DR. SURJÁN LÁSZLÓ
DR. SURJÁN LÁSZLÓ
DR. SURJÁN LÁSZLÓ (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Kedves Képviselőtársaim! Most ezt az előttem elhangzott két felszólalást hallgatva talán nem indokolt elmondanom, amit el szeretnék mondani, de azért elmondom: a délelőtti vitának egyes részeit bizony meglehetősen szomorkásan hallgattam. A téma, amiről beszélünk, ugyanis rendkívül komoly, mondhatni, tragikus az a helyzet, amit a magyar halálozás mutat. Nem tartom szerencsésnek, ha pártpolitikai csatározások tárgyává tesszük ezt a kérdést, mint ahogy ez megtörtént; méltatlan ez azokhoz az emberekhez, akik egészségüket szeretnék megőrizni, megmenteni, és méltatlan ahhoz a több mint 500 ezer emberhez, akik idő előtt haltak el az elmúlt évtizedekben, amint azt a KSH szakemberei kimutatták.
Az általános vitában talán megengedhető, hogy egy hozzászólásban is szó essék ezekről az alapkérdésekről, amelyek a halálozást jelentik. Néhányan széttárják a kezüket, és azt mondják, hogy hát, ez a helyzet Magyarországon, ez van, itt vagyunk a sereghajtók között. Azonban ha az idő függvényében vizsgáljuk a magyar halálozási adatokat, akkor azt kell mondani, hogy ez egyáltalán nem törvényszerű, hiszen 1965-ben olyan országok voltak előttünk - már úgy értve, hogy rosszabb halálozási mutatóval -, mint Franciaország, Ausztria, Anglia, Németország, Belgium, csak úgy találomra kiemelve a sorból. Ma mindezek az országok sokkal jobb halálozási mutatóval rendelkeznek, mint mi. Nem valószínű, hogy a magyar társadalom genetikai állományában következett volna be negyven év alatt olyan változás, ami föltartóztathatatlan korai halálozást jelentene; azt hiszem, ez teljesen tudománytalan megközelítés lenne.
Ugyanakkor, ha már éppen a halálozásról beszélek, jó hírek is vannak. Az Európa Tanács minden évben felméri a tagállamok demográfiai mutatóit. A 2002-re vonatkozó, ez év elején megjelent anyagból szeretnék idézni, Magyarországról a következőt írják: 1994-ig a halálozási arányok három évtizeden keresztül nőttek, 2000-ben, 2001-ben javulás állt be, a 2001. évi halálozási arány mintegy 3 százalékkal jobb, mint az előző évi; a férfiak halálozási aránya jobban csökkent, mint a nőké, a leginkább szignifikáns csökkenést a középkorú férfilakosságban észlelték - tehát pont ott, ahol a legnagyobb volt, és még mindig a legnagyobb a baj -; az utóbbi két évben - ez 2000-2001 - a 35-44 évesek körében 10, a 45-59 éves korcsoportban mintegy 6-8 százalékos javulás állt be.
(14.20)
A csökkenés minden halálokra vonatkozott, de legszembetűnőbb az agyi érbetegségek esetén volt. Ez tehát azt jelenti, hogy a kilencvenes évek elején elindult a nemzeti stroke-program, tíz évvel később itt látjuk az eredményét - van értelme tehát programokat indítani.
Igen, sajnos, kedves képviselőtársaim, ezek időigényesek, tehát nem lehet egy négyéves ciklusra leszorítani azt a kérdést, hogy lesz-e hatásuk vagy nem lesz hatásuk. Itt aztán megjelenik a politika mindenkori felelőssége, hogy ciklusonként mennyit vacakolunk, hogy a saját képünkre formáljuk a programot, vagy pedig annak tartalmi részeit folyamatosan visszük tovább.
E tekintetben - ellentétben néhány képviselőtársammal - a mostani kormányt ugyan szidhatnám is, de inkább dicsérem, ugyanis fontosabbnak tartom azt, hogy az úgynevezett Mikola-program elvi és gyakorlati folytatásáról szó lehet. Mint ahogy sajnos a '94-98 közötti időszakban az úgynevezett Kertai-program - vagy ha miniszterről neveznénk el, akkor másként mondanánk -, fiókban tartása volt a jellemző, amiért, azt gondolom, utólag mindannyian elismerhetjük, hogy kár volt.
Szeretnék egy kicsit vitába szállni Csáky képviselőtársammal. Ő azt mondta, hogy a folyamatok mintegy maguktól indultak el. Nem tudom, hogy ez magázási forma volt-e, hogy maguktól, mint Gógl miniszter úrtól, vagy tőlem, vagy Kökény miniszter úr-államtitkár úrtól, vagy pedig arra gondolt - később azt mondta -, hogy spontán. Nem hiszem, hogy ez spontán folyamat volt. Az előbb említett '94-es dátum azt jelenti, hogy '93-hoz képest csökkent, '93 volt a csúcs. A kilencvenes évek elején kikristályosodott a már nyolcvanas évek elején elkezdődött egészségügyi reformkoncepció, beleértve például az előbb említett nemzeti stroke-programot, amely folyamatosan elkezdett hatni.
