DR. SÁLING JÓZSEF
DR. SÁLING JÓZSEF
DR. SÁLING JÓZSEF (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Ebben a fejezetben a leltárhiánnyal kapcsolatos szabályokról szeretnék szólni. Teszem ezt annál is inkább, mert a kormány és a szakszervezetek között elkészült, bár alá nem írt megállapodásban is szerepel egy olyan kitétel, hogy a szabályokat alkalmazhatóságuk érdekében tovább kell pontosítani. Tehát az előterjesztő maga is elismerte, hogy itt bizony további pontosításokra van szükség.
A javaslatunk azonban alapvetően azt tartalmazza, hogy egyáltalán nincs szükség erre a szabályozásra, sőt ha már hozzányúltunk a munka törvénykönyvéhez, akkor a mai szabályt is ki kellene belőle venni, amely azt tartalmazza, hogy kollektív szerződésben ugyan, de kötelezően kell szabályozni ezt a kérdést. Úgy gondoljuk, hogy a megismert szabályok - legalábbis a véleményünk szerint - minden elemükben feleslegesek, és az európai jogállamok gyakorlatától indokolatlanul eltérőek. Álláspontom indokai a következők:
A szabályozás még azt sem rendezi egyértelműen, hogy a leltárhiányért fennálló felelősség a kereskedelmi egységekben és raktárakban állhat fenn, minden egyéb esetben kizárólag a megőrzési felelősség jöhet szóba. Ebből következik, hogy a tervezet 170. §-a (2) bekezdésében a "kezelésre szabályszerűen átadott és átvett áru" kitétel bármire érthető. Vagyis a leltárhiányért való felelősség tekintetében, ha egyáltalán e felelősségi forma az alábbiak miatt felmerülhet, a kereskedelem, a vendéglátó-ipari egységek, valamint a raktárak munkavállalóinak anyagi felelősségéről szólhat csak, amit ennek a törvénynek megfelelően ki kell mondania.
A leltárhiányért való anyagi felelősség konzerválása és továbbfejlesztése - mint ahogy a szövegben megismertük - tulajdonképpen a szocialista tulajdont védő, az üzemi szarkák elleni szabályozás továbbléptetését jelenti a magyar munkajogban. Ezt az általános vitában részletesen is kifejtettem.
(13.10)
Az a felelősségi forma ugyanis nem jó másra, mint az üzleti kockázat áthárítására a tulajdonosokról a munkavállalókra, méghozzá meglehetősen primitív egyszerűséggel.
Az európai jogállamok gyakorlatával mindenben ellentétes, tehát nem Európa-konform az a megoldás, amelyet a szöveg tartalmaz. Nincs tekintettel arra, hogy elsődlegesen a tulajdonosnak kell védenie a tulajdonát a külső beavatkozásoktól, másodszor pedig - a munka törvénykönyve 102. § (3) bekezdésének b) pontja szerint - a biztosított vezetői irányítás keretében. Ezt a tulajdonos vagy a nevében eljáró úgy valósíthatja meg, hogy gondoskodik az őrzés biztonságáról és a lopás elleni jelzőberendezésekről, ahogy ez Nyugat-Európában szokásos. A munkaszervezeteken belül pedig a vezetői ellenőrzésről kell gondoskodnia. Ilyen feltételek mellett - a megőrzési felelősséget kivéve - fel se merülhet, hogy beosztott munkavállaló feleljen az ismeretlen okból bekövetkezett károkért.
Egyértelműen középkori módszerként kell értékelnünk azt a lehetőséget, ide értve a munka törvénykönyve 170. §-át is, hogy együttes károkozásra vonatkozó szabályokat állapít meg, így a törvény alapján csoportos leltárfelelősség megállapítására nyílik mód.
Azonban ennél is lényegesebb, hogy az újkori felelősség megkerülhetetlen elve a vétkesség vagy legalábbis a felróhatóság, amely objektív felelősségi rendszerünk nélkülözhetetlen eleme. Célszerűtlen tovább elemeznem, hiszen a jogállami elveknek megfelelő hatályos magyar jogrendben és munkajogban egyedüli kivétel a leltárhiányért való anyagi felelősség ilyen szabályozása, amely nem is objektív, hanem jogi szempontból elképesztően abszolút felelősséget ír le.
Néhány megjegyzést mégiscsak hadd tegyek, bízva abban, hogy bár a foglalkoztatási bizottságban képviselőtársaink az indítványainkat elvetették, azonban úgy tűnik, valamilyen szabályozásra mégiscsak sor kerül, s talán a részletes vita lezárása ellenére bizottsági indítványként mégiscsak javítani lehet a szabályozáson, ha már mindenképpen sor kerül erre.
