LENDVAI ILDIKÓ
LENDVAI ILDIKÓ
LENDVAI ILDIKÓ, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Mindig irigyeltem a hollandokat egy nagyon öntudatos közmondásukért. A közmondás így szól: a világot az Úristen teremtette, de Hollandiát a hollandok. A mondás nyilván azért születhetett, mert a hollandoknak szülőföldjük minden darabjáért valóban naponta meg kellett küzdeni a tengerrel. Most mi is hasonló lecke előtt állunk: megteremthetjük magunknak mi magunk az új Magyarországot.
Ez a kormányprogram, mint minden ambiciózus kormány programja, ennek az új Magyarországnak a tervrajza. Az új Magyarország tervrajzát az előbb a miniszterelnöki beszéd elhelyezte a világtérképben; egy nagyon is mozgó, kihívásokkal teli világ térképében. Ha az új Magyarország tervének három itthoni tájékozódási pontját keresem, akkor azt a következőben találom meg. Az első fontos elem a fejlesztések, beruházások terve, a második az ellátórendszerek, az állam, a mindennapi életkörülményeinket meghatározó intézményrendszer reformja, és a harmadik ennek feltételeként a költségvetési egyensúly helyreállítása.
Persze, ahogy a hollandok sem örömükben harcoltak meg szülőföldjük minden darabjáért, ez is bizonyos fokig kényszerű lecke; eddig egyetlen kormány sem kapaszkodott érte, mi sem. Nagy rosszindulattal azt szokták mondani, hogy a kormányok csak akkor csinálnak valami értelmeset, ha már minden más lehetőséget kimerítettek. Ez természetesen roppant igazságtalan mondás, hiszen az egymást követő kormányok sora számos értelmes dolgot végrehajtott már az országban, így lett politikai és gazdasági rendszerváltás. De az is igaz, hogy talán a kemény kényszerek hiányában az intézményvilág, az ellátórendszerek, a közszolgáltatások problémáit azért mindnyájan inkább a szőnyeg alá söpörtük. Beszélni ezért két dologról szeretnék: mi az oka annak, hogy a szőnyeg alá söprés többé nem folytatható, és mi a célja a változásoknak, amelyek a kormányprogram gerincét alkotják?
Az okokról - vagyis arról, mitől szólalt meg éppen most az ébresztőóra a sokáig sokat halogatott teendők tekintetében. Ez a bizonyos vekker részben a világ kihívásaival van összefüggésben, erről jócskán beszélt miniszterelnök-jelöltünk. De magyarázat az is, hogy a rendszerek és mögöttük az egész állam, mára eljutottak működőképességük határáig. Mára az egészségügy, az önkormányzatiság legalább annyira konfliktusokat gerjesztenek, mint amennyire megoldani próbálnak. És természetesen azt sem kell letagadni, hogy a vekker megszólalásában a pénzszűke, a költségvetési bajok is szerepet játszottak. Hiszen nagyon sokáig pluszpénzzel lehetett betömni a rendszerek lyukait, hol ide, hol oda némi pénzt dugva, valahogy tovább működtetni a szisztémát. Ez a pénz többé nyilván nem áll számolatlanul rendelkezésre, de értelme se sok volna a további toldozgatásnak. Egy súlyosan motorhibás autóba hiába töltögetem a benzint, az nem fog többé száguldozni az utakon. Ennek ellenére persze, amíg van benzin, addig az ember próbálkozik, de végül csak rá kell szánnia magát a generáljavításra.
Most itt tartunk; mára a fölös benzin, a fölös pénz végképp elfogyott. Tudjuk, hová ment - el is hangzott az előterjesztésben -: nem rossz helyre. A rendszerváltás és a különböző rezsimek szociális kárvallottjainak egyfajta kárpótlására ment; több bérre, több nyugdíjra, több szociális juttatásra. Többre, mint amit az államkassza elbírt, pedig a gazdaság növekedési üteme ma másfélszer annyi, mint 2002-ben volt. Úgy mondhatnánk, hogy szociális célokra előleget vettünk fel a gazdaság további jó teljesítményének reményében, és ezt az előleget most törleszteni kell. Az előadói beszédben az hangzott el, hogy ez volt a szociális romanticizmus korszaka, ha ez igaz, akkor most szembenézve a világ és a költségvetés kihívásaival, a kritikai realizmus korszaka következik, ám nyilván ez sem lehet szociális érzék híján. Ez sem jelentheti azt, hogy innentől nincs feladata a szociális igazságtételnek. Ellenkezőleg: erre a szociális kárpótlásra mostantól más eszközöket kell választani.
