DR. WESZELOVSZKY ZOLTÁN
DR. WESZELOVSZKY ZOLTÁN
DR. WESZELOVSZKY ZOLTÁN (Fidesz): Köszönöm szépen, a szót. Elnök Úr! Tisztelt Miniszter Úr! Államtitkár Úr! Képviselőtársaim! Figyelemmel kísérve országszerte az eseményeket, sorra, rendre tapasztalható, hogy az elmúlt tíz év alatt valami lelkes mohósággal pótolják az emberek a múltjuk több évtizedes elhallgatását. Helytörténeti munkák születtek, melyekben olyan motívumok, események is találhatók, olyan nevek, történetek is előkerülnek, melyek emlékezésre, megörökítésre méltók, de az országos nagy történelemből mindeddig hiányoztak. Kiderült, hogy a falvak, községek, városok, közösségek hallgattak, de nem felejtettek. Kopjafák, emlékhelyek, emlékparkok, díszsírhelyek, márványtáblára vésett névsorok, helyi emlékünnepek jelzik, valami nagyon élő, eleven, aktuális, mélyből fakadó, mindenkire érvényes nemzeti ügy került most a törvénybe, jól cáfolva ezzel a Bauer Tamás által elmondottakat. (Bauer Tamás közbeszól.)
A törvény tehát csak követi, csak megfogalmazza a társadalmi igényt, s biztosítja, hogy a múltat többé ne fedhesse el, ne zárhassa le a hallgatás vasfüggönye.
(18.50)
Ez azonban a törvény társadalom felől is kisugárzó érzelmi oldala. Igényünk van rá, hogy a röviden, tehát általánosan fogalmazott megállapításokhoz az itt adott kis - vagy kevés vagy korlátozott - időkeretben néhány konkrétumot, tényeket sorakoztassunk.
Először a címbe emelt "magyar hős" alapkategóriát konkretizáljuk és értelmezzük. A "magyar hős" kitétel itt evidens módon nem a származás, hanem a hősiesség irányának kategóriája. Magyarországért az ezer év alatt nemzetre és felekezetre való tekintet nélkül hősiesen harcoltak örmények, szerbek, szászok, németek, oláhok, olaszok, franciák, cigányok, ortodox katolikusok, zsidók, lengyelek, csehek. Nem kell tovább sorolni, hiszen ki tagadná, hogy például az aradi tizenhármak akár a magyar nyelv ismerete nélkül is magyar hősök voltak.
Az 1. § konkretizálása nem mást, mint magát az ezeréves magyar történelmet jelenti. Itt csak felvethetjük a kérdést: lehetséges-e, hogy az ezeréves hatalmas időtáv folyamatosan hősöket teremtsen? Mi értelme van a magyar hősiesség kiemelésének, hiszen Európa más térségein is dúltak háborúk, voltak vallásháborúk, parasztháborúk, volt százéves, harmincéves, hétéves háború, hát még a napóleoni háború és persze az első és második világháború? Hol különbözik ettől a magyar történelem? Az olasz Bonfini évszázadokkal ezelőtt már úgy írta meg Magyarország történetét, mint Európa szerves részének történetét. Ma mégis azt mondják: Magyarország Európa ajtaján kopogtat.
Ám ha ezt mondják, akkor azt is mondaniuk kell, hogy ezt az ajtót, az ezen belül lakókat évszázadokon át a magyarság védelmezte; gyengítette, állította meg a keletről nyugat felé sodródó népek támadásait. Itt is csak példázatos utalással élhetünk: a tatárdúlás, nemzeti létünk első nagy temetője, a muhi puszta mély nyomokat hagyott a magyarság tudatában. Röviddel a tatárok után hódítani indul az oszmán birodalom. Csak felvillantva egy jellemző képet: míg Magyarországon végvárak épülnek, addig Európa gyarmatosít, Franciaországban zajlik a nagy Loire menti kastélyépítési program. Aztán megkötik a vasvári békét a török és Bécs között; sötét árnyékot vetít előre, hogy a magyarok feje felett, magyar érdekek nélkül kötik ezt a békét. A történelemben hat év nem nagy idő. A vasvári béke után hat évvel pedig már a névtelen kuruc énekmondó így írja le Magyarország helyzetét: "gondolkodjál szegény magyar, végre hová lész, ez világ, ki mint egy tenger, téged megemészt." Mintha ma is jó lenne gondolkodni ezen. Csak hát van-e sok magyarunk, aki így fohászkodik: "Óh, keserves gyászba öltözött szép hazám, csak mi jót tehetnék véled egyetemben, kedves édes hazám". Aki így gondolkodott, méltó emlékének megörökítésére.
