ERKEL TIBOR
ERKEL TIBOR
ERKEL TIBOR, a MIÉP képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Képviselőtársaim! Szerencsésnek érzem magam: ritkán adódik, hogy egy téma kifejtésekor mindenkihez megértéssel fordulhatok, és mindenkitől megértést remélhetek. Tájékoztatom a dohányosokat, hogy több mint 30 éven át füstölögtem. Ennek eredményeként igazolom, hogy a dohányzás valóban súlyosan károsítja az egészséget. Tájékoztatom ugyanakkor a nemdohányzókat, hogy több mint 10 éve közéjük tartozom, 13 tagú családommal és teljes baráti körömmel együtt.
A törvénytervezet előzményeit felidézve nem kezdhetem a régi görögöknél, nekik több eszük és persze kevesebb lehetőségük volt, semmint hogy erre okot adjanak. Amikor viszont Kolumbusz 1492-ben Guanahani bennszülötteit szivarozni látta, ilyen formán szívták el ugyanis kukoricalevélbe sodort dohányukat, mi már tudjuk - ha ő nem is tudta -, hogy alig 20 év múlva végeláthatatlan háború indul el a dohány élvezetének terjesztéséért s az általa okozott közvetett és közvetlen károk megelőzéséért, felszámolásáért.
Talán a katolikus egyház XVII. századi állásfoglalása ebben a leghatározottabb: VIII. Orbán pápa 1624-ben mind a tubákolásra, mind a dohányzásra sommás egyházi átkot mondott. S hogy komolyan gondolta, azt bizonyítja: az átok csak száz év múltán, 1724-ben vonatott vissza.
A támadott szenvedély területén nem volt vallási nézetkülönbség. Erdélyben 1670-től szigorú törvényekkel tiltották a dohányzást, és még az 1697. évi országgyűlés is kemény büntetéseket szabott ki a füstölőkre. Megjegyzem, a ma törvényhozói meglepő ötletekre lelhetnének közöttük. Elmondhatjuk tehát, hogy a dohányzás beláthatatlan következményeit még nem is ismerő őseink, bölcs előrelátással és ösztönös megérzéssel, szinte az első történelmi perctől elkezdték a küzdelmet az értelmetlen szenvedély terjedése ellen egész Európában.
A harc egyenlőtlennek bizonyult, ami egyébként megmagyarázhatatlan, hiszen aki az első cigarettájára emlékszik, tudja, az a förtelmes íz kellene hogy az ötlet gyilkosa legyen.
Mégis meg kell említenünk, hogy a nemdohányzók védelme legalább az udvariasság jegyében elkezdődött. Az urak a dohányzóba vonultak áldozatukat leróni, hogy ne büdösítsék be a hölgyek toalettjét. Persze nem tudunk arról, hogy az akkor alsóbb néprétegeknek nevezett parasztságot és munkásságot - anyagi lehetőségein túl - bárki vagy bármi mérsékelte volna. De azt például tudták, hogy a templomban vagy földi, fölöttes hatalmak előtt ők sem gyújthatnak rá.
Ám e hölgyek dekorálta szalon sem nyújtott sokáig védelmet. Amikor George Sand, a férfias különcségeiről hírhedt kitűnő francia írónő, Chopin társa először gyújtott szivarra, a férfiak előtt felemelkedett a sorompó. Ki törődik azzal, hogy vonzó, kedves arcukba ne fújja a csak átmenetileg illatos füstöt, ha a szép ívű ajkak is azt fújják? Ez volt a női egyenjogúságért vívott harc legkétségesebb sikereinek egyike. Igazából csak a nőknél addig alig ismert tüdőrák megjelenését és pusztítását könyvelhették el - de hogy többletként!?
A későbbiekben a dohányosok kíméletlenségének szemléletes példájával az utolsó évtizedekig találkozhatunk. Például a személyszállító vonatokon még a valóságos arányok fordítottját sem érték el a "Nemdohányzó" feliratú utasfülkék biztosításával, rákényszerítve ezzel az összezárt utasokat a füst közös elszenvedésére.
