MÉCS IMRE
MÉCS IMRE
MÉCS IMRE (SZDSZ): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Valóban nagy adósságról van szó, hiszen annak a társadalomnak, amelyik a múltját nem ismeri, a múltját nem tiszteli, a jövője is kétséges, és a jövőjét sem érdemli meg igazán. Úgy gondolom, hogy nagyon fontos dologról van szó, és éppen azért nem lehet elmenni szó nélkül a törvényjavaslat gyengeségei mellett.
Kisfiúként is sok emlékművön olvastam kezdő latintudással azt a feliratot: "Dulce et decorum est pro patria mori" - édes és dicső a halálért meghalni. (Bauer Tamás és Béki Gabriella: A hazáért!) A hazáért, bocsánat. Elfogódott vagyok, elnézést. Tehát a hazáért meghalni...
Tisztelt Ház! Jelenthetem, hogy nem édes dolog, és nem dicső dolog; keserű dolog, kegyetlen dolog, nehéz dolog, "nemakarom" dolog meghalni. De mégis meghaltunk, és meghaltak azok, akik a hazáért éltek, harcoltak, vagy akik mártírként vagy áldozatként életüket vesztették.
Úgy gondolom, hogy a mai kor emberének egyenesen, tisztán és a mai kor nyelvén kell megfogalmazni, nem a régi, koturnusos fogalmazásokkal, nem az álságos, szóvirágos, sallangos kifejezésekkel, melyeknek nincs értelmük, összezsugorodnak a markunkban és kihullanak: dulce et decorum est... Dulce et decorum est, pro patria élni, vivere, az az igazi!
Tehát - és ezt mondhatom - halt meg felkelő mellettem, a kezeim között, és átéltem nyolcvanvalahány társam kivégzését, tudom, hogy miről van szó. Azt szeretném, ha a modern kornak megfelelő modern törvényszöveg születne meg. Nem aprólékoskodás, nem kekeckedés ez, hanem igenis a feladathoz való felnövés, a méltóságos, pontos és a mai kor egyszerűségre való törekvésének megfelelő.
Államtitkár úr idézte Gyóni Gézát. Emlékezzünk híres soraira: Csak egy éjszakára engedjétek őket, csak egy éjszakára jöjjenek oda, és éljék át azt, amikor dulce et decorum est pro patria mori!
Nem lehet ezen a módon! És sallangos, álságos volt az a sok emlékmű, ami mögött valódi szándékok és tiszta érzületek voltak. De nem lehet ma ugyanazt folytatni, ami a két világháború között volt. Úgy gondolom, hogy ez ennek a legfontosabb tanulsága.
A másik, hogy az önkormányzati bizottság vitájában a kormány ott lévő képviselőjétől megkérdeztem, hogy áttekintette-e a minisztérium az emléknapok dzsungelét. Összeírták-e őket, megpróbálták-e rendbe rakni, megpróbálták-e azt átgondolni, hogy a fiatalok vagy az egyszerű emberek hogy élik meg ezeknek az egymásra halmozódását? Kértem, hogy nézze át a minisztérium, és az általános vita keretében ezt mondják el.
Mert vannak fontos nemzeti ünnepeink: az államalapító szent királyunk, István ünnepe. Ott van a tavaszi szabadságünnepünk, március 15-e és az őszi szabadságünnepünk: október 23-a. Megvan a tavaszi gyásznapunk, június 16-a, és megvan az őszi gyásznapunk, október 6-a. Van a kommunizmus áldozatainak emléknapja, és hadd folytassam; sőt, a mostani programban is benne van a magyar szabadság napja. Ami megint nagyon szép gondolat, nagyon jó, nagyon fontos, de ha túl sok ilyen ünnepnap lesz - ahogy ezt már elmondták mások is -, akkor pont az ellenkezőjét érjük el; akkor az unalmat, a fásultságot eredményezzük.
(17.00)
Nem fogják tudni kötni a dolgokat semmihez. Én tehát azt kérem, a minisztérium segítsen ebben, hogy tekintsük át az összes emléknapot, és valami ésszerű módon csoportosítsuk ezeket. Ne újabb és újabb emléknapokkal álljunk elő, anélkül, hogy megnéznénk a többieket! Hiszen ekkor tudnánk elérni azt a célt, amit szeretnénk.