S ha már megemlítettük a Loire menti kastélyok és végvárak párhuzamát, említsük meg sorsukat is. A kastélyok teljes szépségükben, parkjaikkal, bútoraikkal, szobraikkal együtt állnak; a magyar várakat a Rákóczi-szabadságharc bukása után sorra felrobbantotta a Habsburg-hatalom, hogy többé szabadságvágyó embernek otthont ne adhassanak. E lerontott várak talán ma, a nemzeti örökséget mentő 2001. évi törvény nyomán ha újra fel nem is építhetők, de további pusztulásuk talán megakadályozható.
A rendelkezésre álló rövid idő korlátozottsága miatt a visszatekintést nem folytathatom tovább. De hangsúlyozom azt a szándékomat, hogy kifejezetté tegyem: az ezer esztendő alatt a magyar szabadságért és függetlenségért valóban folyamatos volt a küzdelem, s e küzdelemben, mint a névtelen énekesek, az ismeretlenek tettei mutatják, nemcsak kiemelkedő egyéniségek, hanem az egész magyarság a hősiesség erkölcsével vett részt. A magyar hősök emlékünnepén a névtelen sok-sok hősre is emlékeznünk kell, és példát nem a neves nagyokról, hanem főként róluk vehetünk. A történelmi ívet mégis azzal kell lezárnom, hogy idegen hatalom alól Magyarország, bármily hihetetlen, 1991-ben szabadult, amikor az utolsó, hazánkat elhagyó orosz tank után lehetett integetni.
A 2. § május hónapjának utolsó vasárnapját nyilvánítja a magyar hősök emlékünnepévé. Ezt jogtörténeti előzménnyel indokolja, nevezetesen azzal, hogy 1924-ben a XIV. törvénycikk ezt jelölte az első világháború hősi halottainak emléknapjává. Érdekes és különleges egybeesés, hogy mintegy négyszáz évvel ezelőtt, 1594-ben május 30-án halt meg a negyvenéves Balassi Bálint; Esztergom ostrománál mindkét combját golyó járta át, s az elfertőződött. Rettenetes kép, rettenetes szenvedés. Magyar költő sorsa, ki viselte a kereszténység pajzsát és pogány vérrel festett éles szablyát. Ugyanekkor a tengeri hatalommá vált Angliában a frissen épült állandó színház Shakespeare Szentivánéji álom című tündéri vígjátékával gyönyörködtette nézőit. Balassi Bálint életével, halálával, költészetével mindenképpen méltó arra, hogy szellemisége áthassa május utolsó vasárnapját, a magyar hősök emlékünnepét.
Itt kell megemlítenem, hogy ez az ünnep akkor lesz méltó önmagához, mint a törvény fogalmaz, akkor járulhat hozzá a magyar ifjúság erkölcsi neveléséhez, ha az iskolában a történelemben, az irodalomban véget vetnek az úgynevezett deheroizálás tendenciájának, mely például Balassit is a szerelem költőjének kategóriájába szorítja vissza. Javaslom tehát, hogy e törvény értelmében felül kell vizsgálni a tanítandó tartalmat, és érvényesíteni kell az itt megfogalmazott tendenciát. Különben a "magyar hősök" megnevezés és emlékünnepük legfeljebb zengzetes, de ismeretlen területet jelentő, üres szó marad. Csak szeretnék rá visszautalni, itt a vitában többen az oktatás ilyen irányú figyelembevételére céloztak.
A 3. § megkívánná, hogy a megemlékezésben részt vevők között a külföldön élő magyarságot is megemlítsék. Kétségtelen, hogy az értelmező szöveg utal erre, de figyelembe kell vennünk azt a tényt: egy-egy nagy nemzeti tragédia, kataklizma után magyarok ezrei kerültek-menekültek a határon túlra. Minden külföldön élő magyar közösség ismeri, tiszteli hőseit. Megérdemlik, hogy létüket és emlékőrző tudatukat a törvény is elismerje.
(Az elnöki széket Gyimóthy Géza, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)
Zárszóként felidézem, hogy sokféle mód lehetséges a magyar történelem hőseinek és hősi eseményeinek felidézésére, ha az akarat megvan hozzá. A Kossuth rádió millenniumi harangprogramjára szeretnék itt utalni. Ennek keretében minden héten más-más harang szól, melynek történetét is elmondják pár szóban. E történetek megmutatják: a harang nem csak szép, de eleven tárgya történelmünknek, mindig együtt élt azokkal, akiknek szólt. Így sokat tud történelmünkről, neves és névtelen hőseinkről. Ha szól, mindig emlékezik és emlékeztet. A harangszó ezért a törvény elfogadására biztat.
A Fidesz-frakció hallgat a harangszóra. A törvényt, néhány szükséges módosító javaslattal, elfogadja és elfogadásra ajánlja.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypártok padsoraiban.)
