ELNÖK (dr. Szili Katalin)
ELNÖK (dr. Szili Katalin)
ELNÖK (dr. Szili Katalin): Tisztelt Képviselőtársaim! Szomorú kötelességemnek teszek eleget, amikor megemlékezem a közelmúltban elhunyt korelnökünk, Varga László haláláról. A gyászhírt hallva arra gondoltam, történelmünk egy újabb tanúja távozott el közülünk, olyan tanú, aki nemcsak szemlélője, de részese is volt a tragikus XX. századnak.
Varga László fiatal jogászként kapcsolódott be a keresztényszocialista eszmeiségű munkásegyesületek tevékenységébe. Egyik kezdeményezője volt 1944 novemberében az illegális körülmények között alakult Demokrata Néppártnak. 1945-47 között a törvényhatósági bizottság tagja volt, majd 1947-ben a Barankovics István vezette Demokrata Néppárt képviselője lett. A parlamentben határozottan lépett fel a mind nyilvánvalóbb diktatúrával szemben. Magatartása kivívta Rákosiék haragját, s hogy megelőzze letartóztatását, '48 novemberében elhagyta az országot. 1950-től az Egyesült Államokban élt. Kiemelkedő szerepet játszott a magyar emigráció életében mint jogász, politikus és színházalapító. Bár csak 1992-ben tért vissza, '89-től gyakorta hazajárt, s egyik vezetője volt a Kereszténydemokrata Néppártnak. '94-től ismételten képviselő, tekintélyes, népszerű tagja Országgyűlésünknek.
Bölcs megnyilatkozásai, intelmei, amelyeket szerencsénk volt hallani tőle, okulásul szolgáltak a mindenkori kormánypártoknak és ellenzéknek. Fáradhatatlansága, elkötelezettsége, moralitása példa mindannyiunk számára, tartozzunk bár kormányoldalhoz vagy az ellenzékhez.
Kérem, adózzunk egyperces néma vigyázzállással emlékének. (A jelenlévők néma felállással adóznak dr. Varga László emlékének.) Köszönöm, képviselőtársaim.
Tisztelt Képviselőtársaim! Bölcsen döntött az Országgyűlés, amikor megalkotta a 2001. évi LXIII. törvényt a magyar hősök emlékének megörökítéséről, a magyar hősök emlékünnepéről, ami május utolsó vasárnapjára esik. Kell egy nap, amikor a szokottnál is ünnepélyesebben emlékezünk meg nemzetünk bő ezredévnyi, ismertebb történelmének neves és névtelen hőseiről, akiknek köszönhetjük, hogy itt, kontinensünk hadiútján annyi balszerencse közt megmaradtunk.
Volt úgy, hogy szinte nemzethalál fenyegetett, mert már kevés volt katonáink vitézsége a túlerővel szemben. Volt, hogy üldözték nyelvünket, kultúránkat, de megóvták a kincset a névtelen hősök, az anyák, a tanítók, a lelkészek, a prédikátorok. Ők együtt mentették meg a magyarságot attól, hogy ne osztozzanak az előttünk járó nagy népek, a hunok és az avarok sorsában.
Talán véletlen, talán szándékos, hogy ez a nap egyúttal a gyermekeké is. Így alkalom adódik arra, hogy a mindenkori felnövekvő nemzedékeket emlékeztessük: elődeink milyen hatalmas áldozatokat hoztak a hazáért, a nemzet fennmaradásáért - tulajdonképpen érettünk.
(13.10)
Ezen a napon különös kegyelettel emlékezünk a történelmi közelmúlt, a véres XX. század magyar hőseire, vértanúira, akik háborúkban, forradalmakban teljesítették - öregbítve nemzetünk becsületét - kötelességüket. Szeretném azonban, ha nem csak a katonákat illetné az ünnepi főhajtás. A nemzetfenntartó hősök, nagyszüleink generációjában, az özvegyen maradt, gyermekeiket mégis emberséggel felnevelő anyák, építők - akik a múlt században gyakran nehéz körülmények között, többször is újrateremtették a lerombolt országot - rendkívüli erőfeszítéseit, tudjuk jól, nem díjazta az öregkor. A legkevesebb, amivel utólag a hálánkat kifejezhetjük azért, amit értünk tettek, a csendes tiszteletadás előttük, csakis előttük, most, hőseink napján.
