DR. HORVÁTH JÁNOS
DR. HORVÁTH JÁNOS
DR. HORVÁTH JÁNOS (Fidesz): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Az egészség évtizedének programjáról beszélni, vitatkozni és véleményt cserélni, olyan gazdag és kifizetődő téma, hogy valóban mindannyian, akik ehhez hozzászólunk, csak egy-egy részletét, de fontos részletét érinthetjük. Örömmel maradtam a hozzászólók végére, mert közben az ember tanul is - én a tanulásnak nagy híve vagyok, igyekszem gyakorolni. Tehát annyi mindent tanulhattunk itt egymástól, engedtessék meg, hogy ilyen kezdettel, ezzel a szemlélettel mondjam, amivel hozzá szeretnék járulni ehhez a témához. Nevezetesen ilyen profán módon teszem fel, kérdés formájában mondanivalómat, hogy igen, igen, tisztelt Országgyűlés, és mindez mibe kerül? Ezt nemcsak azért mondom, mert a szakmám közgazdász, úgy is teszem, mint egy érző ember, aki a családban, a közösségben, a nemzetben, a társadalomban él. Mibe kerül ez?
Ezzel mindjárt összefüggő kérdés: és ki fizeti azt, amibe kerül? A használó, tehát az az egészségét megőrző személy - beteg vagy egészséges -, aki megelőző programokban vesz részt tudatosan? Vagy pedig valahogyan a társadalom és a társadalomnak egy része, a közösség, az önkormányzat, vagy a jótékonysági egyesület, vagy a sportklub, amihez tartozik, vagy az egyházközség, vagy a zsinagóga, vagy valahol azok a közösségek, vagy pedig a kórházak, a betegpénztárak - el egészen odáig, hogy a Kincstár, a Pénzügyminisztérium, az Országgyűlés szavazza meg ezeket?
Azért mondom ezt ilyen majdnem filozófusprofesszori módon, mert ez aztán elvezet minket a következő kérdéshez: ha nem a használó fizeti, akkor kicsoda? Akkor mennyi az újraelosztása - engedtessék meg, hogy ezt a szót használjam - az egészség szolgáltatásában, az egészség szférájában a mi társadalmunknak? Ugyanis, ha valaki - egy ilyen egyszerű, hogy is mondjam, falusi példa néha megengedhető, és ez a legvilágosabb - egészségesen él, és történetesen egészséges - vagy azért, mert egészségesen él vagy azért, mert az égiek olyan jók hozzá, hogy egészséges -, ez a személy nyilván hozzájárul a beteg, betegeskedő ember gyógyítási számlájához.
(14.30)
Ha másképpen nem, úgy, mint adófizető, mert egyformán fizetnek adót, és az egészséges által fizetett adó hozzá nem térül vissza, rá nem költi a pénzügyminiszter, az egészségügyi miniszter vagy valamilyen kórház. Ez egy érthető példa, hogy újraelosztási következményei vannak az egészség programjának.
Különösen amikor egy évtized távlatában gondolkodunk, akkor megéri, hogy ilyen távlatokat is lássunk. Az Országgyűlésben vagyunk! Ha a Magyar Orvosi Kamarában vagy valamilyen más medikus intézményben lennénk, nyilván a fókusz másutt lenne. Vagy ha egy közgazdasági konferencián, ahol én inkább otthon vagyok, vitatnánk meg ezt a témát, akkor még inkább ezt a vetületét élesíteném és fényesíteném. Itt azonban, amikor az egész képet kívánjuk látni, vagy elváratik tőlünk, hogy az egész képet lássuk, akkor ugyebár, képviselőtársaim, az is feladatunk- ezt szeretném javasolni -, hogy mindezeket a szempontokat összeegyeztessük. Tehát azt, amit korábban hallottunk, még ezelőtt két-három órával, amikor a vita elkezdődött, majdnem olyan lelkesítő és lélekemelő megszólalások, hogy honfitársak, polgártársak, magyarok, legyünk egészségesek. Ezzel mindannyian egyetértünk, de ez aztán elvezet odáig is, hogy mik is ezek, mibe kerül, ki fizeti, mik az újraelosztási következményei; aztán az, hogy közben kiknek vannak olyan szándékaik, hogy erre a célra kevesebb forrás, pénz fordítódjék, vagy több.
