KÁDAS MIHÁLY
KÁDAS MIHÁLY
KÁDAS MIHÁLY (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Talán furcsának tűnik, hogy én dohányosként szólok hozzá a törvénytervezethez, korábban Karakas képviselőtársam reklamálta is, hogy a dohányzók nem szólalnak meg. Én sem örömmel és büszkeséggel vállalom azt, hogy dohányzom, de sajnos, ez a helyzet. Viszont úgy gondolom, hogy egyfelől a parlament képviselőinek a jó része dohányzik, és ha lenne olyan szabály, hogy ők ne szóljanak hozzá, akkor velem együtt ők sem juthatnának szóhoz ebben a témakörben. Másrészt pedig úgy gondolom, hogy az sem baj, ha a dohányzó kisebbség tagjainak a véleménye is artikulálódhat.
Én magam úgy gondolom, hogy a dohányzó kisebbségnek be kell látnia: a többieknek, a nemdohányzóknak minden joguk megvan a védelemre. Ugyanis a dohány az egyetlen olyan élvezeti cikk - sem a drog, sem az alkohol nem ilyen -, amely közvetlenül is károsítja az élvezeti cikkel nem élők egészségét is.
Engedjék meg, hogy elmondjam egyik közeli élményemet. Néhány nappal ezelőtt az autómat vittem szervizbe, történetesen egy szakközépiskolának a műhelyébe vittem a gépjárművet, és körülbelül egy órát kellett várnom arra, míg sorra került a szerelés. Ez alatt az óra alatt ott dolgozó, gyakorlaton lévő gyerekek jöttek ki a ház elé, az ajtó elé dohányozni, kettes-hármas csoportokban. Amikor bejutottam a műhelybe, kiderült, hogy valamennyi gyerek, aki ott dolgozott, legalább egyszer kijött dohányozni az egy óra alatt. Csak jelzem ezzel, hogy a törvény betartatása az iskolában rengeteg konfliktussal fog járni tanár és gyerek, tanár és szülő között, tehát nem lesz egyszerű dolog.
Mégis, tanárként elsősorban az ifjúságról szeretnék beszélni, és nem annyira a törvényről. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a törvény, bármilyen szigorú is, nem védi meg a gyerekeket a szülők otthoni dohányzásával szemben például.
Általában azt gondolom, hogy a törvénynek a lehető legszigorúbb, még ellenőrizhető szabályokat és szankciókat kell megfogalmaznia, különösképpen a tizennyolc év alattiakra, illetve azon intézményekre vonatkozóan, amelyeket ők látogatnak. Ilyen elsősorban az iskola természetesen, de ilyenek az ifjúsági házak vagy a diszkók is.
Mégis, újra fel kell hívnom a figyelmet arra - bár ezt mások is megtették már a korábban felszólalók közül, és megtettem ezt korábban a doktorim kapcsán is -, hogy önmagában a törvény szigorával jelentős eredményt nem lehet elérni. Ezt a nyugati országok példái világosan igazolják. A törvény tehát szükséges, de nem elégséges eszköze a dohányzás visszaszorításának. Bizony, ahhoz, hogy jelentős eredményt sikerüljön elérni, még legalább három-négy területen kell előrelépni.
Az első - korábban szintén volt szó róla, inkább csak ismétlem és sulykolom ezt a témát -: államilag finanszírozott, átgondolt, konok, folyamatos és több éves kampányra van szükség. Erre is vannak külföldi példák. Ez a kampány lehetne a közvélemény-formálás legfőbb eszköze, amíg ugyanis nem csökken jelentősen a dohányzással kapcsolatos társadalmi szintű tolerancia, amíg amolyan elnéző, megbocsátó a közvélekedés, addig nehéz továbblépni. Ez a kérdés tudniillik azt is felveti, hogy rendkívül erős lehet az ifjabb korosztályok előtt a felnőtt társadalom pozitív vagy negatív példamutatásának kérdése.
