DR. KELEMEN ANDRÁS
DR. KELEMEN ANDRÁS
DR. KELEMEN ANDRÁS, az MDF képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Kedves magyar Testvéreink! A Magyar Demokrata Fórum vezérszónokaként engedjék meg nekem, hogy ebben a számunkra ünnepélyes pillanatban, amikor először indítunk útra az országunk határaink túl élő magyarokra vonatkozó törvényt, felidézzem az ide vezető út legfőbb állomásait. Az MDF politikájának, amely a lakitelki sátorban a magyarság esélyei megjelöléssel vette kezdetét, a szomszédságban élő magyarok közösségeinek sorsával való törődés szerves részét képezte és képezi.
Az első lépés a határainkon kívül rekedt nemzetrészek elismerése és magunkhoz ölelése útján - mint már mások is említették - rendszerváltoztató miniszterelnökünké, Antall Józsefé volt, aki akkor még a támadások össztüzében vállalta, hogy a 15 millió magyar közösségében gondolkodik. Ennek jegyében született meg a Határon Túli Magyarok Hivatala, mely létével is jelezte, hogy Magyarország politikája csak az összmagyarság bevonásával lehet valóban magyar politika.
Egy olyan kicsinnyé szabott és nyitott országnak, mint amilyen hazánk, azonban nem elég, ha megfogalmazza saját álláspontját az adott kérdésről, meg kell kísérelnie elfogadtatnia törekvéseit a nagyvilágban. Az a magyar siker, amely országunknak először a térségből Európa tanácsbeli felvételében megnyilvánult, lehetőséget adott arra, hogy az európai politikai és emberi jogi gondolkodás fő műhelyében nagy hangsúlyt kapjon a nemzeti kisebbségek mint közösségek kérdése.
(12.00)
E területen mindnyájunk számára legismertebb a híres 1201-es ajánlás 1993-ból, amely az Emberi Jogok Európai Egyezményéhez csatolható teljes körű kisebbségvédelmi kiegészítő jegyzőkönyvtervezet szövegét terjesztette be a miniszteri bizottság elé, mely idén az Európa Tanácsban egy újabb jelentéssel kiegészülve erőteljes támogatást kapott, megfogalmazva egyúttal a végrehajtás ellenőrzésének hatékonyabbá tételét is.
Következő lépésnek tekinthető az a törekvés, amely meg kívánta formálni a magyarországi, és a szomszédságbeli magyar politikai erők közös tanácskozó testületét, majd ennek ülését rendszeressé kívánta tenni. A szomszédsági viszonyok megromlását előrehuhogó álfélelmek, és a nyilvánvalóan szűkkeblű hazai megfontolások okozta gátak ellenére ez a testület megszületett, és kikövetelte helyét a nap alatt. Ezért készítettem el még az előző kormány idején a "Politikai nyilatkozat az egyetemes magyar nemzetről" című, P/5574. számmal jegyzett indítványomat, amelyben többek közt az Országgyűlés kifejezi akaratát, idézem: "hogy az anyaország az államszervezet részét képező, a magyar állam nemzetközi szerződéseivel összhangban álló, alkotmányos kapcsolattartó szervezetet működtessen". Ugyanakkor mindnyájan emlékezhetünk még arra az időre, amikor a nemzeti oldal közös - Németh Zsolt jelenlegi államtitkár, Pallag László és a magam nevével -, hárompárti országgyűlési határozati javaslatot nyújtott be arra vonatkozólag, hogy ezeket, a határon inneni és túli szervezetek közös tanácskozásait rendszeressé tegyük. Ebből az akaratból fakadóan született meg a magyar csúcsból - immár a jelenlegi koalíciós helyzetben - 1999. február 20-án a Magyar Állandó Értekezlet. Ezzel eldőlt az a belvita is, hogy veszélyes-e az összmagyarság tanácskozásait intézményesíteni, és az is, hogy nemcsak hogy nem sodort ez minket veszélybe, hanem megteremtette alapját az együttes döntéshozatalnak.
A Magyar Állandó Értekezlet, a MÁÉRT már az 1999 novemberében megtartott második ülésén felkérte a magyar kormányt a határon túli magyarokról szóló törvény megalkotására. Ezt a munkát véleményem szerint az tette lehetővé, elvégezhetővé, hogy a polgári kormány már 1998-ban történt hivatalba lépésétől kezdve törekedett arra, hogy minden érintett tárca felelősen foglalkozzék a határon túli magyarok érdekeivel, ahogy ezt a miniszteri munkaköri leírások és több minisztérium erre specializált részlegei is jól jelzik. Ily módon a Határon Túli Magyarok Hivatala megkapta a többirányú ágazati segítséget ahhoz, hogy összehangoló munkájával elkészüljön ez a törvénytervezet, és itt szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy miről szól a szomszédsági magyarok hosszú, keserves története. Véleményem szerint arról, hogy mit tehet egy emberközösség, egy nemzet, amelyet külső erő megfosztott egységétől, és a külhatalom olyan viszonyokat teremtett, amelyben a szétszakítottság megszüntetésének minden megnyilvánulása önmagában is sokirányú, fenyegető reakciókhoz vezethetett, vezethet. Hogyan óvhatja meg egy nemzet azon részeit, amelyek egy vagy gyakran inkább számos ellenséges szándékú politika alávetettei lettek, hogyan akadályozhatja meg elsorvadásukat?
