TARDOS MÁRTON
TARDOS MÁRTON
TARDOS MÁRTON (SZDSZ): Köszönöm, elnök asszony, a szót. Képviselőtársaim! Vissza szeretnék térni arra a problémára, hogy miért is merül föl az állami fejlesztési bankra vonatkozó törvény módosítása, és mi az, ami kiváltja ezt a nagyon heves vitát, aminek most tanúi vagyunk.
A közgazdaság-tudományban igen lényeges és nem egyértelműen lezárt vita folyik évtizedek óta arról, hogy az állam milyen mértékben és milyen módon vegyen egyáltalában részt befektetési tevékenységben. A probléma, amely egyáltalában nem megoldott, és amelyben a vélemények nagyon különbözőek, világosan kettéválaszt két feladatot. Az egyiket infrastrukturális beruházásoknak nevezzük, ahol nyilván fölmerül az a kérdés, hogy a magánérdek és a profitszerzés nem teszi lehetővé közvetlenül a fejlesztéseket, és ahol az állam megjelenése elkerülhetetlen. Tehát csak az infrastrukturális beruházásra rendelkezésre álló pénz mennyisége a vitatott és a felhasználási struktúra, nem pedig az, hogy egyáltalában szükség van-e rá.
Egy másik, nem jelentéktelen kérdés, hogy a magánszféra tevékenységében, tehát a piaci tevékenységben a versenyterületeken az állam beruházóként lépjen föl. Ebben a második kérdésben a vélemények sokkal élesebben eltérnek, itt jelentős vélemények fogalmazódnak meg abban, hogy nem az állam feladata a versenyszféra közvetlen fejlesztése, az államnak szabályozási lehetőségekkel kell elősegíteni a versenyszféra fejlődését, de nem közvetlen beruházásokkal vagy akár beruházási kedvezményekkel kell támogatnia a magánszféra fejlesztését.
Én nem állítom, hogy ez az álláspont az egyedüli álláspont. Azt gondolom, hogy nem is indokolatlan a másik álláspont véleménye, nevezetesen elsősorban olyan országokban, ahol egy gazdasági krízis történt az elmúlt időszakban, ahol egy visszaesés volt, vagy ahol a lemaradás, a világ fejlődésétől való elmaradás alapvető társadalmi-politikai kérdéseket vet föl, és a magánszféra belső automatizmusai a megoldáshoz nem nyújtanak könnyű, viszonylag gyors ütemben járható utat.
(12.40)
A kérdés azonban itt mégis sokkal élesebb. Egy dolgot azonban vitathatatlannak lehet tekinteni, hogy nincs olyan nézet, amely a világ fejlett országainak gyakorlatában megfelelne, vagy akár a közgazdaság-tudományban elfogadott nézetként fogalmazódik meg, hogy ezekben az ügyekben a közpénzek fejlesztési célú felhasználásában az állam fölötti ellenőrzés társadalmi útjait nem kell nagyon szélesre tárni.
Mindenütt egyértelműen elfogadott, hogy igen, lehet ilyen feladatokat vállalni, vitatható, hogy mennyit, hol és mikor, de az egyértelmű, hogy akár infrastrukturális területen, akár a piaci szféra területén az állam mint beruházó megjelenik, akkor az állam fölötti kontrollmechanizmusoknak élesen működniük kell, hiszen abban a pillanatban, ha egy magánbank helyez ki pénzt, ha egy magántársaság helyez ki pénzt, ha egy család dönt úgy, hogy egy beruházást támogat, akkor nyilvánvaló, hogy tudja, hogy kockázatot vállal, és tudja, hogy minek a reményében vállal kockázatot. Ebben a vonatkozásban is az állam vállal magára ellenőrző szerepet - ez a bankok fölötti ellenőrzésben jelentkezik a legvilágosabban -, nevezetesen azért, mert ezt a pénzkihelyezési csatornát fontosnak és hasznosnak tartja. Ezért fontosnak tartja azt is, hogy a bankok iránti bizalom a társadalomban magas szinten legyen.
