ROGÁN ANTAL
ROGÁN ANTAL
ROGÁN ANTAL, a Fidesz képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Miniszter Úr! Tisztelt Ház! Tizenkét esztendővel ezelőtt Magyarországon megjelentek azok a koncessziós szolgáltatók, akik a koncessziós jogok birtokában gyakorlatilag hozzáláttak a magyar távközlési infrastruktúra jelentős, radikális átalakításához, bizonyos értelemben tömegesítéséhez. Az akkori, az Antall-kormány által kitűzött politikai cél teljesült, Magyarországon emberek széles rétegei juthattak végre vezetékes telefonhoz. Eltelt egy fél embertöltő, tíz esztendő, és két évvel ezelőtt immár a piaci verseny került előtérbe, szükségessé vált az egységes hírközlési törvény megalkotása.
A hírközlési törvény fontos célja volt a piacnyitás elindítása, a verseny kereteinek a megteremtése, melyben az inkunbens szolgáltató és a piacra lépő új szereplők egymás hálózatait szervezett formában, zömében piaci alapon, és ahol szükséges, ennél szigorúbb feltételekkel hasznosíthatják anélkül, hogy mindez veszélyeztetné az előző évek befektetéseit. Már az előző törvény előkészítésekor nyilvánvalóvá vált, hogy az Európai Unió egy új szabályozási koncepción dolgozik, s bár akkor ez még csak részlegesen állt rendelkezésünkre, hiszen nem ismerhettük az alapvető előírásait, a polgári kormány - utólag kiderült - többé-kevésbé sikerrel felelt meg annak a hangoztatott brüsszeli elvárásnak, hogy a mindenkori EU-irányelveknek megfelelő szabályozási környezetet vegye figyelembe. Azóta tudjuk, hogy a túlfűtött pénzügyi piacokon a technológiai szektorral kapcsolatos fokozott várakozások - gondoljunk csak arra, hogy milyen karriert futott be néhány ilyen cég papírja a tőzsdén - néhány hónap alatt semmivé foszlottak, és ennek a telekommunikációs szektor pénzügyi értelemben áldozatul esett. Az elektronikus kereskedelem bűvöletében élő, az internetrobbanás húzóerejében bízó vállalatvezetőknek finanszírozhatatlan koncessziós díjkötelezettségekkel és ezzel összefüggésben hatalmas tartozástömeggel kellett szembenézniük.
Ez komoly világpiaci változás volt. A fokozott piacnyitásra számító, mérsékelten piacvédő hírközlési törvény elfogadásakor már tudatosan egyébként csak három évre tervezett kerettörvény olyan átmeneti időszak lekezelésére volt tehát hivatott, melyben egyszerre volt feladata megtartani a volt koncessziós társaságok eredményeit, és vonzóvá tenni piacunkat az új szereplők számára, ösztönözve őket az olcsó és modern szolgáltatások megindítására.
(10.40)
Erre az akkor dinamikusan növekvő magyar távközlési piac reális esélyt és lehetőséget is adott. Az európai nagy távközlési szolgáltatók azonban, akik beérkezésétől oly sokat vártunk, saját piacaikon inkább az új technológiák rohamos elterjedésében, másrészről a média, a távközlés és az informatika úgymond globális konvergenciájának értéknövelő hatásában bíztak.
Nem új befektetéseket kerestek tehát a közép-európai régióban, így hazánkban sem, hanem a harmadik generációs mobilkoncessziókra költöttek jelentős összegeket, és ezzel sajnos leértékelték az Unióhoz éppen csatlakozó országokban rejlő piaci lehetőségeket.
Ezek a cégek a mai napig nem tértek magukhoz pénzügyi válságukból, és jelentős adósságterhet görgetnek maguk előtt. A rossz akvizíciók és vásárlások után kényszerű portfólió-tisztítások következtek. Új befektetések helyett, pont a portfólió-tisztítások következtében nekünk csak a fájdalmas utóhatások maradtak. Ennek a folyamatnak esett áldozatul számos magyar távközlési vállalat is, melyeket eladva európai mamutvállalatok igyekeztek csökkenteni a kamatterheiket.
