MÁDAI PÉTER
MÁDAI PÉTER
MÁDAI PÉTER (SZDSZ): Köszönöm, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Damjanichcsal szeretném kezdeni - és ez egy személyes dolog, amiért bocsánatot kérek. 1983-ban azt a bátorságot vettem, hogy a Magyar Televízió Elmebajnokságában az aradi vértanúkból vetélkedtem - '83-ban ez nem volt olyan nagy divat. És azt mondtam egy kérdésre, a nemzetiségükre utalva, hogy lehet, hogy nem voltak magyarok, felük nem volt az, de a legfontosabb és legszentebb magyar szót, azt, hogy "rendületlenül", az életükkel igazolták. Én tehát azt gondolom, hogy amikor magyar hősökről beszélünk, talán valóban érdemes lenne fogalmazásilag végiggondolni, hogy az ezért a hazáért, ezért a nemzetért, ezért az országért életüket áldozók - és akkor lehet, hogy egy vitaponttal kevesebb lenne közöttünk.
Az államtitkár úr a bevezető beszéde végén Illyés Gyulát idézte. Remélem, nem haragszik meg, államtitkár úr, nagyon szeretem ezt a verset, Illyés egy Moore nevű skót költő versét magyarította - ez nem von le semmit a vers értékéből -, akit már Petőfiék is fordítottak, Petőfi, Vörösmarty és sokan mások a gondolata fontosságáért, hogy "Ne feledd a tért!". Azt hiszem, ennek a törvényjavaslatnak minden esetleg hibáztatható eleme mellett is van egy nagyon fontos része: ne feledd a tért, ahol elhunytak a hősök, akik életüket adták a hazáért, és a többi, és a többi, nem akarom idézni, mert az államtitkár úr már idézte. Ennek a mentén kellene gondolkodnunk, és ha ennek a mentén egy olyan törvényt akarunk meghozni - és szeretnénk, mi is szeretnénk -, amelyben egyetértünk, akkor azokat a különbségeket, amelyek felmerültek, meg kell vizsgálni és ki kell küszöbölni. És nincs ellenemre az, hogy ennek legyen egy ünnepe.
(18.40)
Nem igazán rokonszenves számomra - és módosító javaslat szerzőjeként én is szerepelek -, hogy éppen az a nap legyen, amely esetleg sokakban rossz emléket ébreszthet. De hangsúlyozni szeretném, nem vagyok ellene, hogy legyen ünnep, bár azt gondolom, akkor ismét költőhöz nyúlva: Babits '23-as versében, a "Petőfi koszorúi" címűben "vak Megszokás"-ról és "süket Hivatal"-ról beszél, tehát az ünnepet nem a hivatal és nem a törvény teszi, hanem az, ami itt van belül.
Elhangzott egy-két olyan dolog, amire szeretnék reagálni, bár nem vagyok történész, és nem is az én tisztem. Horváth Béla képviselőtársam meglepődött, hogy a gyereke dolgozata kapcsán kiderült, a magyar egyház hogyan és milyen módon vett részt a magyar szabadságharcban. Nem kell ehhez történésznek lenni, mondjuk, egy ma nem igazán divatos, bár szerintem megérdemelné, vitéz Somogyváry Gyula "A katonacsillag megfordul" című könyvét kellene elolvasni, vagy egy XX. századi magyar költőt, akit magyarként gyilkoltak meg '45-ben, Sárközi Györgyöt, a "Mint oldott kévét", vagy hogy napjainknál maradjak, Bona Gábor viszonylag fiatal hadtörténészünk háromkötetes munkáját, amelyben a szabadságharc tábornoki karától majdnem a közkatonákig lebontva mindenkinek az élete megvan, és ott világosan szerepel, hogy milyen nemzetiségűek, milyen egyházi személyiségek vettek részt a magyar szabadságharcban. Azt hiszem, a magyar szabadságharc '48-tól '49-ig bőven ad időpontot, akár a tavaszi hadjárat csatáinak bármelyikét, amely megfelelne az ünneplésnek.
Szóba került a Hősök tere. Azt gondolom, nem adhatunk utasítást Demszky Gábornak, és ez nagyon helyes. Azt gondolom, nem helyes, ha a parlamentben olyanokat bántunk, akiknek itt nincs lehetőségük védekezni. Ezt többször elmondtam - megvédtem azon az oldalon ülőket is -, ne foglalkozzunk azokkal, akik itt nem tudják magukat megvédeni. Feltételezem azonban, hogy Demszky Gábor, illetve a budapesti közgyűlés a maga jogával élve meg fogja találni azt a megoldást, amellyel a gyerekek igenis élvezhetik azt a helyet, igenis közel kerülhetnek az emlékhelyhez, de oly módon, hogy az mégis emlékhely legyen.
Csak arra tudok hivatkozni, hogy szerte a világban járva láttam, a Diadalív alatt miniszoknyás francia lányok úgy csókolóznak, hogy lányos anyákat elvisznek onnan, és ez a franciáknak, akikben nagyon nagy a nemzeti büszkeség, a világ legtermészetesebb dolga. Azt gondolom, ez a kettő belefér.
Emlékszem, Balassagyarmaton gyermekkoromban a Madách-szobor, amely nagyon szép szobor, ölébe örömmel ültünk fel, és soha egyetlen rendőr nem volt az átkosban, aki azt mondta volna, hogy mars onnan le, mert a szobrot magunkénak éreztük. Tehát azt gondolom, a kettő között is meg lehet találni a harmóniát.
Idéztem a "rendületlenül"-t - ígértem magamnak, hogy rövidebb leszek -, és szeretném ezzel befejezni. Amikor minket ideküldtek, akkor természetesen törvényt alkotni küldtek és nem történészkedni; törvényt alkotni az ország javára, az ország érdekében, és az ország, gondolom: minden magyar állampolgár. Helyes, ha foglalkozunk azzal is, ami a nemzet múltja vagy ennek a múltnak a megörökítése, de ha ebben konfrontálódunk, élesebb vitát gerjesztünk, hogy magyarul beszéljek, mint amekkora indokolt, akkor ez azokban, akik hallgatnak minket, rossz szájízt kelt. Azt gondolom, erre nincs szükség.
A magam részéről úgy érzem, hogy a magyar hősökről vagy pontosabban: a magyar hazáért életüket áldozó hősökről emlékezzünk meg, adjuk meg a kegyeletet, ne tegyük kötelezővé iskolában ezt. Az iskolákban nem így kell. Valaki már elmondta, talán Takács képviselőtársam, hogy ez az oktatás dolga. De adjuk meg a lehetőségét annak, hogy - Zrínyi szavaival - egy nemzetnél sem vagyunk alább valóak; Zrínyi ugyan hozzátette: különbek se, olyanok vagyunk, mint ők. Tehát igenis emlékezzünk a múltunkról, igenis emlékezzünk rájuk, igenis ne szégyelljük őket, de büszkébbek se legyünk, mint mások, és akkor az a bizonyos nagyvilág, amit Vörösmarty a Szózatban emleget, minket oly módon fogad be, hogy ez nemcsak egy ezeréves nemzet, hanem kulturált, európai nemzet is.
Köszönöm szépen. (Taps.)
