DR. VARGA ISTVÁN
DR. VARGA ISTVÁN
DR. VARGA ISTVÁN, az MDF képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Köszönöm a szót. Tisztelt Országgyűlés! Kedves Képviselőtársaim! A kezünkben lévő előterjesztés első pillantásra szokatlannak tűnik, mert látszólag egymástól viszonylag távoli társadalmi viszonyokról szól. Mielőtt azonban a javaslat tételes elemzésébe belemennék, meg kell néznünk a jogalkotó alapvető szándékát, és azokat a gondolatokat kell megtalálnunk, amelyek a jogalkotót e csomag együttes előterjesztésére vezették.
Létezik-e az a közös elvi alap, amely megfelel a demokratikus alapelveknek és a kormányprogramban meghirdetett céloknak? A különböző jogszabályok alapvetése összecseng a szöveg megismerésével, és megállapítható, hogy valamennyi szabályozandó kérdés a munkavállalók és a munkáltatók közötti különböző jogviszonyok és szabályrendszer részbeni megváltoztatásával, illetőleg a hiányos szabályozás kiegészítésével foglalkozik. Általánosságban azt kell mondanunk, hogy a javaslat a sajtóban és a közvéleményben időnként negatívként terjesztett várakozásokkal szemben minden részében - szeretném hangsúlyozni: minden részében - elsődlegesen a munkavállalói réteg érdekeinek fokozottabb védelmét és a jogszabályok kiszámíthatóságát tűzte ki alapelvéül, s ez a javaslat egészén végigvonul. Példálódzó jelleggel megemlítem, gondolok itt mindjárt a javaslat 1. és 2. §-ában foglaltakra: a rendelkezés aktualitását éppen az a napokban felröppent hír adja, mely a vasutassztrájk napjaiban kétes hírnévre szert tett szakszervezeti vezetővel összefüggésben éppen a munkaidő-kedvezmény megváltásával kapcsolatos anomáliákról szól.
Fontosságánál fogva ugyancsak kiemelendő a 3. §, amely a tankötelezettségnek 18 éves korig való, kormányzat által finanszírozott kiterjesztéséről szól, s teljesen összhangban van a kormánynak a magyar polgárosodás jövőképéről meghirdetett elképzeléseivel.
A javaslat szükségességét indokolja az a lépéskényszer, melybe a kormányzat az Alkotmánybíróság sokszor emlegetett 4/1998-as határozata alapján került, amely a kardinális munkajogviszonyt érintő kérdésekben a normakontrollt gyakorló testület határozatának teljesítésére 1999. március 1-jei határidőt írt elő.
Ezek után kiemelném a javaslat szövegéből az általunk leglényegesebbnek tartott elemeket és változásokat. Az általános jellegű megfogalmazásokban - gondolok itt az 1., a 7., a 10., a 11. és a 14. §-okra - a munkáltatói jogok kiszélesítését, illetve a nyugellátáshoz szükséges esetek precízebb meghatározását találjuk, melyek egyértelműbb utasításokat adnak a jogalkalmazóknak, s megkísérlik bezárni azokat a kiskapukat, amelyekkel a munkáltató, illetve annak erőfölénnyel rendelkező apparátusa a kisembert hátrányba tudná szorítani.
A javaslat 13. §-a a hivatkozott alkotmánybírósági döntés előírásainak tesz eleget. Kétségtelen tény, hogy a hatályos munka törvénykönyve felmondással kapcsolatos szabályozási körének egyik neuralgikus pontja volt az, amikor a munkáltató a diszkrecionális jogkörében eldönthette, hogy bizonyos többletköltségek vállalásával végképp meg akar-e szabadulni a dolgozójától. Ez a módszer igen sokszor elhanyagolható, materiális kötelezettséget hárított a munkáltatóra, mert az egyébként járó végelszámolás összességében sem érte el azt az összeget, amely arányban állt volna azzal a körülménnyel, hogy a munkavállaló végül is jogszerűtlen intézkedés kapcsán veszítette el munkahelyét.
Kétségtelen tény ugyanakkor, hogy feltétlenül léteznek olyan munkakörök, például a felső vezetés környékén dolgozó, magasabb beosztású személyek, amelyeknél a munkáltatói vezetés bizalma nélkül értelmetlen lenne a munkaviszony fenntartása, s olyan állapot alakul ki, amely nem teszi lehetővé az együttdolgozást a jövőre nézve. Gondoljunk az olyan állásokra - könyvelés, magasabb szintű, de nem vezető állású pénzügyi dolgozók -, amelyeknél a bizalmi jelleg megkövetelhető, ennek hiánya esetén a munkáltatótól nem várható el a visszahelyezés, ha másért nem, azért, mert ez esetben előbb-utóbb a felmondás előtti helyzet ismétlődik meg.