A dotcom-válság után kialakult finanszírozási válsággal egy időben tehát bekövetkezett az, amire senki sem számított. A ’90-es években monopolpozíciót kiharcolt, azóta kizárólagos német tulajdonba került inkunbens szolgáltató mellett nem jelent meg olyan jelentős befektetői csoport, amely a teljes magyar piacon felvehette volna a versenyt az inkunbens szolgáltatóval. Sajnos, ez nem egyedi jelenség Európában.
Az elmúlt héten Brüsszel nyolc országot szólított fel arra, hogy rövid időn belül léptessen életbe újabb monopolellenes rendelkezéseket, mivel piacaikon az inkunbens szolgáltató túlsúlya állandósult. Mindezek alapján nem lehet kérdéses, hogy csak egyetlen út áll most előttünk. Ha valódi versenyt akarunk kikényszeríteni, akkor tovább kell bontanunk a versenyt gátló korlátokat, a versenyt további eszközökkel kell élénkítenünk, méghozzá a fogyasztók érdekeinek megfelelően.
Az előző törvény elfogadásakor még hatályos ’98-as EU-irányelvek nem sok mozgásteret hagytak az akkori polgári kormány számára. A vezetékes távbeszélő-hálózati szolgáltatások liberalizációján túli lépések megtételére akkor nem volt lehetőség, mert Európában csupán erőtlen és gyenge kísérletek történtek a mobil távközlési piac regulációjára, sőt általában úgy gondolkodott az Európai Unió, hogy nem tervezi a mobilszolgáltatási piac, a mobil távközlési piac szabályozását, regulációját.
A jelenleg előttünk álló tervezet kapcsán mindezek után, ha az előzményeket, az elmúlt két esztendő fejleményeit figyelembe vesszük, egyetlen fontos kérdés tehető fel: meg tud-e felelni annak a várakozásnak, hogy a verseny élénkítésével újabb, magasabb színvonalú és olcsóbb magyar távközlés jöjjön létre?
Az elmúlt két év komoly tanulási folyamat volt számos tekintetben. Tudjuk, hogy a szolgáltatók minden jogi eszközt megragadnak, hogy késleltessék és nehezítsék a piacnyitási szándékkal meghozott döntéseket, a hivatalok pedig egyrészt jogosítványaikhoz mérten és jellegükből adódóan is lassú és jogi értelemben igencsak körülbástyázott megállapításokat tesznek, hogy minél kevésbé támadhassák őket.
A Hírközlési Döntőbizottság ennek a gyakorlatnak megfelelően a sorozatos fellebbezések hatására olyan minimalista jogértelmezéssel kényszerült élni az elmúlt két esztendőben, mely jogi felhatalmazás hiányában komoly piacbefolyásoló eszközök életbe léptetésére nem adott módot, csak abban az esetben, ha ezt a törvény egyértelműen és világosan megengedte.
Nos, tisztelt képviselőtársaim, ez a helyzet, amiből kiindulva ennek a törvénynek problémákat kellett rendeznie. Azt gondolom, hogy valóban igyekezett ez a törvényjavaslat; mind az EU-normák szempontjából tökéletes és világos leírást ad az elvárásokról, megpróbál koncentrálni azoknak a feladatoknak a rendezésére vagy azoknak a problémáknak a rendezésére, amelyekről itt beszéltünk.
Éppen ezért tartottuk általános vitára alkalmasnak, de vannak olyan kritikai elemek, amelyeket kénytelen vagyok megfogalmazni a törvényjavaslattal kapcsolatban. Ha megengedik, ezeket öt pontban foglalnám össze. Kezdjük először jogi természetű problémákkal, azokkal a jogi természetű problémákkal, amelyek a törvényjavaslatban, azt gondolom, igencsak kézzelfoghatóak. A jelenleg hatályos hírközlési törvény alapkoncepciója az volt, hogy miután a piac eléggé gyorsan változik, ezért nem érdemes mindent törvényi szinten szabályozni, csak úgynevezett keret jellegű szabályozást kívánt adni, a részletszabályokat a sokkal rugalmasabban kezelhető kormányzati jogalkotás szintjén kívánta szabályozni.
Az új elektronikus hírközlési törvény koncepciója ezzel szemben számomra nem világos. Nem tudni, hogy a jogalkotói szándék hol húzza meg a határt az általános, stratégiai szabályozási feladatok és a hatósági és a rendeleti jogkörök között. Hiszen azt gondolom, ennek a hírközlési törvénynek jogi értelemben a legfontosabb feladata pontosan az lenne, hogy néhány kérdést világosan tisztázzon.