A közpénzek felhasználásában azonban másról van szó. A közpénz egy olyan pénz, olyan vagyon, amely az állampolgárok tulajdonában volt, és az állampolgártól a közösség elvonta. Törvényes eszközökkel vonta el, parlamentáris úton meghatározott törvények alapján vonta el, de a pénz fölött a tulajdonos nem rendelkezhet, az állam rendelkezik, de a pénz mégis az állampolgárok tulajdona, és nem a kormány tulajdona. Ennek következtében az ilyen pénzek kemény ellenőrzését és felhasználási ellenőrzését minden állam - amely jogszerűen és alkotmányosan működik - magas szinten tartja.
Horváth képviselőtársamat figyelmeztetni szeretném, hogy ha az Egyesült Államokban mondta volna el azt, hogy a kormánynak joga van pénzeket elkölteni, és csak a négy év utáni választásokon merülhet fel az ellenőrzés kérdése, a szavazások az ellenőrzés egyedüli mechanizmusa, akkor azt senki sem vette volna komolyan. Nem így van! Minden demokratikus, parlamentáris állam jelentős ellenőrzési mechanizmusoknak van alárendelve az ilyen típusú pénzköltekezés vonatkozásában.
A jelenlegi törvény problémája, az, amiről itt a kollegáim konkrét példákkal beszéltek, és én most nem akarok a konkrét példákról gyakorlatiasan beszélni, kialakult egy gyakorlat, hogy az adókból befolyt pénzek üzleti célú vagy infrastrukturális fejlesztésekre való felhasználását meg lehet oldani a magánszférán keresztül úgy, hogy a társadalmi ellenőrzés alól ezeket a pénzeket kivonjuk.
Itt egy érdekes ellentmondásba kerülünk: amikor a kormánypárti képviselők a törvény szükséges módosításáról vagy az új törvény megfogalmazásáról beszélnek, akkor a nemzetközi normákról, az EU-normákról beszélnek. Én elismerem, hogy az EU-normák kivonják az ilyen típusú állami fejlesztési tevékenységet és banki tevékenységet a banki prudenciális szabályok alól, amelyekre az jellemző, amire az előbb hivatkoztam, hogy az államnak érdeke, hogy a bankokat a társadalom biztonságos intézménynek tekintse, és ne féljen a megtakarítását bankszámlán vezetni, és ezzel a közvetlen felhasználási jogokat hosszú időre átadni a banki menedzsmentnek, de ez a típusú ellenőrzés minőségileg egész más, mint amit közvetlenül állami pénzek felhasználásával kapcsolatosan az állam érvényesíteni akar. Ezek alól nem lehet kivonni a pénzt, ha egy tisztességes, alkotmányos polgári rendet kívánunk Magyarországon felépíteni.
A következő probléma, amit felvetnék, az, hogy mi is itt a kockázat, ha a magánszférában, a piaci versenyszférában állami beruházást hajtunk végre. Ez mikor válik vagy válhat hasznossá? Elfogadom azokat az érveket, amelyek itt a vitában is elhangzottak, hogy Magyarországon nagyon sok olyan vállalat van, amelynek az akkumulációs készsége, képessége alacsony, tőkeföléléssel gazdálkodik, és ez társadalmi kárt okoz. Ilyen alapon elfogadom, hogy a fejlesztési bank típusú, nemcsak infrastrukturális, hanem a versenyszférában működő befektetésekre is az adott pillanatban elég nagy mértékben szükség van. Vitatható, hogy milyen mértékben, de most nem is erről van szó, hogy milyen mértékben, hanem arról, hogy erre hogy nyitjuk ki a lehetőségeket.
A kockázat itt nem olyan egyszerű. Megint Horváth képviselőtársamra hivatkozom, hogy ezt olyan jól ki lehet számolni, mert az, hogy mennyi az érvényes kamatláb, és milyen kamattal adják a kölcsönt, ez egy viszonylag egyszerűen felmérhető differencia, és ennek a következményeiről lehet beszélni.