A dohánygyárak XX. századi elsöprő győzelmében egyértelmű a médiumok felelőssége. Először a regények, színdarabok írói, majd a filmek rendezői használták - és mind sűrűbben - a rágyújtás leírt vagy képi fordulatát a történetek izgalmas s ugyanúgy békés jelenetei elválaszthatatlan kísérőjeként, sugallva, hogy a cigaretta, a pipa és a szivar az élet egészének elválaszthatatlan részei.
(11.20)
S ki ne szeretett volna az olvasók és nézők közül a rajongott bálványokkal, elegánsan férfias vagy nőies mozdulatokkal azonosulni, ellesve például a rágyújtás és az első szippantás utánozhatatlanul határozott vagy légies gesztusát. Persze, ha az operatőr jóvoltából és a filmet finanszírozó dohánygyár szerződése szerint világosan kivehető volt a dohányáru márkája, a moziból kilépve már mehettünk is a trafikba rendelni.
E rövid, nagyon vázlatos és amatőr, de jórészt felismerhető vagy megélt történelmi visszapillantás után napjainkhoz érve megállapíthatjuk: szerencsés-szerencsétlen kor a mienk. Szerencsétlen, mert szembesülnie kell történelme során feleslegesen és értelmetlenül tönkretett környezetével, minden veszteségével, amivel ma gazdagabb lehetne - így megrontott egészségével is. És szerencsés kor, mert ez a szembesülés olyan konkrét, kétségbevonhatatlan bizonyítékok birtokában történhet a tudomány és a technika fejlődése eredményeként, hogy a kijózanodásnak, észre térésnek holmi ködös és demagóg elméletek nehezen állhatják útját.
1998. november 6-án, 7-én nyolc előadás hangzott el "Az egészséget támogató politika kihívásai" címmel Budapesten, a Napfény Hotelben. A finn, svéd, walesi és amerikai államtitkárok, egyetemi professzorok, valamint az Európa Tanács és a WHO egészségpolitikai tanácsadói előadásaiban központi helyet kaptak a dohányzás okozta károk, s a feltartóztatásban, megelőzésben hozott állami, nemzetközi és kontinenseket átívelő intézkedések eredményei. Kimo Seppo finn egészségügyi államtitkár: Finnországban a közvélemény 90 százalékos támogatása biztosította a dohányzásellenes állami fellépés hatékonyságát a dohánygyárak tiltakozása ellenére. Először a közösen használt helyiségekre vonatkozó tilalmat vezették be, majd néhány év múltán a munkahelyi dohányzást is megtiltották. A fogyasztás igen gyorsan a felére csökkent, és egyúttal - bár 20 év alatt - a férfiak halálozási statisztikája is, ami a hetvenes években még riasztóan magas volt.
A walesi egyetemi professzor, Morton Warner a dohányzás visszaszorításával összefüggésben a hólyag- és gégerákos megbetegedések határozott csökkenését említette; nem felejtve ki az eredményhez fűződő sikerélmény megosztásánál a politikai érdeklődés magas szintjét, amely előbbre sorolta a lakosság egészségét, mint a dohánygyárak adózásából befolyt jövedelmet. Ugyanő említette a szív- és érrendszeri betegségek megelőzésére működtetett programjukat, amelyben a konkrét teendők között első helyen áll a dohányzás csökkentése.
Érdemes lenne talán sorra venni valamennyi személyiség előadását, mert a tárgyalt törvény mérhetetlen jelentőségéhez, a füstmentesebb világ biztató jövőképéhez bőven szolgálnak példákkal, adatokkal - és lehangoló ellenpéldákkal is. Hiszen mint a WHO egészségpolitikai tanácsadója, Anna Ritsatakis beszámolt róla: amíg ők a dohányzás visszaszorítására kétmillió ECU-t fordítottak, fordíthattak, a dohánygyárak ennél jóval többet áldoztak termékeik reklámozására. Amíg az egészségesebb élethez a több zöldség és gyümölcs fogyasztását javasolják, javasolták, addig Franciaországban az almatermés 50 százalékát el kellett pusztítani, ugyanígy Olaszországban az őszibarack- és paradicsomtermés nagy részét. Ez őrültség, mondjuk Ritsatakis asszonnyal együtt, ide sorolva természetesen a magyarországi megdöbbentő tapasztalatokat is.
