményre, értékelésre, bírálatra kíván hasonlóval válaszolni. De természetesen ez a szóhasználati pontosítás és valóban a köznyelvhez való visszatérés semmit nem segít e törvényjavaslat alapvető bajain. Hiszen ennek az az alapvető baja - hétköznapi nyelven fogalmazom meg azt, amit előttem több jogászkolléga alkotmánysértésnek nevezett -, hogy az államhatalmat oda akarja rendelni, ahol az államhatalomnak semmi keresnivalója nincs.
Lehet hivatkozni a MÚOSZ etikai kódexére, de joggal kikényszeríteni egy etikai kódex szabályait, egy szakmai etikai kódex szabályait, abszurdum. Ahogy egy szocialista képviselőtársam mondta a bizottsági ülésen, a felszolgálói, vendéglői szakmának, ha tetszik, etikai kódexében benne szerepel, hogy halétel után vörösbort nem illik inni. Nyilván, ha ezt valaki megpróbálná jogszabályban rögzíteni, elég abszurd lenne a helyzet. Ez is egy - ha tetszik - etikai szakmai kódex, amit egy tisztességes - magyar nyelven fogalmazva - pincér természetesen követelménynek tekint magára nézve, be is tartja, de nem bünteti azokat a vendégeket vagy azokat a pincéreket, akik mást kívánnak tenni. Jegyezzük meg zárójelben, erről még nem esett szó: a MÚOSZ-nak ezt az etikai kódexét a lapok döntő többsége tartja. A magyar lapok tele vannak olyan írásokkal, amelyek bizony feleselnek a lapok szerkesztőségi véleményével, a lapokban megjelent cikkekkel. Tehát nincs szükség még csak azért sem a joggal való kikényszerítésre (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi a felszólalási idő leteltét. - Dr. Hack Péter: Nincs időkorlát!), mert esetleg általában nem tartják be a magukra nézve kötelező etikai kódexet.