De hogy milyen a vállalat mögötti kollaterális, milyen a vállalat biztonsága, amit meghitelezett, ahova többletpénzt helyezek be, ez egy sokkal bonyolultabb kérdés, és sokkal bizonytalanabb az ezzel kapcsolatos felmérés. Tehát az ilyen matematikai játékokkal történő ellenőrzésnek egy nagyon széles játéktere van, és ezt a közgazdaság-tudomány elég alaposan kidolgozta, de ennek a megbízhatósága és a napi gyakorlatban való alkalmazása és különösen ellenőrzési célokra való alkalmazásának a lehetősége korlátozott.
Itt arra is fel szeretném hívni a figyelmet, hogy minden befektetés kockázat, és a kockázat nagyságát nagyon szubjektíven tudjuk csak felmérni, hiszen a tőkeérték egy nagyon bizonytalan dolog. A tudomány is csak azt tudja mondani, hogy a várható nyereség jelen értéke, ami annak a beismerését jelenti, hogy két ismeretlen kombinációját tekinti a biztos eredménynek, mert sem a várható eredményt nem ismeri, csak prognózist mondhat róla, sem azt a kamatlábat nem tudja pontosan meghatározni, amely az adott pillanatban az ország számára az optimális kamatláb. Márpedig ennek a két dolognak a viszonya a tőkeérték, és ez elég labilis információ.
Itt tehát szükség van olyasmire, amely a bizalmon nyugszik, és ez a bizalom ma Magyarországon sajnálatos körülmények között nem áll magas színvonalon. Ha kivonjuk az állami pénzek felhasználását az ellenőrzés köréből, és nem az ellenőrzést erősítjük meg annak tudatában, hogy az eddigi gyakorlat is gyenge volt ebben a vonatkozásban, és nem megfelelő, és az állampolgárok számára nem megnyugtató, akkor hibát követünk el.
(12.50)
Ez az oka annak, hogy nem az ellen vagyunk, hogy a Fejlesztési Bank státusát önálló törvényben szabályozzák, hogy ez megfeleljen a nemzetközi normáknak, és így a nemzetközi tőkepiacon való megjelenését az államnak megkönnyítse és ne nehezítse, hanem az ellen, hogy ez kapcsolódjon azzal a tendenciával, ami nem új tendencia a magyar gazdaság életében, hanem jelen lévő, hogy a közpénzek felhasználásának állami ellenőrzése nem megfelelő. Azok ellen a paragrafusok ellen vagyunk, amelyek ezt az ellenőrzési mechanizmust, a parlament, az ÁSZ ellenőrzési jogát gyöngítik vagy megszüntetik. (Tállai András: Melyikek?)
Ilyen módon nem lehet megállapodni ebben a kérdésben. Ez ellentétes az EU-normákkal is, akkor is, ha a közvetlen tárgyalásokon erre még nem derült fény. Én biztos vagyok benne, hogy ha bekövetkezik a Fejlesztési Banknak az a módosítása, amelyet ma a törvényjavaslat megfogalmaz, akkor ez a probléma is éles módon föl fog vetődni az EU-tárgyalások során.
A nyíltságot, az ellenőrzést, az ellenőrzés áttekinthetőségét tekintem alapvető kérdésnek az egész vitában, és az összes többi kérdést, ami fölmerült, csak technikai részletkérdésnek. Ennek jegyében azt gondolom, hogy célszerű lenne visszavonni a törvényjavaslatot, és olyan törvényjavaslatot előterjeszteni (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.), amely megerősíti mind az ÁSZ, mind a parlament ellenőrzési jogát, és nem a kormányhivatalnokok kezébe teszi le a döntések és az ellenőrzés jogát.
Köszönöm a figyelmet. (Taps az SZDSZ és az MSZP padsoraiban.)
