DR. WEKLER FERENC
DR. WEKLER FERENC
DR. WEKLER FERENC (SZDSZ), a napirendi pont előadója: Elnök asszony, köszönöm a szót. Tisztelt Képviselőtársaim! Egy olyan törvényjavaslatnak az általános vitája kezdődik meg, amelynek a gyökerei a régbe nyúlnak vissza. Hat évvel ezelőtt hozta meg az akkori Országgyűlés azt a törvényt, amelynek a módosítására teszek kísérletet és javaslatot az Országgyűlés számára.
Az eredeti törvény az 1994. évi XLV. törvény név alatt futott, és 1994. május 6-án fogadta el az akkori Országgyűlés, a Boross-kormány javaslatára. Ennek a törvénynek a hatálybalépése '94. szeptember 1-je volt.
Az eredeti törvény lényege az volt, hogy azok a hadiárvák és hadigondozottak, akiktől politikai okokból '49. január 1-jei dátum után megvonták a hadiárva-ellátást, egyszeri 50 ezer forintos nem kárpótlásra, hanem juttatásra jogosultak.
A törvény - az akkori Országgyűlés hibájából - nem sikeredett túlságosan jól, illetve az előterjesztő abba a logikába illesztette ezt a törvényt, amibe az összes kárpótlási törvényt, ugyanis az Antall-kormány '49 utántól kezdte el a kárpótlásokat, kárpótlási törvények beterjesztését, és csak később tért vissza a '45 előtti állapotokra.
Ennek következtében mindjárt a törvény végrehajtásának első időszakában világossá vált, hogy ez a törvény egy csomó érintett számára hátrányos, leginkább azok részére, akik ugyanebbe a kategóriába tartoztak, de nem '49 után, hanem már korábban vonták meg az érintettektől ezt az ellátási formát. Ezért az Országgyűlés megpróbált javítani a helyzeten, és egy későbbi lépcsőben, '97-ben, két akkori ellenzéki képviselő kezdeményezésére, de majdan a kormány javaslatára, megváltoztatta a '49-es dátumot, és '44. december 22-ét jelölte meg időpontként, ami utántól a politikai okból megvontak számára járt az 50 ezer forintos egyszeri juttatás. Ez is nyitva hagyott még egy csomó problémát értelemszerűen, a végrehajtás során ezekkel szembesültek azok a települési jegyzők, akiknek feladatává tette a törvény a 50 ezer forintok kiutalását.
A legnagyobb problémát az okozta - és erre az Alkotmánybíróság egy határozata is rámutatott '98-ban -, hogy kimaradtak ebből a sorból olyan kategóriák, olyan körök, akiknek érintettnek kellett volna lenniük, a törvény hatályának rájuk is ki kellett volna terjednie: ez pedig a hadigyámoltak és a hadigondozottak kategóriája, köre volt.
Ezt a hiányosságot miután az Alkotmánybíróság megállapította, és kötelezte az Országgyűlést, hogy pótolja, '98-ban az Országgyűlés pótolta. Viszont már '98-ban Szabó János honvédelmi miniszter úr expozéjában is rávilágított arra, hogy tudja, tisztában van vele ő is, hogy ez a módosítás még mindig nem öleli fel azt a kört, akit érinthetne, akiknek jogosan járhatna az 50 ezer forintos támogatás.
(16.10)
Ezt megelőzően és ezt követően több képviselőtársammal kísérletet tettünk arra, hogy mindazok számára, akiket érintett vagy érinthetett ez a törvényjavaslat, lehetővé tegyük, hogy megkapják a nem túlságosan magas egyszeri 50 ezer forintos juttatást. Ezért Mádai Péter képviselőtársammal és Jauernik István képviselőtársammal közösen 1998. június 18-án nyújtottunk be törvényjavaslat az Országgyűlés elé, amelyet akkor a honvédelmi bizottság nem támogatott, a tárgysorozatba-vételét elutasította. Megismételtük a javaslatunkat 1998. december 15-én, amelyet ismét nem vett tárgysorozatba a honvédelmi bizottság javaslatára az Országgyűlés. Az indok mind a kétszer az volt, hogy bár jogos a felvetés, amit teszünk, viszont a költségvetési vonzata egy ilyen törvénymódosításnak a költségvetési kereteket szétfeszítené, a vitában a Honvédelmi Minisztérium képviselője és több képviselő azt mondta, hogy ez körülbelül hatmilliárd forintos összeget tesz ki.