Gondoljunk azonban az ennél sokkal gyakoribb ellenkező esetre, amikor a munkáltató például egy gyár 150 fizikai, mechanikus munkakört betöltő alkalmazottja közül bocsát el néhányat jogellenesen. Ugyan miféle érdek állhat fenn a munkáltató javára, hogy a vállalati működésre ki nem ható, megfelelő munkát végző embert nem fogadja vissza kis pénzért, indok nélkül elküldi, s ezzel esetleg - mert a jogszabály döntően ilyen emberekre gondol - súlyos anyagi helyzetbe hozhat családokat?
(11.40)
Könnyű belátni, hogy a hatályos végkielégítés, a hatályos törvény által engedett legmagasabb elszámolás szabályai éppen a kis keresetűeket, a mindennapi kisembert sújtják. Mindenképpen alapvető és lényeges változás az alapelvek meghatározásában a munkavállalók elhatározása és a döntésnek független bírói mérlegelés alá helyezése. A jogszabály alapelvként a visszahelyezést fogadja el, amikor úgy szól, hogy - idézem - "ha a bíróság megállapítja, hogy a munkáltató a munkavállaló munkaviszonyát jogellenesen szüntette meg, a munkavállalót kérelmére eredeti munkakörében kell tovább foglalkoztatni". Kivételes szabályként említi, és a tiltó szabályokat kivéve bírói mérlegelésre bízza a visszahelyezés és a továbbfolytatás eldöntését. A jogszabály szigorú kivételeket tesz, amikor a visszahelyezést kötelezően rendeli el azokban az esetekben, amikor a munkáltatói intézkedés alapvető alkotmányos jog vagy ezen alapuló, így az érdekvédelem szabadságát sértő jogszabályba ütközik. Eszerint a munkáltató indokolt kérelmére sem alkalmazható a visszahelyezési kérelem, ha a munkáltató intézkedése a rendeltetésszerű joggyakorlás követelményeibe, a hátrányos megkülönböztetés tilalmába, illetve a felmondási védelembe ütközik, vagy a munkáltató választott szakszervezeti tisztségviselője előírt munkajogi védelemben részesülő munkaviszonyát jogszabályba ütköző módon szüntette meg.
A javaslat előreláthatóan elsődlegesen a munkavállalóra bízza azt, hogy kíván-e továbbra is olyan helyen dolgozni, ahol nem nézik jó szemmel. A jogalkotó bölcsen mérlegeli azt az emberi szempontot, hogy egyfelől a dolgozó - habár a munkára szükség lenne - nem kíván ott maradni, ahol nem látják szívesen, másfelől a megromlott bizalom miatt a további közös munka a munkáltatótól sem várható el. A jogszabály itt tág, legalábbis a jelenleginél jóval szélesebb körű lehetőséget ad a bíróságoknak, hogy a dolgozó materiálisan megfelelően kárpótolva legyen. Az idevonatkozó jogszabályok, a 100. § (4) bekezdése: ha a munkavállaló nem kéri vagy a munkáltató kérésére a bíróság mellőzi a visszahelyezést, a bíróság a munkáltatót az eset körülményeinek, így különösen a jogsértés és annak következményei súlyának mérlegelésével a munkavállaló legalább 2, legfeljebb 12 havi átlagkeresetének megfelelő összeg megfizetésére kötelezheti a munkáltatót. Ezzel rokon szabály az is az (5) bekezdés szerint: ha a bíróság mellőzi a visszahelyezést, a jogellenességet megállapító határozat jogerőre emelkedésének napján szűnik meg a munkaviszony. Tovább bővíti a reparációs lehetőségeket, amikor a (6) bekezdés ez esetben nemcsak a munkavállaló elmaradt munkabérét és járandóságát, hanem az ezzel kapcsolatosan felmerült kárát is megtéríteni rendeli.
Az előbbi korrekt megfogalmazás egyértelművé teszi, hogy az előbbiek miatt kárt szenvedő dolgozó a körülményekhez képest a legoptimálisabb anyagi helyzetbe kerüljön. Ugyanakkor elzárja ettől azt, aki új, biztos, esetleg jobban fizető állás nyombani megléte esetén volt munkáltatójától indokolatlanul többet kér - ez a (6) bekezdés második mondata.
