DR. CSÁKY ANDRÁS
DR. CSÁKY ANDRÁS
DR. CSÁKY ANDRÁS, az MDF képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen, elnök asszony. Államtitkár Asszony! Tisztelt Országgyűlés! Amikor a kémiai biztonság kérdésköréről ejtünk szót, nem túlzás azt állítani, hogy mint az élet számos egyéb területén, a kemizáció területén is a teljes globalizáció korát éljük. A második világháborút követő években, már az '50-es években is tíz év alatt közel annyi, addig ismeretlen kémiai vegyületet írt le a szakirodalom, mint századunk első felében együttvéve. Napjainkban az ismert és regisztrált kémiai vegyületek száma meghaladta a tízmilliót, és az évente felfedezett és a szakirodalomban ismertetett ilyen anyagok száma eléri a százötvenezret. Még megdöbbentőbb a fejlődés, ha ezt a számot az év egy munkanapjára vetítjük. Ebben az esetben azt fogjuk látni, hogy a világ kémiai kutatói naponta mintegy hatszáz új kémiai vegyületnek adnak életet, és teszik közzé a kémiai szakirodalomban.
Ezek után az sem meglepő, ha azt látjuk, hogy az évente a világ kémiai szakfolyóirataiban megjelenő közlemények regisztrálására hivatott tartalomjegyzék, például a Chemical Abstracts önmagában egy közepes méretű könyvtár kötetmennyiségét jelenti, és maguk az évente megjelenő szakfolyóiratok egymás mellé állított sora csak sok-sok kilométerrel mérhető. Nyilvánvaló, hogy ilyen mennyiségű információ befogadása, kezelése és ismerete még a legszűkebben vett szakmai közvélemény számára is megoldhatatlan feladat, és a szakemberek is kénytelenek megelégedni ezen mérhetetlen mennyiségű információ azon részének megismertetésével és megismerésével, ami kizárólag a szorosan vett szakterületükkel összefüggésben jelenik meg. Úgy látszik, hogy a kémia fejlődésének üteme erősen megközelítette vagy talán el is érte mind szakmai, szellemi kapacitás, mind anyagi-gazdasági feltételek tekintetében a teljesítőképesség felső határát.
Ezt feltételezve nem nagy merészség prognosztizálni, hogy 2003-2005-re az ismertté vált kémiai vegyületek száma meghaladhatja a 11 milliót, és az ezekből előállított különböző készítmények, humán- és állatgyógyászati gyógyszerek, növényvédő szerek, háztartási kemikáliák száma vélhetően átlépi az ötmilliós államhatárt is. Ezen számok tükrében aligha kell bizonygatni, hogy mindenki számára egyértelmű, hogy ennél az irdatlan mennyiségű, potenciálisan minden emberi és állati, élő szervezetre, valamint az élő és élettelen környezetre veszélyes anyagtömeg meghalad minden más veszélyt jelentő tényezőt, és a kémiai biztonság kérdéskörének megnyugtató rendezése alapvető jelentőségű a Föld létbiztonsága tekintetében is.
Úgy gondolom, nem kell nagy merészség azt állítani, hogy azt a lépést, amit a kémiai biztonság igényének nevezünk, mindenféleképpen meg kell tenni, ugyanis eléggé zavart dolgok vannak ezen a területen. Köztudott, hogy például a bányászat területén már a kezdetektől fogva igen komoly biztonsági berendezések megalkotására és biztonsági intézkedések bevezetésére került sor.
(11.10)
A kémiai iparágak, úgy mint a vegyipar és ezen belül kiemelten a XX. század terméke, a gyógyszeripar éppen a kémiai veszélyeztetettség felismerése következtében jártak a biztonságra való törekvés élén. Közismert, hogy a századforduló idejére nőtt ki a patikákból, a mennyiségi igények növekedése következtében az ipari gyógyszertermelés. Elsőként 1902-ben a Richter Gedeon által alapított gyárban találkozunk a hiperol hatóanyag és biztonságról szóló törvény meghozatalával kapcsolatos feljegyzésekkel.
Akkor, amikor erről a törvényről beszélünk, ennek a törvénynek a meghozatalával a tisztelt Ház azt kívánja elérni, hogy az uniós jogharmonizációs törekvéseknek feleljen meg, s emellett szűkebb körben a magyar társadalom, tágabban az európai társadalom, sőt az egész világ biztonsága és életminősége jobbítása érdekében kíván tenni. Nem állítom azt, hogy ez a törvényjavaslat minden előzmény nélkül való, az teljesen egyértelmű, hogy a gazdaság, az ipari termelés kialakulása és fejlődése nem nélkülözhette a termelés, ezen belül a termelő berendezések és kiemelten azok működtetői, a dolgozó emberek feladatait.