Ezek a kérdések: a verseny szempontjából érintett piacok világos meghatározása, elemzése, a jelentős piaci erejű szolgáltatók meghatározása, számukra a tervezetben szorgalmazott kötelezettségeknek nemcsak az előírása, hanem a számonkérésére vonatkozó világos eljárási szabályok rögzítése is. Úgy látom, hogy a törvényjavaslat igyekezett, de e téren nem tudott mindenben megfelelni az elvárásoknak. A törvénytervezetben túl nagy hangsúlyt kapnak az eljárásjogi kérdések, és eltereli a figyelmet a legfontosabbról: az érintett piacok meghatározásáról és az annak megfelelő kötelmek szabályozásáról. Ezen talán lehet még módosító indítványokkal változtatni.
A második kritikai elem sajnos már súlyosabb. Ez pontosan arra vonatkozik, amit a törvényjavaslatot előkészítők talán az egyik legfontosabb üzenetként fogalmaztak meg, miszerint a fogyasztókról szól ez a törvény. Ehhez képest, a fogyasztói érdekek védelmezésére vagy védelméről a halovány 21. §-on kívül semmi nem utal ebben a törvénytervezetben.
Nagyon jól tudjuk, hogy a Fogyasztóvédelmi Főfelügyelőség és a szolgáltatók között állandósult a szélmalomharc az utóbbi esztendőkben. Szakmai körökben köztudott, hogy a szolgáltatók által – bár van ilyen kötelezettségük – beadott ajánlatok előzetes véleményezése értelmetlen, mert a későbbi jogvitákban a felügyelőség véleménye semmiben nem irányadó, semmiben nincs jelentősége. Azt gondolom, hogy a fogyasztók szempontjából az egyik legfontosabb dolog lett volna a törvényben ennek a rendezése. Ez azonban nem sikeredett. Ezért úgy látom, hogy a törvény nem kellő hangsúllyal szolgálja a fogyasztó érdekét a vele szemben mindig jelentős erőt képviselő szolgáltatóval szemben.
A harmadik kritikai elem a törvényt illetően bizonyos értelemben már valóban a távközlési koncepció, a távközlési politika egyfajta hiányára vagy módosulására utal. A miniszter úr az előző esztendőkben is – de az előző egy évben miniszterként – végképp nagyon sokat hangsúlyozta annak a fontosságát, hogy Magyarországon erős versenyt kell megteremteni; az előző hírközlési törvény legfontosabb hibája pont az, hogy ez nem sikerült – most őt idézem –, mégpedig azért, mert nem számolt azzal a ténnyel, hogy Magyarországon egy meghatározó monopolszereplő van, amely lényegében egyébként szinte minden szolgáltatói területen jelen van. Ez a német tulajdonban lévő Matáv-csoport, amely jelentősen képes érvényesíteni az érdekeit minden más szolgáltatóval szemben. Ezért aszimmetrikus szabályozási elemeket helyezett kilátásba egy esztendővel ezelőtt mind a miniszter úr, mind a munkatársai. Csak hogy ezt világosan lefordítsuk az emberek nyelvére, ez azt jelenti, hogy tudomásul vesszük, hogy van egy nagy monopolszereplő, és a nagy monopolszereplő korlátozására olyan szabályozási elemeket vezetünk be, amelyek nemcsak az ő erőfölényét vagy annak a kihasználását korlátozzák, hanem segítik vele szemben a potenciális versenytársakat is.
Ezek az aszimmetrikus szabályozási elemek az én meglátásom szerint ebből a törvényből hiányoznak, a legfontosabb mindenképpen. A miniszter úr maga is beszélt arról, hogy igazából a versenytársak segítéséhez az lenne talán az egyik legfontosabb dolog, ha az úgynevezett kétszintű, jelentős piaci erővel rendelkező szolgáltató vagy angolul SMP definíció helyett háromszintű definíció fogalmazódna meg. Ez a törvényből mégiscsak kimaradt. Azt gondolom, hogy szükség lenne rá. Fontoljuk meg a részletes vita során, hogy módosító indítványokkal tudunk-e jelentős aszimmetrikus szabályozási elemeket bevinni a törvényjavaslatba.