A második lényeges elem: a dohányzóvá válók száma csak akkor fog csökkenni, ha valahol a tizenéves kor elejétől szisztematikusan és tervszerűen folyik olyan felvilágosító-nevelő munka, amely nem pusztán elmondja a fiataloknak, hogy a dohányzás káros az egészségre, de valahogy ezt be is bizonyítja számukra, meg is érteti velük. Elmondani, beszélni róla és megértetni nyilván két különböző dolog. Nem tudom, milyen technikákkal, sok minden elképzelhető, oktatófilmeken keresztül, esetleg az sem kizárt, hogy meg lehetne mutatni egy tizenéves gyereknek, hogy hogyan néz ki egy dohányzó tüdeje a halála után, és hogy néz ki egy egészséges ember tüdeje. Ez talán eléggé elrettentő példa lehet.
A harmadik - szerintem - legfontosabb eszköz, legalábbis a fiatalok körében, újra csak az, hogy próbáljuk meg értelmes cselekvéssel kitölteni az ifjak szabadidejét, hiszen a dohányzás bizonyos fokig pótcselekvés. A sportoló, tánccal vagy más művészeti ággal foglalkozó vagy kiránduló fiatal kisebb eséllyel sodródhat a dohányzók közé. A nemdohányzó közösségeket tehát először a fiatalok között kell megteremteni, annál is inkább, mert meggyőződésem, hogy a dohányzásba kezdő fiataloknak nagyobb az esélye arra is, hogy más, hasonló cikkek közelébe jussanak, ezek fogyasztására hajlamosabbak legyenek, gondolok itt elsősorban a drogra és az alkoholra, de akár a mértéktelen kávéfogyasztásra is.
Van még egy nagyon nagy veszélye ennek, tudniillik, ha a gyerek dohányzik, és ezt nem tudják a szülei, ideig-óráig titokban marad előttük, valamiképpen akkor is meg akarja szerezni a dohány megvásárlásához szükséges pénzt, és ez már ilyen esetben mindenféle egyéb dologgal, kisebb-nagyobb lopásokkal, netán bolti lopással is összekapcsolódhat.
Összegezve tehát: csak négy-öt elem együttes hatásától remélhető közép- és hosszabb távon lassú, de talán folyamatos javulás. Azaz a törvény szigora az egyik ilyen feltétel, az egész társadalmat megszólító kampány, a fiatalok esetében az időben elkezdett felvilágosító és nevelőmunka és az értelmes szabadidős tevékenység megszervezése a fiatalok számára.
Van azonban még egy dolog, amiről szólni szeretnék. A különböző statisztikák azt mutatják, hogy a világban a fejlettebb, úgymond jóléti államokban a dohányzás egy picikét talán, nem azt mondanám, hogy magától, de az életszínvonalnak az emelkedésével visszaszorult. Úgy tűnik, hogy összefüggés van a szegényebb, fejletlenebb országok magasabb dohányzási rátája, illetve a fejlettebb országok ilyen jellegű alacsonyabb rátája között. Ez nyilvánvalóan - megint csak azt kell hogy mondjam - hosszú évtizedeknek a konok munkája, a gazdasági helyzet javításának lehet csak az eredménye.
A törvényről még annyit szeretnék mondani, hogy ha a magam dohányos szemszögéből nézem, akkor azt gondolom, hogyha térben és időben beszűkülnek a dohányzás lehetőségei, akár az én számomra és a társaim számára is, akkor, ha kényszerből ugyan, de egy nap kevesebbszer fogok hozzányúlni a cigarettához, akár ebben a Házban is vagy a munkahelyemen. Szintén kényszerből, bár letettem eddig magamtól is, tiszteletben tartom nemdohányzó társaimnak az egészséges életmódhoz való jogát, talán még büszke is leszek rá, hogy ezt megálltam, és másokat nem károsítottam. Köszönöm szépen a figyelmüket és a türelmüket. (Taps.)
(14.10)