Az első igazán említésre méltó, átfogó biztonságtechnikai szabályozás, mely a kémiai biztonság tekintetében is számos előírást tartalmazott, a Szakszervezetek Országos Tanácsa által kiadott általános balesetelhárító és egészségvédő, -óvó rendszabály, 1965-től volt érvényben. Akkori értékét tekintve - ismerve a SZOT helyét az akkori idők hatalmi hierarchiájában - miniszteri vagy minisztertanácsi szintű szabályozásnak felelt meg.
Mai szemmel nézve úgy tűnik, hogy a biztonság nem volt több holmi mozgalmi feladatnál, arra mindenesetre jó volt, hogy ellenőrzéseik során a szakszervezeti munkavédelmi felügyelők a vállalatokra és azok különböző szintű vezetőire - sokszor szubjektív módon - rendellenesség esetében akkori mércével mérve tetemes bírságokat szabhassanak ki. A szabályozás maga azokban az időkben jól használhatónak bizonyult, az adott ipari körülmények között időnként talán még hatékony is volt. Az ipari termelésnek a gazdaságon belüli arányát tekintve a termelés viszonylag biztonságosan folyt, olyan típusú balesetek, mint például Vályi Péter miniszterelnök-helyettes halálos balesete vagy a Kőbányai Gyógyszergyár kémiai 1. üzemének emlékezetes készülékrobbanása viszonylag ritkán fordult elő, és a szabályozás alapján a valós okok nem mindig voltak kideríthetőek.
Ami az általános jellegéből az előnye volt, az egyúttal a hátrányának is felróható. Az előny, hogy végre valamiféle biztonságtechnikai szabályozás előírásainak betartása nagy valószínűséggel biztonságos tevékenységet tett lehetővé, és hátrány, hogy azonos előírások voltak érvényesek az iparban, a mezőgazdaságban és egyéb területeken. Például egy színházi előadás és a nitroglicerin termelése kis túlzással azonos biztonsági előírások mentén történt. Emellett gyakorlatilag azonos szempontok, az idézett rendelet szempontjai szerint történt a kivizsgálása a legeltérőbb eseményeknek, például egy színházi próbán történt lábtörésnek vagy egy gyógyszergyári készülékrobbanásnak. Kivételt csak a tűzbiztonság kérdései és a tűzesetek képeztek, mert azok nagyon helyesen mindenkor - az aktuális tűzvédelmi rendeletek hatálya alapján - a tűzoltóság hatáskörébe tartoztak. Mindezek mellett az idézett rendelet előírásai csak a termelésben foglalkoztatottak körében voltak közismertek, a lakosság biztonságát érintő közvetlen szabályozást nem tartalmaztak. A lakosságot csak közvetve, a termelés viszonylagos biztonságán keresztül érintette.
Komoly előrelépést jelentett a Minisztertanács 47/1979. számú rendelete a munkavédelemről, amely már valódi kormányrendeletként szabályozta a biztonságtechnikával kapcsolatos kérdéseket. Ez mintegy előkészítése volt - vagy többé-kevésbé párhuzamosan készült - egy szűk körű, az akkori KGST-tagállamok területén nemzetközi szinten érvényes munkavédelmi, biztonságtechnikai rendeletegyüttesnek, az 1980. január 1-jén hatályba lépett öt darab munkavédelmi alapszabványnak. A társadalom, valamint az emberi környezet kémiai biztonságának kérdéseit azonban ezek a rendeletek, illetve szabványok sem rendezték elfogadhatóan, a kor igényeinek megfelelő módon.
A fenti rendelkezések voltak joghatályosak az 1993-ban elfogadott, a munkavédelemről szóló XCIII. törvény életbe lépéséig. Meg kell azonban jegyezni, hogy a munkavédelmi törvény - jellegénél fogva és a törvényalkotó szándéka szerint - nem rendezi közvetlenül a kémiai biztonság kérdését, függetlenül attól, hogy azt követően 1996-ban és 1997-ben is kormány-, illetve miniszteri rendelet jelent meg ebben a tárgykörben. Ennek a feladatnak tesz eleget elfogadása esetén a most előterjesztett törvényjavaslat.
Az eddig elmondottakat követően most néhány konkrét észrevételt szeretnék tenni a törvényjavaslat egyes pontjaihoz. A javaslat 3. §-a foglalkozik a veszélyesség meghatározásával és a veszélyes anyagok osztályozásával. Itt jobbnak tartanánk követni az érvényes tűzvédelmi szabályok szerinti csoportosítást, hiszen ez az osztályozás régen elfogadott, közismert, megszokott és konform az egyéb biztonságtechnikai és tűzvédelmi szabályozásokkal.
