DONÁTH LÁSZLÓ
DONÁTH LÁSZLÓ
DONÁTH LÁSZLÓ, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Elnök Úr! Köztársasági Elnök Úr! Miniszterelnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Úgy vagyok 1956 magyar forradalmával, mint az édenen kívül születettek, kiknek az emlékezés lett sorsává. Máig irigylem apámat és barátait, akik megélték és megszenvedték a szabadság, az egymásra találás és az újat teremtés gyönyörűséges napjait. Soha nem lettek veteránná, sebeikkel kérkedő kitartottjává a nemzetnek, de halálukig hűek maradtak meggyőződésükhöz, álmaikhoz és kivégzett bajtársaikhoz.
1956 számomra mindenekelőtt őket jelenti, akiknek némasága megítél minden hangoskodást és hivatalosságot. Immár történelemmé lett létük talmivá tesz bárminő alkudozást azokkal, akiket a kádárizmus évtizedei gyűlöletre szoktattak. Ezt ki kell mondani akkor is, ha különbség van aközött, hogy valaki végképp tönkretett élete miatt megkeseredve válik káini indulatúvá, vagy hogy személyes ambíciói sarkallják önmaga és környezete dehumanizálására. De nevük bennem csak azoknak van, akik igazul éltek, és engem is megajándékoztak magukkal: Haraszti Sándornak, Rajk Júliának, Kardos Lászlónak, Bali Sándornak, Gáli Józsefnek, Újhelyi Szilárdnak, Vásárhelyi Miklósnak, Józsa Péternek, Széll Jenőnek, Tánczos Gábornak, Mérei Ferencnek, Déry Tibornak, Radó Györgynek, Szekeres Györgynek és Bibó Istvánnak.
Itt és most nem tehetek mást, megköszönöm nekik, hogy bátrak voltak élni és harcolni ezért a nemzetért, egyszerre adva példát emberségből és magyarságból mindazoknak, akik nem elitben és nem pártban gondolkodnak, hanem abban az eleve adott egységben, amelyet a közös múlt és a közös nyelv kikerülhetetlen szükségszerűséggé tesz, akik azokért gondolkodnak, akik e földön akarnak értelmesen és boldogan élni.
1985 nyarán - vélhetően a sikeres monori találkozó után - apám, Donáth Ferenc így kezdte töredékben maradt utolsó írását: 1956 októberében Magyarországon forradalom tört ki. Néhány ezer budapesti egyetemista békés felvonulása órák alatt százezrek tömegtüntetésévé duzzadt; fegyveres felkelésbe, az egész országot magával sodró forradalomba torkollott. A magyar nép felkelése, amely az abban részt vevőket is teljesen váratlanul érte, felrázta Európa népeit és kormányait, ujjongva vagy szorongva tekintettek Magyarországra, mint valami elemi erejű páratlan természeti jelenség színhelyére. Lehetséges, hogy a szovjet hadsereg jelenlétében, sőt, aktív fellépése ellenére egy kis kelet-európai nép talpra szökken, szembefordul állig felfegyverzett elnyomóival, és ha csak napokra is, kezébe veszi sorsának intézését?
(11.00)
Az ország lakossága, annak túlnyomó többsége pedig az áhított szabadság és az önálló nemzeti lét visszanyerésétől megmámorosodva küzd, tettekkel és határozatokban körvonalazza új, szabad életét, félelmét felejtve, fennhangon közli vágyait és érzéseit, élvezi a változást, mint a gúzsból szabaduló a kiegyenesedés örömét.
És azután is, hogy a katonai túlerő vérbe fojtja a fegyveres felkelést, és a forradalom elveszíti a politikában tapasztalt képviselőit, a nép tovább harcol. A fegyverek elhallgatnak, de megszólalnak az értelmiség és a munkásság választott képviselői, és bejelentik, hogy folytatják a forradalmat, a kivívott jogok megtartásáért tovább küzdenek. Még hetekig az elszántság és az egység olyan példáit adják céljaik elérésére, reménytelen helyzetben is, amivel a magyar ügy iránt mindenfelé csodálatot és rokonszenvet váltanak ki. A magyar dolgozók pedig lehetetlennek tartották, hogy a világ sorsát intézők ne vegyék számba, hogy az egész ország mennyire egyet akar.
Honnan, milyen forrásból eredt? Mi váltotta ki ezt a népünk történelmében példa nélküli egyetértést, a rendszer megváltoztatásának elemi erővel kitörő igényét? Akik megélték a negyvenes és ötvenes éveket, tudják a választ. A korszak kutatói források és tanulmányok sorát tették közkinccsé, hogy a később születettek is megismerjék ezt a korszakot. És mégis, titokzatos ez a történet, van benne valami irracionális, ami túl van a tényeken, ami nem leírható valóság, sőt, szinte érinthetetlen, egyszerre szent és véres, távolba vesző és szívbe pecsételten személyes.