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Számunkra Trianon nemzeti szerencsétlenség, de nem csak az - történelmi mértékű kihívás is. A kérdés az, hogyan tudjuk meghaladni, és tudunk-e egyáltalán valamit kezdeni vele. A békediktátum után természetes, hogy az első visszahatás irredenta volt. Történészek túl gyakran elítélőleg szólnak erről, pedig természetes reakció: sajog az amputált végtag. Vak vágyaink követése azonban nem hozott megoldást, nem kerülhettük el a világégést sem, mely tömegsírjainkhoz vezetett.
Ma pedig, fájdalmas történelmi tapasztalatok birtokában más utakat keresünk. Megkíséreljük Európa békés fejlődésébe bekapcsolni mindazokat a területeket, ahol magyar él. Ebben segíthet nekünk az a fejlődés, amely Európa 2000 éves birodalmi politikája helyett - főként a második világháború, de mindkét világháború tapasztalatain okulva -, a nemzetek együttműködésén alapuló világrész képét alkotta meg. Megkíséreljük meglelni ebben a keretben a megoldást a magyar nemzet életképességének feltámasztására, úgy, hogy ezt ne érezhessék szomszédaink súlyos fenyegetésnek. Persze kihívásnak érezhetik, hiszen az emberek és a nemzetek közti versengés természetes dolog, a fejlődés rugója.
Tisztelt Ház! Örömmel veszem kézbe ezt a törvényjavaslatot, amelyben benne van többéves munkánk, közös munkánk. Amikor még kilátás sem volt ilyen törvényre, akkor előbb módosító indítványokkal bombáztam az 1993. évi LXXX. számú közoktatási törvényünket, majd pedig elkészítettem e tárgykörben a T/779. számú önálló indítványomat, "A határon túli magyarok anyanyelvi oktatásának támogatása" címmel. Tettem ezt azért, mert bár magam nem az oktatásügyben dolgoztam, de felfogtam, hogy a magyar anyanyelvi oktatás megerősítése a legfontosabb eszköz a határainkon túli magyar közösségek túléléséhez.
Akkor a javaslatomban - melyet határon túli legitim, magyar szervezetek oktatási szakembereinek véleményét igénybe véve alakítottam ki - háromféle módon törekedtem támogatni a magyar nyelv és műveltség oktatását: egyrészt kedvezmények biztosításával a határon túli magyar pedagógusoknak; másrészt a térségi együttműködés kiépítésével, a határon túlnyúló intézmények jogrendünkbe emelésével, a pedagógiai döntéshozatal szerveiben való határon túli pedagógus részvétel törvénybe iktatásával, az ottani szülői és diákszervezetek véleményének becsatlakoztatásával döntési rendszerünkbe, vagyis e területen is előrelépve abban a tekintetben, hogy országos intézményeink nemzeti intézményekké tudjanak válni; harmadrészt pedig a családok támogatásáról szóló 1998. évi LXXXIV. törvény kiegészítésével oly módon, hogy iskolai, elsősorban tankönyvtámogatást kapjon minden tanulmányait magyar anyanyelvén folytató gyermek.
Egy megjegyzést tennék ez utóbbihoz, vagyis a határon túli tankönyvsegély gondolatához. Amikor később meghallottam, hogy a magyar kormány minden első osztályba lépő gyermeknek Millenniumi olvasó- és daloskönyvet ajándékozott, rögtön írtam a miniszterelnöknek, kérve, hogy az anyagi lehetőségek függvényében terjessze ki ezt az akciót a határon túlra is. Nagy örömmel olvastam azután az Ungváron kiadott Kárpáti Igaz Szó január 13-ai számában, hogy megindult a könyv eljuttatása a kárpátaljai iskolákba, a Kárpátaljai Pedagógusok Szövetségének terjesztésével.
