KÁDAS MIHÁLY
KÁDAS MIHÁLY
KÁDAS MIHÁLY (Fidesz): Köszönöm, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Az előbb arra kérdésére Horn képviselőtársamnak, hogy meg tudunk-e egyezni bizonyos dolgokban a törvény kapcsán, Sági úr azt válaszolta, hogy reményei szerint igen. Én nem vagyok ebben olyan biztos, hiszen azzal kezdődött az egyik felszólalás ellenzéki oldalról ma is, hogy a kormány vonja vissza a törvényjavaslatot. Ezt halljuk általában tíz törvényből hét esetében, és ezt nyilván nem lehet komolyan venni. Ez olyan, mint amikor korábban, '95-98 között elmondták negyvenszer-ötvenszer, hogy Horn Gyula mondjon le - hát nem mondott le Horn Gyula.
Tisztelt Ház! Az utóbbi években az események kissé felgyorsultak a törvényhozásban, elsősorban abból a szempontból, hogy az uniós csatlakozás látható közelségbe került. Egyre inkább olyan törvényeket kell hozni, amelyeknek van jogharmonizációs elem részük vagy kifejezetten ilyen jellegű törvények. Ez így van az oktatásügyben is.
Különösen igaz ez a szakképzéssel kapcsolatos törvénymódosításokra, mert az oktatáson belül a szakképzés az a terület, amely a legközvetlenebbül, a leginkább primer módon áll kapcsolatban a gazdasággal. Nem mindegy tehát, hogy a szakképzésbe mennyi pénz áramlik, ezen belül pedig mely területeket preferál és hogyan hasznosul, azaz egyes szakmák, intézmények túlélését teszi-e csak lehetővé - olyanokét is, amelyeknek létjogosultságát a gazdaság már régen negligálta -, vagy pedig valóságosan is a fejlesztés, a modernizáció irányába hat.
Az sem mindegy természetesen, hogy a szakképzés állami támogatásának rendszere mennyire kompatibilis az uniós struktúrákkal. Rengeteget veszíthetünk akkor, ha a csatlakozás után - vagy már addig feltétlenül - a szakképzési támogatás hazai szisztémáját nem tudjuk közelíteni az európai rendszerekhez. Hadd mondjak egyetlen példát - és sajnálom, hogy az adat nem lesz teljesen pontos, mert korábban olvastam valahol, most próbáltam megkeresni, nem találtam meg, amikor készültem a felszólalásra, de a nagyságrendek nagyjából megegyeznek:
Írország csatlakozása után az ír képzésre uniós pénzekből több mint egymilliárd ECU-t kapott három vagy négy év alatt Írország. Ha ezt felszorozzuk a forintárfolyammal, akkor több mint 300 milliárd forintról van szó, és ha visszaosztjuk az évekre, akkor ez 50-60-70 milliárd egy évben. Vessük össze ezt a mi 12-14 milliárdunkkal: ilyen pénzeket lehet elveszíteni akkor, ha nem tanulunk meg pályázni, ha nem tudjuk ezt a rendszert az uniós elvekhez igazítani. Tehát Magyarország 10-15 éves ilyen jellegű támogatását tette ki ez az összeg egy év alatt Írország esetében.
Meg kellene tanítanunk a pályázókat uniós módon pályázni - ma egyáltalán nem ilyen a gyakorlat. Hadd kapcsoljam ide saját tapasztalati példámat. Harmadik éve dolgozom az egyik megyei szakképzési bizottságban, korábban voltam ennek soros elnöke is. Az ott tapasztaltak egyszerűen elkeserítőek, ami ott történik, elszomorító. Egyfelől ugyanis az az egyik jellemző vonás, hogy mely pályázók nyernek egy bizottsági döntés után, nem azon múlik, hogy milyen a pályázat színvonala, milyen a megvalósíthatóság reménybeli százalékos aránya vagy valószínűsége. Általában az történik, hogy a rendelkezésre álló összeget a bizottságok szétosztják szép, egyenlő arányban a pályázók száma szerint, aztán kap mindenki 40, 50, 60, 70 százalékot, attól függően, mennyi pénz van a bizottságban és mennyi a pályázat. A másik variáció pedig, hogy azok a pályázók kapnak majd pénzt a bizottság döntése alapján, akik sikerrel lobbiztak a bizottságban ülőknél. Tehát az a szempont szorul háttérbe, amire az egész dolog létrejön és működik.
Ezért a törvényben nemcsak alapelveket kell megváltoztatni valamilyen úton-módon, hanem az elbírálás, elosztás módját és azok grémiumait is meg kell újítani. Sokkal szigorúbb feltételek kellenek, és az elemzést kell rendkívül szigorúvá tenni, pontosabban azt kell mondanom, hogy megteremteni; ma nem látok semmilyen szintű elemzést a megyei bizottságok munkájában vagy amögött máshol sem.