Valamennyien egyetértettek abban, hogy a kiemelt célok között is első helyet kell kapnia a következő generáció testi- és lelkiegészség-védelmének. Ezért javasoljuk mi is a leendő kismamáknak, s mindazoknak, akik ma még akár egy bölcső mellett is rágyújtanak, nézzék meg, hogyan reagál egy magzat az anyaméhben a nagy élvezettel elszívott slukkra, s aztán döntsenek: elbírja-e a lelkiismeretük a következő cigarettát is. A cél, amit a tárgyalt törvénytervezet kitűzött, a most felsorolt példák szerint is csak folyamatos erőfeszítéssel, benne felvilágosító kampányok sorával és folyamatos neveléssel érhető el, bizonyosan hosszú évtizedek alatt. De ahogy az USA-ban az első felhívás dátuma, 1962 óta 42-ről 26 százalékra csökkent a dohányosok aránya, ahogy a finnek és svédek és más országok is példával szolgáltak, mi is megkísérelhetjük. Lehet, hogy ezzel visszacsúszunk előkelő harmadik helyünkről, amit hazánk a világ cigarettafogyasztói sorában kivívott, de majd megmérkőzhetünk másban.
Akik drákóinak s így értelmetlennek, hatástalannak minősítik a törvénytervezet szigorát, elfelejtik, hogy autót vezetve sem ihatnak, veszélyeztetik vele mások életét. A szankciók ismertek. Az autózásról emiatt még sem mond le senki. Tehát? És a vendéglők látogatása? Az vajon majd elmarad?
Adjunk itt helyet egy rövid lábjegyzetnek. Kétségtelen, hogy azt a 2000 szállodát és a mintegy 40 ezer vendéglátóegységet, amely ma hazánkban üzemel, másként éri majd a törvényből következő feladat és felelősség, és persze a kivédhetetlen beruházás, mint a civil látogatót, aki csupán betér hozzájuk, és helyet foglal nemdohányzóként vagy dohányzóként.
Meggyőződésünk, hogy e probléma - kétségtelen, probléma - feloldása nem képzelhető el a törvénytervezet alapcélkitűzései rovására. Bizonyos vagyok abban, hogy a Magyar Vendéglátók Ipartestületének megfelelő partnere lehet ebben a Gazdasági Minisztérium mint érintett szaktárca. Gondolom, nekik nemcsak feladatuk, hanem érdekük is az az egyeztetés, amely a kielégítő megoldáshoz elvezet majd.
Tisztelt Képviselőtársaim! Amint azt dr. Fodor Péter, a Füstölgők Társasága társadalmi szervezetének elnöke levelében írta, ők sem másodosztályú állampolgárok. Első osztályú gondolkodásuk bizonyítékaként idézem a következő sort leveléből: "A törvény azon részeit, amelyek a fiatalok dohányzását kívánják visszaszorítani, illetve megelőzni, társaságunk teljes mértékben támogatja." Ez pedig véleményem, véleményünk szerint azt jelenti, hogy a dohányosok elfogadják a törvényt, mert csak annak egésze garantálhatja a fiatalok minél teljesebb védelmét.
Tisztelt dohányosok és ép tüdejűek, szívűek! Ez a törvény önökért és nem önök ellen szól. Hiszen mint hallhatták és sorai között olvashatták, legfontosabb feladatai közt tartja számon azt is, hogy helyet biztosítson e szenvedéllyel küzdők számára, akiket füstölgésük csillapodtán mindig szeretettel várnak vissza a jó levegőre. A MIÉP is ott kíván lenni, ezért a tervezetet s tervezőit, a túl kemény adminisztratív intézkedések hatékonyságának bűvöletéből kijózanítva, infarktusok nélküli teljes szívvel támogatja.
Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)