Lényeges megemlíteni, tisztelt Országgyűlés, a polgári perrendtartás módosításához való harmonizáció miatt is szükségessé váló, de egyebekben az eljárást felgyorsító azon rendelkezést, amely a javaslat 20. §-ában szerepel, miszerint a perindítást megelőzően nem teszi kötelezővé az egyeztetést, de ki sem zárja azt. Engedjenek meg egy személyes példát. Mint gyakorló ügyvéd, hadd mondjam, hogy egyeztetés ide, egyeztetés oda, ennek az egyeztetésnek soha gyakorlati jelentősége nem volt, vagy az esetek nagy részében soha nem sikerült megegyezni. Ez az én személyes gyakorlati véleményem. Ettől függetlenül természetesen üdvözöljük ezt az elképzelést. A bírósághoz való jog alkotmányos alapelve jobban érvényesül és biztonságosabb a felek számára véleményünk szerint, amikor vitájukat bírói kontroll alatt próbálják rendezni.
A javaslat részletesen foglalkozik a leltárhiány szabályozásával, különös tekintettel arra, hogy a hatályos jog e kérdésben sok esetben az objektív felelősség határa felé közelít, ami a demokratikus jogrendszerekben kárfelelősség megállapítására alapot nem szolgáltathat. A javaslat figyelembe veszi elsődlegesen, hogy a leltárfelelősséget csak szigorú alakszerűségek betartásával lehessen érvényesíteni. 2. A leltári készlethez a felelős dolgozókon kívül sokszor szép számmal olyan dolgozók, illetve személyek is hozzáférhetnek, akiket csak bizonyított vétkesség esetén lehet ezért felelősségre vonni. 3. Olyan lehetőségeket vesz számba, ahol elképzelhető, hogy a leltárhiány olyan időszakban keletkezett, amikor a felelős e munkakörében még nem dolgozott. 4. A készletet többen kezelik, de az eddigi jogszabályok nem engedték az egyetemleges felelősség alóli mentesítést. Ehhez képest a javaslat 170/A. §-ának (1) bekezdése és a B. pont (1) bekezdése igen szigorú alakszerűségekhez köti a leltárhiány-felelősségi megállapodást.
A 170. § (2) bekezdése biztosítja a külső hozzáférés lehetősége esetén a felelős munkavállaló jogait, amikor így szól: "Ha a leltári készletet a leltárért nem felelős munkavállaló is kezeli, a leltárfelelősség megállapításához szükséges az is, hogy a leltárhiányért nem felelős, de a leltári készletet kezelő munkavállalót a munkáltató a leltárhiányért felelős munkavállaló előzetes hozzájárulásával foglalkoztassa az adott munkakörben, illetve munkahelyen. A leltárhiányért való felelősség csak azzal a munkavállalóval szemben érvényesíthető, aki a leltáridőszaknak legalább a felében az adott munkahelyen dolgozott". A 170/B. § (2) bekezdése lehetőséget ad - nagyon helyesen - a munkáltató csoportos leltárfelelősségének megállapítására és e felelősség munkavállalók közötti megosztására.
Tisztelt Országgyűlés! Külön szeretnék foglalkozni egy módosító javaslattal, melyet a Magyar Demokrata Fórum nyújtott be, és amely érinti az előterjesztés 15. §-át, illetve a munka törvénykönyve 117. § (4) bekezdését. Ezzel kapcsolatosan szeretném emlékeztetni az igen tisztelt Országgyűlést arra a tragédiára, amely nem olyan régen történt Deutschlandsbergben, Ausztriában. Nekünk az az álláspontunk, ellentétben a javaslattal, amely a munka- és pihenőidőt kollektív szerződésre bízná, hogy célszerű lenne, ha a mindenkori állam, kormány - mindegy, hogy milyen szintű - jogszabállyal rendezné a pihenőidőt és a munkaidőt, hisz ilyen tragikus balesetek megakadályozásának nemcsak a tárgyi, hanem a személyi feltételeit is biztosítani kell. A tisztelt Országgyűlés és a közvélemény előtt is ismeretes, hogy ennek a tragédiának döntően az is a tanulsága, hogy ma Magyarországon kik, milyen formában szervezhetnek ilyen utakat, milyen feltételrendszert biztosítanak, és milyen felelősségi rendszer van. Kérem a tisztelt Országgyűlést és képviselőtársaimat, hogy a benyújtott módosító javaslatunkat legalábbis elvben próbálják támogatni.
Tisztelt Országgyűlés! A javaslat alapvető rendelkezései véleményünk szerint a munkavállalók fokozottabb munkajogi védelmének szem előtt tartásával és az összes érintett jogszabály értelmezésének szellemében fogantak, ezért a Magyar Demokrata Fórum az előterjesztést általános vitára alkalmasnak tartja és azt támogatja.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiban.)