Úgy gondolom, mindenképpen tisztázni kellene a szabályozásban, mit is értünk egység alatt, ugyanis a kereskedelem nem egy munkaszervezetből áll, hanem boltokból, és úgy gondolom, közismert, hogy a leltározás is a boltokban folyik. Azt gondolom, a szabályozás, amennyiben erre mégis sor kerül, azt azért mindenképpen kimondhatná, hogy nem alkalmazható felelősség a munkavállalóval szemben, így leltárfelelősség sem, ha az egységben magánszemély munkáltató vagy segítő családtagja, illetve gazdasági társaság tulajdonosa személyesen részt vesz a készlet kezelésében vagy készpénzfizetés esetén az ellenérték átvételében. Úgy gondolom, az egy-két személyt foglalkoztató egységekben mégiscsak elképesztő lenne, ha a mai gyakorlatnak megfelelően a munkáltató, a tulajdonos, a családtag kezeli az árut, átveszi a pénzt, a leltárhiányt azonban mégis a munkavállalókkal szemben érvényesítené.
Azt gondolom, egészen különös a leírt szövegnek az a része, amely a csoportos leltár-felelősségi megállapodással foglalkozik. Nem gondolom, hogy a gyakorlatban érvényesíthető lenne egy olyan megállapodás, hogy a munkavállalóknak alá kellene írniuk valamilyen megbízást, a megbízott valamilyen módon valakivel aláírna egy megállapodást; vannak olyan munkavállalók, akik felelnek a leltárért, vannak olyanok, akik nem felelnek a leltárért, ezek egymással is megállapodást kötnek. Azt gondolom, a gyakorlatban ez egyáltalán nem valósítható meg.
Nem hiszem, hogy elfogadható az az indoklás, mely szerint mindenképpen szükség van a leltár-felelősségi megállapodás bevezetésére és ezzel a kollektív szerződések kiszorítására, tehát az az érv, hogy azért van erre szükség, mert nincs mindenütt kollektív szerződés. Úgy gondolom, az egy-két személyt alkalmazó egységekben soha nem merült fel a szabályozás betartásának az az alapvető kritériuma, hogy bizony az árut szabályosan át kell venni, az árut szabályosan át kell adni, biztosítani kell az őrzés, az átvétel minden feltételét, méghozzá a munkáltatónak. Ezekben az egységekben a tulajdonosok, a munkáltatók ki-be járnak az üzletben, legyen szó áruról vagy legyen szó pénzről.
Ugyancsak mód lenne - ha már mindenképpen szabályozásra van szükség - egy úgynevezett ágazati kollektív szerződésben rendezni az ügyet, szakszerű nyelven: több munkáltatóra kiterjedő kollektív megállapodásban, hiszen a szakma teljes egészében lefedett, és azt gondolom, ebben szakmai szabályokat is meg lehetne állapítani, és a szakma korábbi hagyományainak megfelelően lehetne az ügyet, nyilván a mi szempontunkból csak átmenetileg, de mégiscsak rendezni.
Felhívom a figyelmet a következő ajánlatokra: még a gondatlan károkozás esetén is a ma hatályos munka törvénykönyve mindössze másfél havi keresetnek megfelelő kártérítést határoz meg, ezzel szemben az itt megismert szövegben hathavi kártérítéssel számolnának a jogalkotók. Azt gondolom, ez egészen elképesztő, és semmiképpen nem igaz az a korábban hangoztatott elv, miszerint a kollektív szerződéseket igenis erősíteni kellene, ugyanis kollektív szerződést akkor van értelme kötni, ha abban további kiterjesztésre van lehetőség.
Tehát azt gondolom, úgy kellene szabályozni, ha már mindenképpen szükség van rá, hogy a munka törvénykönyve kimondja, hogy a leltárhiányért - természetesen a megfelelő körülmények között - kéthavi keresetnek megfelelő kártérítést állapít meg, a kollektív szerződésben ettől eltérően meg lehet állapodni négyhavi mértékben, illetve ágazati kollektív szerződésben, vagyis több munkáltatóra kiterjedő kollektív szerződésben hat hónapban lehetne megállapodni.