Ezek után, mivel úgy éreztem, hogy ez a dolog nem megalapozott, semmilyen számítással és statisztikai adattal a minisztérium képviselői nem tudták alátámasztani ezen állításaikat, én segítséggel megkerestem az ország összes jegyzőjét, és ezúton is szeretném megköszönni azoknak a jegyzőknek, akik segítettek a statisztika összeállításában. 2290 jegyző közül 1750, tehát a jegyzők több mint 75 százaléka válaszra méltatott bennünket, és ezekből a válaszokból kiderült, hogy a 75 százaléka a ma még élő hadiárváknak 12 928 ember, akik jelentkeztek a különböző települések jegyzőinél, és igényt nyújtottak be, illetve a kisebb településeken a jegyző tudta, hogy ezek az emberek ott élnek. Ha ezt a 75 százalékot 100 százalékra felkerekítjük, akkor kiderül, hogy ez körülbelül 17 100 főt jelent összesen országosan, és egy egészen egyszerű számítás, ha ezt megszorozzuk 50 ezer forinttal, akkor 856 millió forintot kapunk, szemben a hatmilliárd forinttal, amely a korábbi években, jelzem, nemcsak ennek a kormánynak a működése alatt, hanem már az előző kormány működése alatt is állandóan közszájon forgott. És most szeretném leszögezni, hogy nem ennek a kormánynak és ennek a parlamenti többségnek a hibája, hogy hat év alatt ezt a problémát nem tudtuk megoldani, nemcsak az ő hibája, hanem közös hibánk 1994 óta.
Ezek után nyújtottam be ismét javaslatot, és örültem annak, hogy a honvédelmi bizottság gyakorlatilag egyhangúlag támogatta a javaslatomat. A javaslatomnak a lényege egészen egyszerű. Azt javaslom, és ez teljes mértékben összhangban van a kisebbségi ombudsman javaslataival és az Alkotmánybíróság korábbi határozataival, hogy mindazoknak, akiknek a szülője meghalt, hadiárvaként lehettek volna jogosultak korábban a hadiárva-ellátásra, járjon az 50 ezer forint. Ezt egy egyszerű technikával meg lehet oldani: mindazoknak, akik igazolni tudják, hogy a szülőjük, akár egyik, akár másik, meghalt a háborúban, vagy háborús cselekmények következtében, vagy kényszermunkatáborokban, és értelemszerűen rendelkeznek személyi igazolvánnyal, amely mutatja, hogy abban az időben ők milyen idősek lehettek, tehát járt volna nekik a hadiárva-ellátás, ha benyújtották volna, ha kérték volna, ha tudták volna, hogy ilyen ellátás iránti igényük fennáll, járjon az 50 ezer forint, függetlenül attól, hogy megvonták-e tőlük ezt a korábbi csekély összegű ellátást vagy nem vonták meg.
Hogy miért javaslom ezt? Az elmúlt években számtalan levéllel fordultak hozzám Magyarország különböző részeiről állampolgárok, akik leveleiből lassan összeállt egy kép. A kép azt mutatja, hogy a legtöbb esetben nem a saját hibája miatt nem jelentkezett valaki korábban, az 1940-es évek viharaiban az akkor is járó juttatásért, hanem több okból. Vagy azért, mert az egyik szülő meghalt, a másik szülő kényszermunkatáborban volt, vagy azért, mert akikre rábízták a gyereket, idős emberek voltak, jó szándékú idős emberek, nem tudták, hogy jelentkezzenek ezért a hadiárva-ellátásért, vagy azért, mert nem mertek jelentkezni, elsősorban a magyarországi németség tartozott azok közé, akik akkor a kitelepítés időszakában jobbnak vélték, ha nem hívják fel a hatóság figyelmét magukra, vagy az akkori települési vezetők hanyagságából, bár jelentkeztek, nem kapták meg az ellátásnak ezeket a formáit. Idéznék néhány gondolatot ezekből a levelekből, amelyek alátámasztják az érvelésemet.