Deák Ferenc - pedig ő aztán csak ismerte a parlament működését - azt mondta, hogy a parlamenthez vagy ész kell, vagy pénz. Nos, fölös pénz most nincs, itt az ideje a szociális igazságosság jegyében is az ésszerű megoldásokat megtalálnunk. Ideje nemcsak tüneti kezelést folytatnunk, hanem megnézni, hogy azok a bizonyos szociális kárvallottak minek lettek az áldozatai. A rossz képzésnek? A rossz közlekedés miatti munkahelyhiánynak? A rossz egészségi állapotnak? A torz jövedelmi viszonyoknak? A feketegazdaságnak? Vagy éppen az állam és a hivatal nemtörődömségének, tehetetlenségének? Lényegében ezeket az okokat térképezi fel a kormányprogram, és ezeken az okokon próbál változtatni. Ezek azonban már szerkezeti változások. Szép magyar történelmi szóval, pontosabban: a magyar történelemben hitelesített szóval ezeket már nyugodtan lehet reformnak hívni.
A reform ma már elválaszthatatlan a költségvetési egyensúly megteremtésétől is, noha eszközei nem feltétlenül azonosak, és nem is egyformán kellemesek. De mára kiderült, hogy már az egyensúlyt sem lehet szerkezeti reformok nélkül helyreállítani. Valaha, fideszes kollégáim emlékeznek rá, 1998-ban az Orbán-kormány, nyilván jó okkal, egy körülbelül 600 milliárdnyi visszavágást hajtott végre a kiadásokon. Ha ezt az inflációval felszorzom, közel járunk ahhoz az ezermilliárdhoz, ami most elhangzott a miniszterelnöki beszédben. Utána, megint érthető okból, megpróbálkozott az adóemeléssel, a minimálbér adómentességének megszüntetésével, és a sávhatárok valorizációjának elhagyásával. Értem okaikat, ha nem is helyeseltem azt a magatartást, ami ideológiaként akkor azt mondta, hogy más a kormányprogram és más a választási program, a választási program nem úri becsületszó. De értettem a gazdasági kényszert. A baj az volt, hogy ahogy későbbi kormányok is tették az ilyenfajta visszavágásokkal, ezek a lépések akkor sem és később sem párosultak szerkezeti reformokkal. Így aztán ilyenfajta változások nélkül az egyensúly újra és újra felborult, mint ahogy a hidra feje mindig újra és újra ki szokott nőni a mitológiában.
Kemény kényszer van tehát a változtatásra, mind életünk igazságtalanságait, mind a költségvetés szigorú törvényeit nézve. De nemcsak kényszer van, van rá lehetőség is. Az uniós csatlakozás kivételes esélyt és részben forrást is ad az átalakításokhoz. Munkahelyteremtő fejlesztéseket hoz, ami a személyes egzisztenciákat is átsegítheti a változások nehézségein. Kifutási, megújulási lehetőséget kínál a vállalkozásoknak, akiktől most szintén többet kell követelnünk. Ezért lehet, ezért merünk újra reformokról beszélni, és ezeket megcselekedni is.
A “reform” szó nemcsak történelmi íze miatt jó, hanem azért is, mert pontosan jelzi: a reform nem felfordulást, nem hazardírozást, nem vagdalkozást jelent. A reform a dolgok normális, ésszerű rendjének helyreállítása, újjászervezése. Mert nem tekinthető normálisnak, hogy valamit társadalombiztosításnak hívunk, de a kutya sem tartja számon, hogy mivel tartozik nekem a biztosító, és hogy utánam valaki befizette-e a biztosítási díjat. És nem tekinthető normálisnak, hogy nem a biztosítási jogviszonytól, hanem a hálapénztől függ, mire számíthatok. És természetesen az sem normális, hogy hogyan lehet lehazudni bárkinek a keresetét, kivéve természetesen a közalkalmazottakét és a nyugdíjasokat. És az sem normális - ami részben elhangzott az előadói beszédben -, hogy egy garázs fűtése ma nagyobb támogatást kap, mint a nagycsaládos háztartása, hogy a sokat emlegetett medence és a nyaraló fűtése a kis keresetű emberek adójából kap támogatást.
(10.10)
És az sem normális, hogy államilag támogatott szakképző intézmények éveken át munkanélkülieket képezzenek, és senki se vonja meg tőlük az állami támogatást. És természetesen az sem tartozik a dolgok normális rendjébe, hogy jó néhány kis faluból a polgármester, az orvos és a helyi vállalkozó már rég a közeli városba hordja iskolába autóval a gyerekét, miközben falurombolásnak bélyegzik sokan, ha az oktatásban az önkormányzatok értelmes kistérségi összefogást alakítanak ki. És az sem normális, hogy 3200 önkormányzatnak kelljen, na, nem az a baj, hogy működnie, mert csak működjön is ennyi, de az már valóban nem normális, hogy mindegyiknek külön-külön hivatalt kell fenntartania. Nem csoda, hogy a nálunk nem sokkal kisebb Ausztriánál és Írországnál nálunk sokkal-sokkal drágább a közigazgatás, az állami és az önkormányzati rendszer fenntartása.
