MÁDAI PÉTER
MÁDAI PÉTER
MÁDAI PÉTER (SZDSZ): Tisztelt Elnök Asszony! Képviselőtársaim! Kossuth Lajos sokat idézett szép mondata kicsit képzavar ugyan - nem idézek pontosan -, hogy annyi szilárdságot a megvalósításban, mint a megajánlásban, és akkor a pokol kapui sem vesznek erőt hazánkon. Ma úgy látom, hogy nemcsak a megajánlás van meg közöttünk, hanem talán az a készség és az az akarat is, hogy teljesítsük is. Erre jogosít az, ami ma elhangzott, amit tegnap dél körül hallottam Hargitai János képviselőtársamtól, amikor az ombudsmani beszámolóval kapcsolatban hivatkozott többek között erre a tételre is. Hadd idézzem: "A holnapi napon - tehát a main - az Országgyűlés elkezdi érdemben tárgyalni ezt a kérdést, és ezt a több éve húzódó problémát úgy oldja meg, hogy az érintettek és a kisebbségi biztos igényeit is kielégíti majd ez a megoldás." Remélem, a kisebbségi biztosét is, de számomra fontosabb az az 50-60-80 vagy 100 ezer ember, akiről beszélünk.
Sok mindenről szó volt, ennek az egész törvénynek a történetéről - azért szeretném felidézni, hogy nem ment ez olyan könnyen. 1994 májusában hosszú-hosszú előkészítés, többszöri interpellálás után - Pusztai Erzsébet képviselő asszonyt, akkor államtitkárt éppen az én interpellációm kapcsán szavazta le a parlament, mert nem volt kielégítő a válasza - eljutottunk végül is a törvényhez, amelynek örült Für Lajos, örült Kéri Kálmán volt képviselőtársunk és tulajdonképpen valamennyien örültünk. De én megnéztem a jegyzőkönyveket, a vezérszónokok sorban azt mondtuk, hogy örülünk, mert előrelépés történt, de hiányérzetünk van, és ezt folytatni kívánjuk. Folytattuk 1997-ben, amikor ismét született egy módosítása a törvénynek, és ismét elmondtuk, akkor kormánypárton lévő képviselőtársammal együtt, hogy örülünk, de hiányérzetünk van.
Most a törvénynek egy olyan passzusa készül megszületni - azokkal a módosító javaslatokkal, amelyeket a másik oldalról hallottam, és amelyek, úgy tűnik, elfogadhatók -, amely megint egy véletlenül, szándékosan kimaradt körnek megadja azt az egyszeri 50 ezer forintot, ami természetesen nem kárpótolja őket mindazért, amit szenvedtek, amit a sors rájuk mért és úgy mérte rájuk, hogy apáik egy olyan háborúban voltak, ahol állampolgári kötelességüket teljesítették és az állam nem méltányolta ezt a későbbiekben.
Örülök tehát annak, hogy kibontakozni látszik az a törekvés, hogy ez megvalósuljon, és csak kicsit keserű szájízzel emlékezem arra, hogy 1998 végén a honvédelmi bizottságban, amikor hárman Wekler Ferenc és Jauernik István képviselőtársammal előterjesztettük ezt a törvénymódosítást, a jelenlegi kormánypárti képviselők - elfogadva a kormány képviselőjének az érvelését, hogy ez sok milliárd forint - ezt elutasították. De fátylat rá, mert úgy tűnik, hogy most megvalósul.
Egyetértek abban, lehet, hogy ez nem 800 millió forint, hanem mondjuk, 1,5 milliárd, de mindjárt hadd tegyem hozzá, miután a hadirokkantak kárpótlásával kapcsolatos összeg a Honvédelmi Minisztériumtól átkerült egy másik tárcához, és az ott említett összeg, amit képviselőtársam említett, éves folyamatos kiadás, ez az összeg egyszeri kárpótlás, nem hiszem, hogy ez különösebben felbontaná, ezért rögtön egy észrevételem van, és szeretném, ha az államtitkár úr is figyelne erre.
Nem gondolom, hogy a módosító javaslatokkal együtt is szükséges ennek a törvénynek a hatálybalépésével január 1-jéig várni. Megnéztem a rendelkezésünkre bocsátott nyári parlamenti ütemtervet, s ott a következőképpen van: a mai napon a részletes vita folyik a lezárásig, majd június 19-én, 20-án, miután 13-án és 14-én megtárgyaltuk a módosítókat, szavazás a módosító javaslatokról. Hitem szerint túl sok módosító javaslat nem lesz, hiszen számomra úgy tűnik, hogy a patkó két oldalán ezekben egyetértés van, nem először fordulna elő, hogy a módosító javaslatokról történő szavazás után a törvény végszavazása is megtörténjék. Ebben a pillanatban nem kellene január 1-jéig várni, hogy az 50 ezer forintot az erre nagyon várók megkapják. Azért is szeretném ezt hozzátenni, mert mindannyian tudjuk, akik e témával foglalkozunk, hogy napról napra fogy a számuk. Ez ötlet, elképzelés, de azt gondolom, abban a gyakorlatban, amit mi folytatunk és amiben most egyetértünk, talán megvalósítható.
Ha sikerül előrelépnünk, a törvény még mindig nem lesz teljes, azt gondolom, és ne véssük kőbe! Különböző ismereteink szerint Mózes is összetörte a kőtáblát, részben azért, mert a népe közben megfeledkezett az alaptörvényekről - de miért ne gondolnánk arra, hogy esetleg olyan törvények voltak benne, amiket módosítani kellett. Azért gondolom tehát, hogy ne kőtábla legyen, hanem legyen egy olyan nyitott törvény, amihez még mindig hozzányúlhatunk - itt egy-két gondolat el is hangzott -, mert azért van adósságunk. Én most nem idézek levelet, mint Wekler Ferenc képviselőtársam tette, idézhetnék, mert sokat kaptam, de a jelenlegi törvény térítésmentes gyógyászati ellátás című passzusából idéznék, 17. § 1. pont: "A hadirokkantat bármely betegségével kapcsolatban térítésmentesen illeti meg az orvosi alapellátás, gyógykezelés..." és a többi, és a többi.
Aggasztó jelzéseket kapok arról, hogy ez a törvény nem maradéktalanul kerül végrehajtásra. A gyógyszerár-emelkedés érinti azokat is, akik bármely betegségükre a törvény szerint jogosultak lennének az ingyenes ellátásra. Ez ügyben a miniszter úrnak egyébként szándékozom egy képviselői levelet is írni. Ha megnyugtat a válasza ebben, akkor természetesen nem, ellenkező esetben ősszel ennek a törvényhelynek a betartásáról interpelláció vagy egyéb formában szeretnék szólni.
Befejezésül szeretném még egyszer kérni: siessünk, kedves barátaim, tisztelt képviselőtársaim, mert akikről most beszélünk, nagyon-nagyon várják.
Kívánom nekik, hogy mindenki élje meg a január 1-jét; de ezt a törvényt, ha egy kicsit is akarjuk, a módosításokkal együtt szeptember 1-jén elfogadhatjuk, és akkor eleget tehetünk annak a magyar mondásnak, hogy kétszer ad, ki gyorsan ad.
Köszönöm szépen. (Taps.)