Bizonyos hullámzástól eltekintve, a '93-as csúcshoz képest, ami évi 150 ezres halálozást jelentett, most a 132 ezer körüli szinten vagyunk, ami azt jelenti, hogy itt igenis van egy csökkenés, de ebben a csökkenésben nem spontán folyamatok, hanem nagyon sok ember nagyon tudatos munkája húzódik meg.
Egy kormány a szakemberek munkáját segítheti és ronthatja. Nagy felelőssége, hogy mit csinál. De az a tény, hogy '93 óta javulnak a halálozási mutatóink, mindenképpen azt jelenti, hogy valamiképpen az az energia, amit a nyolcvanas évek második felétől meghúzott lélekharangok végül a gyakorlatba beültettek, működik.
Az idő nagyon szalad, pedig még néhány nagyon fontos dolgot szeretnék mondani. A felszólalásomban a leglényegesebb üzenet az lenne, ami ennek a programnak a további folytatása szempontjából üzenetet küld. Nevezetesen azokra az elemekre szeretnék rámutatni, amelyek a családi állapot és az egészségi állapot között vannak, ezek ugyanis meglepő, drámai kapcsolatot tételeznek fel. Képviselőtársaim, én legalábbis meglepődtem azon az adaton, hogy a házasságon kívül született újszülötteknek kétszer annyi esélyük van kis súllyal a világra jönni, mint a házasságon belül születetteknek. A kis súlyú újszülött pedig, jól tudjuk, kockázatot jelent hosszú időre is, nemcsak a perinatális időszakra.
Vagy ugyancsak fontos adat, hogy a szívinfarktus utáni túlélés esélyeiben a magányosoknak csak 50 százalék a túlélési esélye, szemben a házasok 80 százalékos esélyével.
Nem a házasság mint jogintézmény játszik itt szerepet, mert azokra is vonatkozik a sikeresebb túlélés, akiknek közeli jó barátjuk van. Az elmagányosodás, amiről itt több képviselőtársam szólt már, érhető tetten: a tartozom valakihez, fontos vagyok valakinek érzése az, ami jobb körülményeket teremt például a szívinfarktus túlélésében. Az ember társas lény, nem elég önmagának, és ha a körülmények megfosztják ettől a társaságtól, nagyon nehéz - törvényi erővel nem is lehet -, de a társadalmi légkör egészében, civil szervezetek, egyházi közösségek támogatásával lehet segíteni ezeken az eseteken, illetve jobb körülményeket lehet teremteni.
A Duke egyetemen elvégzett egyik kutatás igazolta, hogy a magányosan élők másfélszer nagyobb valószínűséggel kapják meg a második infarktusukat, mint a családosok.
Ugyancsak az említett egyetemen 1400 ember kórtörténetét átnézve koszorúér-elzáródásos esetekben ötéves túlélést mértek, és a házastársi és közeli barát nélküliek csoportjában háromszor annyian haltak meg, mint akik szerencsésebb körülmények között voltak.
A stockholmi egyetemen a szívizomelhalás vizsgálata során azt tapasztalták, hogy még a befejezett házasságnak is van ilyen hatása, tehát az özvegyek túlélési esélyei is jobbak, mint a magányosan élőké.
Kedves Képviselőtársaim! Engem ezek az adatok arra késztetnek, hogy szorgalmazzam ehhez a Johan Béla-programhoz kapcsolódva olyan családsegítő programok megindítását, amelyek kiterjednek a házasságra való felkészülésre, az ifjúság nevelésére, más vonatkozásban pedig a Magyarországon létező - jó szakemberekkel rendelkezünk, tehát jó szakmai háttérrel bírunk - családsegítő tevékenység minél intenzívebb támogatására.
Nem része most ennek a vitának vagy megbeszélésnek az, hogy e tekintetben konkrét javaslatokat tegyek. Most azt éreztem feladatomnak, hogy rámutassak erre az összefüggésre, amely eléggé kimarad ezekből a nagyon szakmai programokból. Például a Mikola-programban az agyérbetegségeknél a család mint az elszenvedője szerepel az egyik családtag gutaütésének, agyi folyamati károsodásának. Ez igaz, a családra nézve óriási terhet jelent, ha egy ilyen beteget kell ápolnia, de nemcsak ez a szerepe a családnak, ennél sokkal több. Remélem, hogy tovább tudjuk folytatni azt, hogy a családok megsegítésével is javíthassuk a magyar lakosság egészségi állapotát.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps.)