Így megvalósul elképzelésemnek az a lényege, hogy Magyarország megszólítja a nemzet tagjait a határainkon innen és túl is. Amikor a parlament oktatásügyi bizottsága nem fogadta el a csomagba foglalt törvénymódosításomat, a legfőbb érv az volt, hogy rövidesen meg fogunk alkotni egy olyan törvényt, amely átfogóan rendezi a határon túli magyarokra vonatkozó egész kérdéskört. Ez volt az ok, amiért bele tudtam törődni az azonnali segélynyújtás elhúzódásába.
Hölgyeim és Uraim! Az anyag íme elkészült, amely a MÁÉRT plénumán és bizottságaiban folyó munka során folyamatosan alakult. Most is hagy maga után számos kívánnivalót, de ez a törvény szabályozta terület újszerűsége miatt van. Azt hiszem, szokva vagyunk ahhoz, hogy a rendszerváltozással összefüggő törvényeknél bizony sokszor nagyon nehéz előre kiszámítani különösen a gazdasági, pénzügyi következményeket. Éppen ezért ez nem riaszthat el a feladattól. A visszajelzések révén majd tovább tökéletesíthető a törvény, és nem utolsósorban kialakul egy olyan ügyintézői kar, amely elkezd térségi méretekben, az egész magyarságban gondolkozni. Azonban ma még ettől eléggé távol vagyunk.
Ennek a törvénynek nincs előzménye sem a magyar jog, sem a magyar politika történetében. Először kísérel meg előrelépni egy jogilag megalapozott megoldás felé abban a súlyos kérdésben, amit egyfelől a nemzettagok tömegeinek jogfosztása, másfelől másodrendű állampolgárrá való lefokozása együttesen jelent, ugyanakkor azonban beilleszkedik egy általános megoldáskeresésbe is. Hiszen már hallottuk másoktól, Európában több helyen, de szomszédainknál is, hogy megszülettek, vagy születőben vannak olyan törvények, amelyek a határaikon túl élő nemzettagokra vonatkoznak.
(12.10)
Ha ők érzik ennek szükségességét, mennyivel inkább érezhetjük át mi magunk, akik számára az országhatárt úgy állapították meg, hogy nemhogy nemzeti kisebbség ne maradjon országunkban, de inkább nagy tömegeink kerüljenek más államok fő hatalma alá? Ezért is érzem álságosnak, amikor egyesek a nálunk élő kisebbségek helyzetét kölcsönösségi alapon igyekeznek szemrevételezni, hiszen a határok a magyar nemzettest megcsonkításával lettek megállapítva, és ahol még maradt nemzeti kisebbség jelentősebb számban, ott újra működésbe lépett a második világháború után a türelmetlenség, amikor a szlovákok esetében még lakosságcsere, a németek esetében kitelepítés foszlatta tovább országunk többszínű voltát.
A mai Magyarország nemzetiségének egy része kicsiny és szórványban él. Ebből fakadóan első megközelítésben kedvezőnek látszott számukra a nemzetiségi hovatartozás érzékeny adatként kezelése. Ebből persze az az ellentmondás fakad, hogy a többségi lakosság szavazata is alakítja választott testületeit, és ebből már volt zavar például a román kisebbség esetében, de a cigányok között is gyakran felmerül ez a kérdés. Ezért a jelen törvénytervezet a határon túli magyartól elvárja azonossága felfedését, amennyiben jogalanya kíván lenni ennek a törvénynek, hiszen különben ez nem volna megállapítható, mármint a jogalanyisága.
A törvényjavaslat alapja tehát a hovatartozás szabad megvallása. Ezen alapelv segítségével határozza meg azok körét, akikre vonatkozik. Felmerült már többször a vitákban, hogy vajon megfelelő alap-e ez a jogalanyok megállapítására. Véleményem szerint igen. Hiszen a legmodernebb emberi jogi okmány - hogy mást hangoztassak, mint ahol eddig a hangsúlyok voltak -, a Nizzában kihirdetett Alapvető Jogok Chartája is kimondja a gondolat, a lelkiismeret szabadságát, valamint a szabadság gyakorlásának a jogát. Erről pedig fogalmilag sem lehet lemetélni a hovatartozás, az identitás szabad megválasztásának és megvallásának jogát. Ezért említettem előbb a magyarországi nemzetiségek példáját, ahol gondot okoz, hogy a személyes azonosságvállalásnak nem biztosítottunk szerepet.
Van, aki bizonytalankodik abban, hogy ez az anyag nem tartalmaz-e hátrányos megkülönböztetést a szomszédos országok nem magyar lakosai számára. Az a véleményem, hogy már a kérdés ilyen megközelítése is a trianoni görcsöt jelzi. Hiszen ha például egy rokkantnak vagy egy idős embernek könnyebbséget nyújtjuk, azt józan ésszel csakis olyan előnyadásnak tekinthetjük, amelyik éppen a charta harmadik fejezetében foglalt egyenlőségi elv átültetése a valóság viszonyai közé, a gyakorlatba. Ha egy több mint 80 éve hátrányos helyzetbe szorított nemzeti közösség és annak kultúrája érdekében nyitunk lehetőségeket, akkor az valójában éppen az esélyegyenlőség felé tett lépés. Csak nem akarjuk elfogadni a nyúl és a teknősbéka futóversenyét, mint az egyenlő esélyek példáját?