Teljesen elképesztő az az elgondolás, mely szerint a jövőben a munkáltató állapíthatná meg az úgynevezett káló mértékét. Ez nagyon jelentős szabály, hiszen az alapfogalomból is kiderül, hogy egyrészt az a leltárhiány, aminek az oka ismeretlen, másrészt pedig a forgalmazási veszteség és a tényleges hiány közötti különbség - márpedig a jogalkotó ezt nyilván nem ismerte. A mai gyakorlatban az van, hogy igenis a kollektív szerződésekben állapodnak meg a forgalmazási veszteség mértékéről. Egészen furcsa lenne az a gyakorlat, hogy azokon a helyeken, ahol nincs kollektív szerződés, a munkáltató mondja meg, hogy mennyi a forgalmazási veszteség, míg másutt, esetleg a szakszervezettel vagy más érdekvédelmi szervezetekkel kellene egy alkufolyamat keretében megállapítani azt, hogy mennyi legyen a forgalmazási veszteség. Ennek egyenes következménye, hogy a kollektív szerződéseket, már csak kényelmi szempontból is, nem beszélve a mértékről, nyilvánvalóan felmondanák a munkáltatók. Nem hiszem, hogy ez a kollektív szerződéses rendszert erősítené a jövőben. Úgy gondolom, ezt mindenképpen át kellene gondolni, hogy ne a munkáltató állapíthassa meg a káló, illetve a forgalmazási veszteség mértékét.
Végül pedig: valami egészen különös ok miatt szerepel ebben egy olyan szabály, amit, megmondom őszintén, nem is igen értek. Bár nem vagyok jogászember, de azért úgy gondolom, hogy ha a munkáltató megállapítja a kártérítés mértékét, és ezt határozatban közli a munkavállalóval, akkor azért itt van jogorvoslati lehetőség! Márpedig a leírt szöveg szerint egyáltalán nincs, vagyis ezt azonnal végre is hajtja: levonják a dolgozótól. Úgy gondolom, legalább meg kellene hagyni a bírói utat, hogy igenis legyen mód arra, hogy bíróság előtt lehessen érvényesíteni ezt a kártérítési igényt.
Annál is inkább jogosnak gondolom ezt az általános jogelvektől függetlenül, hiszen még az itt megismert két oldal is rengeteg szabályt ír le, amelyeket a munkáltatónak kell teljesítenie ahhoz, hogy egyáltalán a leltárfelelősséget, illetve ennek megfelelően a kártérítést, a kárigényét érvényesíteni tudja. Úgy gondolom, az mégis furcsa lenne, hogyha a munkáltató ezekután saját maga dönthetné el, hogy igen, én ezeket a feltételeket teljesítettem, holott előtte két oldalon keresztül erről szól a szabály.
Úgy gondolom, a jogalkotónak, ha másként nem, legalább bizottsági módosító indítványok kapcsán jeleznie kellene, hogy mód van a jogorvoslati lehetőségre, és nem közvetlenül kerülne érvényesítésre a kártérítési határozat.
Végül pedig még egyszer felhívom a kormány figyelmét arra, hogy ezzel a csoportos leltárfelelősséggel olyan zavart okoz - túl az általános értetlenségen -, ami a gyakorlatban abszolút alkalmazhatatlanná teszi ezt, illetve számos munkajogi, munkaügyi pert fog elindítani - ezt még egyszer át kellene gondolni!
Tisztelt Képviselőtársaim! Az eredeti javaslatunk arról szól, és ezt tartalmazza a 49. pont is, hogy a leltárfelelősség további részletesebb szabályozására egyáltalán nincs szükség, sőt azt gondolnánk, hogy azt az utalás, amelyik arról szól, hogy ezt kollektív szerződésben mindenképpen szabályozni kell, ezt sem tartjuk indokoltnak.
(13.20)
Azt gondoljuk, hogy az ilyen vétlen felelősséget egyáltalán nem kellene szabályozni, ez egy üzleti kockázati kategória. De ha már a kormány mindenképpen a munkáltatóknak akar kedvezni és meg akarja engedni, hogy áthárítsák az üzleti kockázatot, akkor legalább a szabályokat kellene úgy összeállítani, hogy minimum két feltételt vegyenek figyelembe: legalább alkalmazható legyen a gyakorlatban, másrészt mind a két félnek, a munkáltatónak - nyilván az ő érdeke, hogy vigyázzanak az árura -; és a munkavállalónak, hogy méltatlanul, méltánytalanul ne érhesse kár vagy ne lehessen vele szemben kártérítést érvényesíteni. Tehát mind a két fél szempontjait figyelembe kellene venni. Erre még néhány hétig van mód, eszerint újra kellene gondolni a leltárfelelősséggel kapcsolatos szabályozást.
Köszönöm szépen. (Taps az MSZP padsoraiban.)
