MÉCS IMRE
MÉCS IMRE
MÉCS IMRE (SZDSZ): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelt Mátrai Márta Képviselő Asszony! Nagyra értékelem Mátrai Márta jó szándékát, amely a T/2285. számú, a Magyar Köztársaság nemzeti jelképeiről szóló 1995. évi LXXXIII. törvény módosítására vonatkozik, de ezen túlmenően sem a javaslatával, sem különösen annak indoklásával egyáltalán nem értek egyet.
Úgy gondolom, hogy a nemzeti érzés, a hazafiság, a nagyközösséghez való ragaszkodás annyira belső kérdés, annyira fontos lelkiismereti kérdés, hogy ebben bármilyen erőltetés éppen ellenkező hatást gyakorol, éppen rontja azt a célt, amely nyilván önt is vezette arra, hogy benyújtsa ezt a javaslatot. Úgy gondolom, hogy különösen Magyarországon, ahol a magyar nemzetnek nehéz történelme volt, ha az ezeréves történelmének bármelyik szakaszát nézem, alig-alig voltak rövid szakaszok, amikor ez nem mondható el, ebben az esetben forszírozni valamit, ami spontán módon a legtöbb ember lelkében benne van, és erőltetni azt, a magyar emberekben épp az ellenkezőjét váltja ki.
Hadd mondjam el - mert itt mások is példálóztak saját példáikkal is -, hogy huszonhat éve van Szigligeten nádfedeles parasztházam, és kezdettől fogva, mindig, amikor lementünk tavasszal, akkor kitűztük a magyar zászlót, és ősszel levontuk, amikor eljöttünk. Többször figyelmeztetett a tanácselnök, hogy ne csináljak ilyet, de ez következetesen megmaradt; a napszítta zászló ott van, ott lesz most is, és ott volt mindig is, erre senki se kötelezett - ha köteleztek volna, biztos, hogy nem teszem ki. Vagy mondok másik példát: nem sokkal a rendszerváltás előtt még nagyon nagy botrányok voltak abból, hogy március 15-én a kisiskolások nem akartak kis vörös zászlócskákat vinni, csak nemzeti színű zászlócskákat. A közelünkben, Gábor Áron szobránál például még 1988-ban is az történt, hogy a gyerekek kigyomlálták a vörös zászlókat, ebből iskolai botrányok, fegyelmik lettek, a III/III-as is vizsgálódott ebben az ügyben.
Miért mondom el ezt? Mert minden ezzel kapcsolatos kötelezés az ellenkezőjére fordul. A nemzeti érzést, ami belőlünk fakad, akkor tudjuk erősíteni, ha a legteljesebb mértékig ezt önkéntessé tesszük. Tehát ez rendkívül fontos.
A túlszabályozás ebben az esetben nem jó, hivatalos helyiségekben sem. Amikor a honvédelmi bizottság elnöke lettem 1994-ben, akkor az első dolgom volt, hogy egy magyar nemzeti zászlót az ülésem mögé tettem, ez egész egyszerűen spontán jött. Na most gondoljuk meg, ha kötelezővé tennénk ezt, nyilvánvalóan sokkal nehezebb lenne. Miért kell kötelezővé tenni, hogy teszem azt, az Alkotmánybíróság vagy a Parlament épületére kitegyék (Molnár Róbert közbeszólása.), amikor természetes dolog, hogy kiteszik? Ha pedig nem teszik ki, annak valami politikai jelentősége van. Tehát ezt túlszabályozni, erőltetni káros, és az ellenkezőjére fordul.
Itt hallottuk azt, Molnár képviselő úr az amerikai példára hivatkozott, valóban, én is az utóbbi tíz évben jártam az Egyesült Államokban, falvakban, farmokon, vidéken, szinte mindenütt ott volt az oszlop és ott volt az amerikai zászló. De elképzelhetetlen, hogy amerikaiakat erre köteleztek volna! Spontán tették oda, ez volt az értékes! És azért volt másik oldal is. Emlékezzen vissza Molnár képviselő úr, ha tud, hogy amikor amerikai fiatalokat behívtak, kényszersorozás volt, akkor több helyen elégették az amerikai zászlót. És akkor a legfelsőbb bíróság elvi döntést hozott az Egyesült Államokban, hogy ez a véleménynyilvánítási szabadság keretébe beletartozik. A kettő így együtt kongruens.
Tehát arról van szó, hogy igenis az amerikaiak óriási többsége kiteszi az amerikai zászlót, sokan kiteszik ott a magyar zászlót is, vagy kiteszik a spanyol zászlót is, más zászlókat is, de ez az ő dolguk, az ő szabadságjoguk; ezt a szabadságjogot be lehet piszkolni, tönkre lehet tenni, ha kötelezővé tennék, de ilyen egy amerikainak eszébe se jut. Ugyanakkor annak a néhány embernek, aki úgy dönt, hogy ő elégeti az amerikai zászlót, ehhez is joga van. Én nem mondom azt, hogy égessék el a magyar zászlót, és fel is lépnék ellene, ott, saját akaratomból, de azt kell látnunk, hogy ez így alkot dialektikus egységet.
Nem értek egyet az indoklással sem. Az indoklásban azt mondják az előterjesztők - bocsánat, hogy többes számban kell beszélnem -, hogy az integrációk miatt van szükség arra, hogy kötelezővé tegyük a nemzeti jelképeknek a használatát. Én éppen fordítva látom, hogy éppen ezek az integrációk teszik lehetővé, hogy teljes nemzeti létünket megélhessük. Nem tudnánk sem a Kárpát-medencében, sem Európában a magyarságunkat megélni, ha nem törekednénk az európai integrációba, ha ezek az integratív szervezetek nem vennének fel minket.
(11.10)
Minek akkor kötelezővé tenni? Hiszen magától értetődik, hogy a magyarságunkat ki fogjuk hangsúlyozni. Sőt, ebben a nagy együttesben, ebben a majd kialakuló európai egyesült államokban föl fognak értékelődni a nemzeti sajátságok, föl fognak értékelődni a kisebbségek, és természetes, hogy meg fogják találni, hogy a saját identitásukat és mi magunk is a saját identitásunkat megvalósítsuk.
Ez a túlszabályozás véleményem szerint káros, helytelen, és ezért mi nem támogatjuk ennek a javaslatnak a megvalósulását. Köszönöm szépen. (Bauer Tamás tapsol.)