Szándékunk egyértelmű: jogsértés nélküli jogkiteljesítés, mégpedig a magyar közösség minden tagja számára, mely más államba került és ott kisebbségben van; nehéz helyzetű társadalmi csoportnak tekinthető, és ezért az Európa Tanács által szorgalmazott kisebbségvédelmi keretegyezmény, úgy vélem, épp erre a léthelyzetre vonatkozik. Ugyanakkor a törvénytervezet jogkiterjesztő is, mivel a kedvezményeket biztosítani kívánja nem magyar személyeknek is, azok családi kapcsolatai alapján. Ha ezen a téren hiányosságot látunk, úgy ez inkább abban mutatkozik, hogy nem kizárólag a szomszédos országokban élnek olyan magyarok, akikre a törvény hatálya véleményünk szerint kiterjesztendő, de erre még visszatérhetünk a vita folyamán.
Tisztelt Ház! A szomszédságban élő magyarokról alkotott törvénytervezet mindenekelőtt üzenet. Osztom Duray Miklós véleményét, aki úgy tartja, hogy ha jelentősebb előnyöket nem is tartalmazna a határon túliak számára, akkor is, a törvény meghozatalának ténye önmagában megtartó erő volna a tőlünk elszakítottan élőknek, úgy, ahogyan ilyen ereje volt annak idején Antall József kijelentésének az összetartozásunkról.
Azonban ez a törvénytervezet szakmailag sem üres. Már elgondolásakor megfogalmazódott az az általános érvényű cél, hogy Magyarország a szomszéd államokban élő magyaroknak nyújtott jogosultságokkal erősítse a nemzet összetartozását, de ugyanakkor hozzájáruljon az őt körülvevő térség politikai és gazdasági megszilárdulásához és fejlődéséhez.
A törvénytervezet által felölelt terület kiterjedt és sokágú volta eleve megszabta jellegét, ami nemigen lehet más, mint kerettörvény, amelyben az alapvető, elvi jellegű rendelkezések kapnak helyet, megszabván a fő csapásirányokat a rendezendő területek dzsungelében.
A végrehajtási rendeleteket a szaktárcák hivatottak kidolgozni és a folyamatos tapasztalatok alapján szükség szerint újraszabályozni. Így elérhető, hogy a való életviszonyok sokrétűségéhez folyamatosan alkalmazkodhassék nemzetpolitikánknak a határon túli része is, anélkül, hogy minden kisebb módosításhoz a törvényhozás teljes gépezetét kellene belendítenünk.
A választóvizet a törvényjavaslat egészének megítélésében a Magyar Demokrata Fórum számára - de kimondhatom nyíltan: a számomra is - az jelentette, hogyan tudjuk a megmaradás erőit fenntartani ott, ahol a jogalanyok élnek, vagyis szülőföldjükön.
A már említett törvénymódosító javaslatomban igen fontosnak tartottam, hogy mindazon családok és tanítók, akik az elmúlt hosszú évtizedek barátságtalan közege ellenére is magyar oktatási intézményeket tartanak fenn és oda járatják gyermekeiket, kapjanak jelzést arról, hogy a magyar nemzet szuverén, szabad része számon tartja őket, és elismeri erőfeszítésüket magyarságuk megtartásáért. Ez pedig nem oldható meg pályázati alapon, mint egyébként a határon túlra szóló támogatások többsége. Ez személyi válogatás nélkül kell szóljon azoknak, akikben a mostoha körülmények között is tovább él a nemzet.
Az intézmények támogatása más dolog, ott helye van a pályáztatásnak. Ezért a törvénytervezet támogató megítélésében részemről nagy szerepet játszik miniszterelnökünknek a családtámogatási rendszerre vonatkozó bejelentése, mely máris beépült a törvénytervezet szövegébe. Ez ugyanis közel áll ahhoz, amit álláspontunkként épp most vázoltam.
Tisztelt Ház! Végezetül hadd jegyezzem meg: ez lesz az első olyan magyar törvény, amely a nemzetünk határon túli tagjaira végre nem idegenként, hanem hozzánk tartozóként tekint. Bízunk abban, hogy a húsvéti héttel kezdődően a mi határokat átívelő közösségünk is közelebb kerül a feltámadáshoz. Úgy legyen!
Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)