Én is csak - keresgélve a szavakat - körülírni próbálom, biblikus hasonlattal: azzá lett az 1956-os forradalom a mi népünk számára, mint a tízparancsolat Izraelnek, történelmi kinyilatkoztatássá; nem lehet kikerülni, nem lehet mögé menni, csak vállalni lehet vagy megtagadni. Akik vállalják, magukra veszik a sorsközösséget mindazokkal, akik számára a zsarnokság semmilyen formája nem volt elviselhető, akik nem tűrték az ember ember általi kizsákmányolását sem gazdasági, sem morális, sem szellemi értelemben, akik nem szenvedhették, hogy bárki hitbizománynak tekintse az országot, és - Bibó kíméletlenül pontos szavával - úrhatnám szolgaként önmagán és vazallusain kívül mindenkitől megtagadja a törvényességet, az igazságosságot és a méltányosságot.
1956 forradalmárai, elsősorban a munkások, a fiatal munkások és a diákok nem valami közös ideológia vagy politika érdekében fogtak fegyvert, hanem a magyar nép szabadságáért, hogy ne váljék hazánk senki gyarmatává. Életük és haláluk a magyar politikai etika legfőbb normája akkor is, ha a kádári ellenforradalom évtizedei alatt a társadalom minden intézményében megtagadhatták és meggyalázhatták az általános iskoláktól az egyetemekig, a szakszervezetektől az egyházakig, a sajtótól a tudományos intézetekig. Azok az évek sokakat törvényen kívülivé és normaszegővé szocializáltak. De azt nem érték el, hogy a jelenkori magyar hazafiság egyetlen mércéje ne 1956 hőseinek és mártírjainak tette legyen.
De mivégre e norma, ha a kivégzetteknek megadtuk a végtisztességet, ha a túlélőket rehabilitálták, a meghurcoltak jóvátételt kaptak, és az országot elhagyta az utolsó megszálló katona is, ha Magyarország immár tizenkét éve újra köztársaság, melyben a népképviseleten és a szabadságjogok teljességén alapuló parlamentáris demokrácia van, ahogy azt Bibó István emlékezetes tervezetének 5. pontjában megfogalmazta? Mivégre a norma, ha a magyar társadalom és gazdaság fejlődése mára a politikusok és a közbeszéd formálóinak többsége számára történelmi anakronizmussá minősítette Nagy Imre és Bibó István számos politikai és morális követelményét? Mivégre?
A pozitivista és materialista történelemszemlélet szerint 1956 végérvényesen múlttá lett, örökségén ki-ki ízlése és aktuális érdeke szerint úgy osztozik, ahogy akar: kisajátít és kirekeszt, gőgösen megvet vagy szorongva félreáll; mintha a sátán incselkedne velünk, évtizedekkel későbbi megnyilvánulások által igazolva a Fehér könyv aljas és hazug állításait. Ki mert volna közülünk korábban arra gondolni, hogy éppen tíz évvel ezelőtt, e napon, itt, a Kossuth téren Göncz Árpádot, a köztársaság elnökét, Bibó István vádlottársát ki fogják fütyülni? Az 1960-as váci börtönsztrájk megtorlóival azonosították magukat azok, akik ezt kitalálták, vagy akik kárörvendőn mentegetni próbálták az általuk mindig lenézett könnyen megtéveszthetőket.
S bizony, alig egy esztendeje annak, hogy Mécs Imre társunknak magyarázkodnia kellett amiatt, hogy annak idején nem akasztották fel. Akik akkor röhögve gúnyolódtak rajta, talán nem is éltek a megtorlás éveiben, és nem hallottak arról, mit és hogyan követelt Albert Camus az ENSZ-től - őt idézem -: "Ez minden, a mi nagy szégyenünkre, amit felelhetünk barátaink legyilkolására, ez minden, amit tehetünk, hogy a világ tudomására hozzuk az igazságban és szabadságban egyesült Európa létét, amely, noha a baloldali pártok ébersége és hagyományos eszméi tragikusan kudarcot vallottak, mégis szembe mer nézni a zsarnoksággal. A magyar szabadságharcosok ezrei meg ezrei ezért az Európáért áldozzák életüket. Hogy áldozatuk ne legyen hiábavaló, nekünk, akik ma még szabadon szólhatunk, kötelességünk mindennap bizonyságot tennünk előttük hitünkről és hűségünkről, a budapesti segélykiáltásnak a legnagyobb visszhangot biztosítva mindenütt."
Nekünk azonban, akiknek történelmi kötelessége lett az igazságban és szabadságban egyesült Európa közösségébe vezetni hazánkat, tudnunk kell: 1956 forradalma és szabadságharca nem mögöttünk, hanem előttünk van, értékeit és eszményeit múltunk tragédiái nem ejthetik foglyul. Nagy Imre és Bibó István emberi tartásának és meggyőződésének komolyan vétele nélkül nincs és nem is lesz hitelre méltó baloldali politikai kultúra és kormányzás Magyarországon. Életművük az egész nemzeté; életművük azonban csak azokban eleven, akik hozzájuk hasonlóan mindenükkel, határtalanul és tékozlóan ezért a népért élnek, és ha kell, halnak is.
Végezetül Bibóval mondom: Isten óvja Magyarországot, éljen a forradalom! (Nagy taps.)