Az immáron negyedik kritikai elem arra a tényre utal, hogy Magyarországon van egy túlszabályozott vezetékes piac, és ezzel szemben egy alulszabályozott mobilpiac.
(10.50)
Tisztelt Képviselőtársaim! Ahogy említettem, valóban voltak jelentős változások Magyarországon az elmúlt két esztendőben. A fogyasztói piacon az egyik legfontosabb területté pont a vezetékes és a mobilszolgáltatók közötti, igazán éles verseny vált. A gyors mobilpenetráció-növekedés a honi piac sajátosságává vált, a vezetékes penetráció az európai szinthez képest eggyel alacsonyabb szinten megállt, és ennek megfelelően az előző két esztendőben felgyorsult a vezetékesről a mobilba történő elvándorlás. Jelenleg a vezetékes szolgáltatók nem tudják és nem is akarhatják áraikat szabadon alakítani, és szabályozási értelemben jóval több terhet kell viselniük a mobilszolgáltatókkal szemben.
Látni kell azonban, hogy Magyarországon a régiókban kimagasló mobil-előfizetési szám sajnos nem párosult a mobilszolgáltatók közötti verseny élénkülésével, sőt az európai összehasonlító adatok tükrében egyértelműen megállapítható, hogy hazánkban az egyik legdrágább a mobiltelefonálás költsége. A mára teljesen telítődött piac nem hatékony működését az mutatja jól, hogy bár a duopol helyzetből az 1800-as frekvencia kiosztásával a szereplők száma háromra növekedett, legutóbb a Versenytanács egy nagy port kavaró határozatában több mint félmilliárd forintos bírságot szabott ki a három szolgáltatóra, megállapítva, hogy a szolgáltatók 1999-es és 2000-es hálózati szerződésekben rögzített árai alkalmasak voltak a verseny torzítására. Egy nagyon komoly előtanulmány előzte meg, több mint kétéves munka, ennek a döntésnek a megszületését. Jellemző a magyar piacra, hogy az érintett mobilszolgáltatóknak eszük ágában sincs a kiszabott bírságokat befizetni mindaddig, amíg erre őket bírósági határozat nem kötelezi.
Áttekintve az előttünk fekvő törvénytervezetet, úgy tűnik, a jelenlegi kormányt nem hatotta meg különösképpen a versenyhivatali jelentés tartalma, amely 26 pontba foglalva taglalja részletesen, és bizonyítja a törvénytelen kartellezés tényét. A mobil távközlési piac szereplői sajátos törvényenkívüliséget élveznek a jövőben is, annak ellenére, hogy ma már Európában vannak olyan szabályozási gyakorlatok, amelyek esetleg lehetővé tehetik azt, hogy Magyarországon gondolkodjunk az ebből a szempontból sajátos mobilpiac regulációjában és szabályozásában is. Én azt gondolom, hogy erre szükség van, mert azt kell látni, hogy ma Magyarországon a mobilpiac az egyetlen, ahol óriási a tőkearányos megtérülés, 35-40 százalékos, ahol valóban extraprofit keletkezik, és ráadásul ez részben abból keletkezik, hogy különféle úton-módon, például a vezetékes-mobil, illetve a mobil-mobil összekapcsolási díjakban jelentkező dupla, tripla árkülönbség révén egy 35-40 milliárdos keresztfinanszírozás valósul meg a vezetékes szolgáltatóktól a mobilszolgáltatók irányába. Én ezen változtatnék, és azt javaslom a miniszter úrnak és a képviselőtársaimnak is, hogy ezen a vita során gondolkodjunk el.
Végül, az ötödik kritikai elem már, azt kell hogy mondjam, bizonyos értelemben politikai; politikai, de azért nem árt, ha az ember ilyesmire is határozottan gondol.
(Az elnöki széket dr. Wekler Ferenc, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)
Sok kritika hangzott el itt a Hírközlési Felügyelettel és a döntőbizottsággal kapcsolatosan, ezek egy jó része, ahogy magam is mondtam, még akár jogos is lehet, ezért változtatásokat tervez ezen a területen a nemzeti hírközlési hatóság és az azt irányító tanács létrehozásával, illetve státusának definiálásával a törvénytervezet. Én azonban úgy látom, hogy bár az utolsó pillanatban számos miniszteri jogkört töröltek a tervezetből, a jogállamiságot és a piacgazdaságot biztosító intézményrendszeri függetlenséget ezen a területen megsérti a kormányzat.