A 7. § (3) bekezdése kapcsán számomra nem világos, hogy miért van szükség a magyarországi bejelentéshez csatolni az Európai Unió területén törzskönyveztető írásbeli engedélyét. Úgy gondolom, az a tény, hogy magyar felhasználóval az adásvételi szerződés létrejött, önmagában azt jelenti, hogy az eladó hozzájárult a magyarországi felhasználáshoz, forgalmazáshoz és az ezen tevékenységekkel kapcsolatos kötelezettségek teljesítéséhez, így a hazai bejelentéshez és törzskönyveztetéshez is. Ha ez az írásbeli engedély pedig valamelyik uniós szabályozás miatt vált szükségessé, úgy helyes lenne e pontban ennek a szabálynak a megjelölése.
A 9. § (3) bekezdése kapcsán felvetődik, hogy miért szükséges egyazon anyag ismételt, akár többszöri törzskönyveztetése, miért nem elegendő a már egyszer törzskönyvezett anyagot a meglévő törzskönyvre hivatkozva minden új felhasználónak vagy forgalmazónak csak bejelenteni. Félő, hogy ez a követelmény az adminisztráció felesleges burjánzását, esetleg egyes anyagok esetében kaotikus állapotokat fog eredményezni. Lehetséges, hogy ez a pont is az uniós szabályozás alapján került a javaslatba?
A 14. § (2) bekezdése a) pontja kapcsán: remélem, ha még ilyen nincsen, akkor születni fog egy tiltó rendelkezés, amely kizárja, hogy nagyon mérgező anyagok lakossági forgalomba kerülhessenek. Utalnék itt olyan nemkívánatos esetekre, amikor valaki a haragosai kutyáit játszótéren szétszórt, sztrichninnel mérgezett kolbásszal kívánta elpusztítani, és a "csemegéből" kis híján a parkban játszó gyerekek is fogyasztottak. Valahol meg kell húzni azt a veszélyességi határt, amely felett a lakossági forgalmazás nem engedélyezhető.
A 23. § (6) bekezdésében rögzített bejelentési kötelezettséget helyesnek tartanám kiterjeszteni az állatokat ért mérgezések eseteire is. Ezek kiértékelésével és közzétételével vagy az anyag törzskönyvén való szerepeltetésével nagy valószínűséggel embereket érő mérgezési eseteket lehetne megelőzni.
A 28. § (3) bekezdésében megfontolandó rögzíteni, hogy legalább a kiemelkedően veszélyes anyagokkal végzett minden tevékenység csak a jó gyártási gyakorlat elveinek és előírásainak megfelelő feltételek teljesülése esetén történhessen meg. Ez és csak ez biztosíthatná, hogy az adott anyag teljes hazai életútja megfelelő biztonsággal és pontossággal végigkövethető legyen.
Tisztelt Képviselőtársaim! Végezetül szándékosan a végére hagyva, éppen a jelentőségét kiemelendő, néhány szó a 27. §-hoz, mely a veszélyes anyagokkal kapcsolatos alapvető ismeretek nemzeti alaptantervbe történő beépítéséről rendelkezik. Nem tudom, ismerős-e egy brit kutatónak a dihidrogén-monooxid kapcsán végzett vizsgálata. A kutatás lényege röviden az volt, hogy találomra megszólított személyeket kérdezett arról, hogy mennyire ismerik, illetve mi a véleményük a dihidrogén-monooxidról. A kérdéshez olyan kiegészítő információkat adtak, hogy a nevezett anyag veszélyessége abban áll, hogy például fontos alkotórésze a savas esőknek, hogy a tüdőbe kerülve kis mennyiségben is fulladásos halált okoz vagy nagy tisztaságú formájában a gyomorba kerülve szintén képes halált okozni.
(11.20)
Az eredmény döbbenetes volt. A megkérdezettek 80 százaléka elszörnyülködve válaszolt, hogy miért kell egy ilyen veszélyes anyagnak forgalomban lennie, és sürgős intézkedéseket tartott szükségesnek ennek megakadályozására. A megkérdezettek mindössze 20 százaléka tudta, hogy valójában a vízről van szó. Csak remélni tudom, hogy a magyar lakosság körében egy ilyen vizsgálat kedvezőbb eredményre vezetett volna. Azért, hogy ez biztosan így is legyen, a javaslat egyik legfontosabb elemének tartom azt, hogy ez a törvény kötelezően a nemzeti alaptantervben is rögzített tananyaggá kívánja emelni a kémiai biztonság oktatásának kérdését.
Az eddig elmondottakból következik, hogy a Magyar Demokrata Fórum üdvözli a törvény megszületését, és elfogadásra ajánlja a tisztelt Háznak.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiban.)