Magyarországon hogy is van? - valaki talán segítene nekem. A nemzeti jövedelemnek a 6-7 százaléka fordítódik az egészségügyre. Hadd jelentsem azt, amire viszont jól emlékszem, nemzetközi tanulmányaim mostanában oda vezettek, hogy az Amerikai Egyesült Államok - ugye, van egy ilyen nagy ország - nemzeti jövedelme igen nagy, de annak a nagy nemzeti jövedelemnek a 14 százalékát költi egészségügyre. 14 százalékát a 11 milliárdos GDP-nek! Tehát mi a sokkal kevesebből is sokkal kevesebb részt költünk. Persze azt mondhatjuk, hogy a nadrágszíjat meg kell szorítani, vagy erre futja, tehát így vagyunk.
Mindezt azért mondom, igen tisztelt képviselőtársaim, mert felvetődik időnként a szakirodalomban és a társadalmi mozgalmakban az a kérdés, az a téma, az a gyanú, hogy vannak-e olyanok, akiknek az az érdeke, hogy minél több pénz költődjék ebben a szférájában a társadalomnak. Hogy mondják ezt? Úgy mondják, hogy a gyógyszergyárosok. A gyógyszergyárosok abból élnek, hogy gyógyszert gyártanak és eladják, a részvényeseknek pedig annál több lesz a jutalékuk s a többi s a többi. Hogy ez mennyiben van így vagy mennyiben nem? Azt, hogy minden gyógyszergyár részvényese valóban igazhitű ember, aki nem azon kíván meggazdagodni, hogy mások betegek, ezt én elhiszem, és szeretném, ha ezt mindnyájan elhihetnénk, de ilyen hangok is hallatszanak, és a politikai szférában, a törvényhozási szférában nyilván ezt is számba vesszük.
Aztán ehhez tartozik, hogy az orvostudományon belül többször felvetődött, találkoztam vele - nem itt most, de korábbi inkarnációmban -, ezért engedtessék meg, hogy én is felvessem ezt a kérdést, hogy az orvostudománynak idevonatkozó ismeretei mennyiben osztassanak meg a társadalommal, azokkal, akik művelői ennek, tehát az orvosokkal és az orvosi, egészségügyi adminisztrációval, de még az egész népességgel is: nevezetesen, hogy milyen viták léteznek a gyógyítástudományban. Pap János képviselő úr majdnem hogy erre utalt korábban, hogy különböző nézetek révén különböző gyógyítási módszerek látszanak kívánatosnak. Egy megrázó eset persze a múltból, most már lassan kétszáz éve lesz vagy százötven, a Semmelweis Ignác-féle vita vagy nem vita. Ugyanazt a dolgot másképpen látták, és szegény Ignác doktor bizony bajba is keveredett, legalábbis nehéz élete volt azért, mert valamit felfedezett, és jobban tudta - idézőjelben -, mint a szakmája. Szóval azt, hogy az egészségprofesszionisták között mennyi a vita manapság, 2003-ban és a következő évtizedben, amiről gondolkodunk, talán jó volna jobban megosztani a társadalommal, mert a társadalom ráharaphat, és akkor tudatosabban a jót teszi, nem pedig csak úgy sodródik valamivel.
Végül engedtessék meg, hogy még hozzátegyek valamit. Az intézményrendszere ennek az egész egészségszolgáltatásnak és évtizednek, programnak: a betegpénztárakra gondolok. A korai, régi betegpénztárakra, amiről tudjuk, hogy elavult - de tényleg elavult? Meg kell nézni társadalmakat, horizontálisan, hogy miként is finanszírozzák ők most ezt, kicsik és nagyok. Van egy matematikai számítás, amelyik azt mondja - és én ennek doktora és művelője vagyok -, hogy minél nagyobb a népesség, a kockázatelosztás, annál… s a többi s a többi, ismerjük az érveket. Vagy van ugyanakkor egy másik tiszteletre méltó érv, az, hogy a kicsi, ahol mindenki számon tart mindenkit, és mindenki ráhathat a másikra, tehát a körülbelül 50-100-150 méret ugyancsak optimális lehet, sőt elejét veheti annak a veszteségnek, amit a nagy méret magával hordoz. Én erre nem választ adok, még csak nem is írok elő receptet, mint egy doktor, hanem azt mondom, tisztelt Ház, hogy jó volna ezeket ugyancsak számba venni akkor, amikor tízéves távlatban vagy még hosszabb távlatban gondolkodunk arról (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.), hogy milyen is legyen a nemzeti program.
Köszönöm szépen. (Taps a Fidesz padsoraiból.)