A másik: a fogalmazások között a törvényjavaslaton belül is különböző fajsúlyú dolgok, különböző kategóriájú dolgok keverednek. A preambulum veretes, nemes gondolatokat tartalmaz, ahogy az 1. § is. A 2. § már egy visszanyúlást jelent a két háború közötti, akkori megtépázott társadalomnak a megnyilvánulásához; a harmadik rész pedig egy gyakorlatias kérdéssel foglalkozik: hogyan lehetne a gördeszkázó gyerekeket a Hősök teréről eltávolítani. Úgy gondolom, ez aránytalan és méltatlan.
Ha elkezdjük elemezni a szöveget, rengeteg olyan dolog van, ami rögtön ellentmondásra kényszerít. Azzal kezdődik, hogy: "Szent István király ezer esztendővel ezelőtt történt államalapítása óta a haza számtalan fia és leánya harcolt fegyverrel..." - és mi volt 1001 előtt? Akkor nem magyarság volt? Akkor nem voltak hőseink, fiaink, lányaink, akik harcoltak? Amikor az Etelközből átjöttünk vagy átjöttek eleink, akkor nem történt semmi? Az nem a magyarság volt, azért, mert nem egy nyugat-európai államformában éltek? Tehát az államformától kezdve vannak hőseink és mártírjaink? Ez a fogalmazás megint egy régi-régi, koturnusos, nem is a múlt századra, hanem az azt megelőző századra, az 1800-as évekre jellemző fogalmazás.
Azt mondja az 1. §-ban: "Az elmúlt ezer esztendőben...", tehát megint a millennium igézetében vagyunk, ez szuggerál minket, hogy mindig ezt az ezer évet említsük. Sokkal régebb óta vannak hősök az eleink között, mártírok, akiket becsülnünk kell. Én például Géza fejedelmet - Szabó Magda nyomán - rendkívül nagyra becsülöm, és talán az innováció, a döntő lépés szempontjából nagyobb embernek tartom, mint Szent Istvánt. Lehet, hogy ezzel megdöbbentek néhány embert, de az igazi nagy lépést Gézáék tették meg - és most őket kirekesztjük? Hogy van ez?
Aztán nemcsak magyarok harcoltak a magyar szabadságért. Tessék már végignézni az Aradon felakasztott és agyonlőtt tábornokokat: talán ha a fele tudott magyarul. Itt is mondták már, hogy túl sokszor fordul elő az, hogy "magyar". Ez a fogalom más volt a középkorban, más volt a honfoglalás idején, más volt a vándorlásaink idején, viszont mindenkire ki akarjuk terjeszteni azt, hogy becsüljük őket, és hogy gondolunk, emlékezünk rájuk. És valóban, bár névtelen hősökről van szó, de akinek lehet, adjunk arcot, adjunk tekintetet, adjunk nevet!
A második rész az időpont kérdése. Ez megint összefügg azzal, hogy át kellene tekinteni az ünnepek rendjét, és kérdés, hogy erre a május utolsó vasárnapja megfelelő-e. Lehetne például Nándorfehérvár bevételének időpontja, amelynek lenne közép-európai jelentősége is, éppen most, amikor integrálódni akarunk. Vagy aki a mohácsi emlékhelyen járt, látta ott az osszárium fényképét, nyugodtan vissza lehetne menni 1526-hoz. Vagy lehetne a pákozdi csatának az emlékünnepe, ami minden időben egyértelműen pozitív volt.
A 4. §-sal is problémáim vannak. Az ország számtalan részén az önkormányzatok, a közösségek önállóan hősi emlékművet állítottak fel. Vajon azok miért nem azonos értékűen védendők, ugyanúgy, mint ahogy a millenniumi emlékmű, amelyhez később, '20 körül vagy '20 után helyezték el az ismeretlen katonának a síremlékét? Úgy gondolom, hogy ezt a védelmet ki kellene terjeszteni a mohácsi emlékhelyre is, és ki kellene terjeszteni minden olyan emlékműre, amelyet építettek. (Az elnök a csengője megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.) Például Szigligeten második világháborús emlékmű működött az elmúlt évtizedekben. (Az elnök a csengője megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.)
Mindezek alapján a frakció álláspontját szeretném egy mondatban elmondani, elnök úr.