Hogy egy következő példát mondjak, ez részben összefügg a felsőoktatási témával. Felmerült a legutóbbi ülésen az, hogy gesztorpályázatokat is fogadjon be a bizottság, tehát két intézmény vagy akár intézmény és vállalkozás közösen pályázzon bizonyos szakképzési pénzekre. A bizottság mereven elzárkózott ettől a kérdéstől, főleg azért, mert ismeretlen, a gyakorlatban nem létező nálunk ez a megoldás. Volt olyan a bizottságban, aki nem is tudta a szó jelentését - ő volt a szakszervezet képviselője. Az Unióban ez már bevett gyakorlat.
Itt jön az, amit mondtam, hogy a felsőoktatással összefügg a dolog, hiszen rengeteg intézmény, egyetem, főiskola már középfokú intézményekkel közösen akkreditált felsőfokú képzést folytat a középiskolában. Ebben van a bizottság felelőssége, tehát az, hogy mennyi pénz fog áramlani a felsőoktatásba, mennyi marad meg a közoktatás számára, részben a bizottság felelőssége, hiszen el tudja dönteni egy bizottság azt - akár egy regionális bizottság is -, hogy milyen típusú pályázatokat támogatna jobb szívvel, attól függetlenül, hogy be van építve ez a körülbelül egyharmados korlát az egyetemi felsőoktatási pályázatok szempontjából.
Az 5 százalékos költségnövekedés: nem tudom, hogy pontosan milyen számítások alapján jött létre ez az emelkedés, de az biztos, hogy a működés egy picikét drágább lesz. Lezsák Sándor képviselőtársam reklamálta, hogy általában van erről szó, de konkrétan nincs. Egy konkrét okot mondanék azért: nyilván ha három megyében - egy régió általában három megyéből áll nálunk - közösen fognak működni a regionális bizottságok, akkor utazási költség is lesz és a működést más egyéb járulékos költségek is megdrágítják. Viszont ennél fontosabb, hogy ha az ellenőrzést komolyan veszi a kormány, a bizottságok, a regionális szervek, akkor ez nyilvánvalóan egy picikét megdrágítja a működést, de nem baj, mert a hasznosság szempontjából szerintem ennek nyeresége is lehet, sőt biztos, hogy van is.
Még egy-két aprósággal a korábbiakra szeretnék reagálni. Azt, hogy csökken majd az összeg, amit a középfok fog felhasználni ebből az egész pénzösszegből, Lezsák Sándor képviselőtársammal szemben nem merném még állítani. Egyrészt azért, mert nem látjuk előre pontosan a bruttó bérnövekedést, de például az, hogy a minimálbér jövőre 25 százalékkal fog növekedni, szerintem jelentősen növeli az alapösszeg képződését, másrészt egyéb tényezők szintén közrejátszhatnak. Tehát most azt kijelenteni, hogy bizonyára csökkenni fog ez az összeg, talán még korai. Lehet, hogy így lesz, de én nem esküdnék meg rá.
Még egyszer szeretnék visszatérni arra a kérdésre - bár igyekszünk ezt majd módosító javaslatokkal korrigálni -, hogy nem igaz az, hogy a pszichológusképzésre, bölcsészképzésre, egyebekre lehet majd fordítani ebből az összegből. Ez ma sincs benne a törvényben egyébként, de tegyünk olyan módosítást akkor... (Horn Gábor: El kell olvasni a törvényt!) Én nem tudom, melyik az, képviselőtársam. Lehet, hogy benne van, de nem tudom belőle kiolvasni. Akkor kellett volna idézni azt a paragrafust, amelyikben benne van ez, hogy... (Horn Gábor: Az hol van benne, hogy nem lehet? Azt kell megkeresni!) Arról beszélünk most egyébként, hogy esetleg pontosítani is kell.
Az sem állja meg igazából a helyét, amikor korábban szintén engem idézett, hogy azt kérdeztem, mi a baja a munkavállalóknak, a munkaadóknak ezzel a törvénnyel. Nemcsak ezt kérdeztem, hanem azt is, hogy ön ezt milyen dokumentumokra vonatkozóan állítja, tehát mi az, ahonnan veszi ezt a bizonyos véleményt.
Tehát összességében azt tudom mondani - ezt elmondta Balczó képviselőtársam is -, hogy a törvénymódosításra, ha úgy tetszik, új törvény megalkotására mindenképpen szükség volt, ennek vannak ilyen fajta uniós háttérokai is. Nyugodtan, jó szívvel lehet ezt támogatni, és ha netán módosítani kell egy év múlva, akkor sem történik semmiféle tragédia, hiszen a gyakorlat egy-két olyan dolgot előhoz majd, ami pillanatnyilag még nem ismert előttünk.
Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok padsoraiban.)