Az energiatörvény elfogadása óta tudjuk, hogy a kormánytól nem idegen, hogy egy új törvény beterjesztését arra használja, hogy leváltson független szakembereket intézmények vezetéséből. Olyan államigazgatási szakemberekről van szó, akiket zömével pályáztatás útján ugyan a polgári kormány nevezett ki, de azért függetlenségüket, szakértelmüket az előző esztendőkben bizonyították. Én más példákkal nem kívánok foglalkozni, de szerintem a Hírközlési Felügyelet vezetője és annak esete mindezek közül azért elszomorító, mert ő valóban bizonyította a függetlenségét és a hozzáértését. Példákat is fogok mondani erre.
Frischmann Gábort a Hírközlési Felügyelet élére 2001-ben pályáztatással nevezték ki. Az elnöknek, aki előtte a Főfelügyelet vezetését látta el, a törvény előkészítésében vállalt úttörő szerepét és lelkiismeretes munkáját a szakmai körökben senki sem kérdőjelezte meg. Éppen ezért nem volt meglepő, hogy egyedüli pályázóként biztos jelölt volt a poszt betöltésére. Mindenkor helyesen képviselte hazánkat külföldi szabályozói körökben, és sikerrel juttatta érvényre elképzeléseit a szolgáltatók érdekeivel szemben.
A Hírközlési Felügyelet elnöke a koalíciós kormány, a mostani kormány megalakulását követően az elsők között volt, aki a sajtó nyilvánossága előtt hitet tett a hatályos hírközlési törvény módosítása mellett - nem kis meglepetést kiváltva egyébként a polgári politikusok között, akár nálam is. Ez év tavaszán az illetékes szakbizottság előtt, a Parlament falai között elsőként adott hangot annak a véleményének, hogy a mobilszolgáltatók monopolista versenyt folytatnak az egyes részpiacokon. Ennek fenntartására a magyar fogyasztóknak több mint húszmilliárd forintot kell költeniük évente, és ezért annak megakadályozása fontos közérdek. Ezek a példák szerintem jól mutatják, hogy az elnök számára a távközlési szakma és a piaci liberalizáció érdekei mindig fontosabbak voltak, és nagyobb súllyal estek latba a politikai szempontoknál. Tartok tőle, hogy pont ez az, ami miatt meg kell tőle válni.
Azt kifogásolnám, hogy az új hatóság, illetve a tanács esetében a függetlenség nem igazán biztosított. A törvény 14. §-ából megtudhatjuk, hogy ki nevezi ki a tanácsot, a 15.-ből pedig azt is, hogy ki menti fel az állítólag független tanács tagjait: a miniszter. Ehhez elég annyit tenniük, mármint a felmentéshez, hogy a tanács tagja - idézem - „tagságára egyébként méltatlanná váljon”. Ez egy olyan gumiszabály, amit, azt gondolom, szinte bármilyen esetben könnyedén használni lehet. Én arra kérném a miniszter urat is és a parlament képviselőit is, hogy gondolkodjunk el, lehet-e valóban függetlenséget biztosítani az új hatóságnak, és azzal együtt az egyébként jelentős hatókörrel rendelkező tanácsnak.
Tisztelt Képviselőtársaim! Nyilvánvaló, hogy ennek az öt kritikai elemnek a változtatása érdekében fogunk megfogalmazni módosító indítványokat a vita hátralévő szakaszában. Bízom benne, hogy ezek közül minél többet támogatni is fog majd a tisztelt Ház. Azért kell ez, mert azt gondolom, hogy a törvénytervezet jelenlegi formájában valóban egy szabályozási, azt is mondhatnám, jogi remekmű, de nem éri el azt a célját, hogy ettől Magyarországon erősebb legyen a verseny, és hogy olcsóbban lehessen telefonálni és internetezni. Ezt kellene próbálni megoldani a vita hátralévő szakaszában, módosító indítványok megfogalmazásával és elfogadásával.
Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps.)