Az egyik levélíró azt írja: "Helyzetünk szomorú, mivel árvák voltunk, és valami hanyagság végett nem kerültünk rá a nyilvántartási listára. Öreg nagyszülők fogadtak be minket, és velünk együtt tíz gyermeket neveltek fel segítség nélkül, nehéz körülmények között. A faluban mindenki megkapta az árvasági pénzt, csak a testvérem és én nem. Segítségét kérve fordulok önhöz, ne engedje, hogy letapossanak bennünket."
A másik levélíró azt írja: "Hadiárvapénzt, nem hiszem, hogy valaha is kaptam, mert nem volt, aki intézze, mert én teljesen egyedül maradtam." A harmadik levélíró hozzáteszi, hogy "1946-tól 1951-ig Oroszországban voltam mint munkás", ez a munkásév mindenki által közismerten tudott, milyen munkát jelent, és ezért nem tudott jelentkezni.
Azt írja egy következő levélíró: "Nekünk, gyerekeknek, az öcsémnek meg volt tiltva, ha valaki kérdezi, a szánkon kiejtsük, hogy édesapánkat az oroszok vitték el. Nem voltak ékszereink, műkincseink sem, amiket visszakövetelhettünk volna. Nem várhatunk semmit. Amíg ez a két generáció él, a szívekből a gyűlölet tüskéjét csak úgy lehet kihúzni, ha nem tesznek különbséget hozzátartozóik között, a kárpótlást véglegesen lezárják."
Olyan levélíró is volt, aki felhívta a figyelmünket arra, hogy Magyarország lakosai, polgárai, állampolgárai közül 200-250 ezren orosz hadifogságban voltak. Amíg ezekről az emberekről nem derült ki, hogy meghaltak, értelemszerűen az itt maradt árvák, egyedül maradt gyerekek nem nyújthattak be hadiárva-ellátást. Ugyanabba a körbe tartoznak azok is, akiknek a szüleit vagy egyik szülőjét eltűntnek nyilvánították a háborús cselekmények után; amíg véglegesen nem kapták meg a halált igazoló okiratot, szintén nem fordulhattak hadiárva-ellátásért a korábbi időszakban.
Tehát mindezen érvek alapján és az ország költségvetéséhez képest csekély összeg ismeretében én arra kérem a tisztelt Országgyűlést, függetlenül attól, hogy ki melyik frakciónak a tagja, hogy támogassa ezt a javaslatot; amennyiben jobbító szándékú módosító javaslatot tud vagy jobb megfogalmazást tud tenni, mint én, vagy tettünk korábban a képviselőtársaimmal, akkor természetesen ezt szívesen fogadom.
Azt nyilván nem tudom vállalni, hogy ennek a törvénymódosító javaslatnak a keretében hozzunk be újabb problémákat, mert sajnos vannak más jellegű problémák is, én annak örülnék, ha ezt a kérdést le tudnánk zárni igazságosan és az Alkotmánybíróság döntésének megfelelően oly módon, hogy ha már az Országgyűlés vállalt egy kárpótlás jellegű térítést, természetesen nem volt kötelező és ma sem kötelező az Országgyűlés számára, számunkra, hogy kárpótoljuk a múlt sérelmeit, de ha elkezdjük ezt a kárpótlást, akkor nem tehetünk különbséget az érintettek között, és nem tehetünk különbséget aközött, hogy kinek az édesapja hol halt meg, és aközött sem, hogy ki milyen hadiárva. Ha hadiárva, akkor járjon neki az egyszeri 50 ezer forintos támogatás, és azt is szeretném önökkel tudatni, hogy egyre kevesebben vannak ezek az emberek, és az összeghez képest a politikai kár, a politikai feszültség, különösen egy-egy településen belül, ahol egyik ember megkapta, a másik hasonló sorsú nem kapta meg, sokkal nagyobb, mint az a 850 millió forint, amelyet a költségvetésből erre kellene áldoznunk.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)