Ezeket az ésszerűtlenségeket, ezeket az abszurditásokat tárja fel a kormányprogram, és alkalmaz változtatási terveket az ésszerűtlenségek kiküszöbölésére. Mert nem valamilyen, néha publicisztikákban olvasható újfajta, elfogult reformvallásról, a “reform a reformért” hitről van szó. Nem újmódi Savonarolák keserítik az életünket csak azért, hogy minden megváltozzon benne. Az igazi reform a józan ész diadalát jelenti a vérlázító ostobaságok, a kis magyar abszurdok fölött. A magyar politika már túl régen komolyan vette azt a bizonyos viccet, miszerint nem muszáj minden problémát megoldani, néha egy kicsit élvezni is kell magát a problémát. Nos, mi már túl sokáig, másfél évtizedig élveztük ezeket a problémákat.
Most tudatosan tettük a kormányprogram fölé a reformkor kettős jelszavát, haza és haladás egységét. Természetesen elvontan és általában mindenki egyetért azzal, hogy a két fogalom szétválaszthatatlan, hogy nem úgy van, hogy a hazáért a Fidesz felelős, a haladásért meg a baloldaliak. Ezt tudjuk, úgy általában könnyű ezzel egyetérteni. Hiszen úgy általában mindnyájan egyetértünk azzal is, hogy reformpártinak kell lenni, csak éppen konkrétan vannak, akik most még négy évre így hagynák az önkormányzati rendszert, meg még évekig szeretnék alaposan tanulmányozni a régióbeosztást. Úgy általában azzal is egyetért mindenki, hogy olcsóbb állam legyen, csak éppen konkrétan tiltakozik a közszféra létszámcsökkentése, az állami vezetők számának redukálása vagy a különböző alkasszák áttekinthetetlenségének felszámolása ellen.
Pedig haza és haladás ikerjelszavának csak akkor van értelme, ha ki-ki a maga politikai gondolkodásmódjának megfelelően konkrét tartalommal tölti meg. Nos, balról nézve, baloldali olvasatban haza és haladás kettős és összetartozó feladata azt jelenti, elsősorban talán azt jelenti, hogy megakadályozzuk az ország, a haza kasztosodását. Azt, hogy az egyes társadalmi csoportokat átjárhatatlan falak válasszák el egymástól; hogy hetedíziglen meghatározza az ember sorsát, hogy hová születik; hogy egyesek feje fölött úgy zúg el a haladás és a modernizáció, hogy nyomot nem képes hagyni életükön. Nem túlzás a kasztosodás veszélyét emlegetni. Magyarországon ez a veszély ma éppen legalul és legfelül fenyeget. Ott áll fenn a társadalmi mozdulatlanság veszélye. Legalulról, a gyerekszegénység világából, hiszen nem véletlenül állítjuk ezt a programunk középpontjába, nos, innen alig lehet kitörni. Legfelül pedig a kiváltságok sűrű hálója óvja meg az embert az igazi leeséstől.
Haza és haladás egysége a baloldal nézőpontjából azt a parancsot jelenti, hogy a haladás a haza egészét mozgassa meg. És ezt csak akkor tudja megtenni, ha a sikeres és modern Magyarország egyben igazságos is. És csak akkor lehet igazságos, ha nem mozdulatlan. Ezt a kormányprogramot a baloldal, az MSZP azért vállalja, és azért vállalja a változtatásokkal szükségképpen járó konfliktusokat is, mert ez a program új esélyeket ad lent és középen, és megnyirbálja a kiváltságokat, az indokolatlan kiváltságokat fenn. A politikai elit kiváltságait, az ügyeskedők, az adó- és járulékelkerülők kiváltságait is. Mert nem egyszerűen azért kell igazi társadalombiztosítás, mert ennek olyan jó reformillata van, hanem azért, hogy egy szabolcsi vagy borsodi rendelőben is pontosan lehet tudni, olyan ellátásra lehet számítani, mint a II. kerületben. Meg azért, hogy végre legyen valaki, aki megmondja, hol vannak feleslegesen párhuzamos kórházi kapacitások, amelyek lekötik azt a pénzt, amit máshol, más területeken nagyon is értelmes célra lehetne használni.
Talán ebben egyetértünk az ellenzékkel is, hiszen elolvastam a Fidesz-kormány annak idején született kormányprogramját. Amit ott az egészségügyről írnak, annak nagy részét a magamévá tudnám tenni, a magántőke bevonásától kezdve az intézményrendszer finanszírozásának áttekintéséig. Nosza, ne tessék elszakadni saját programjuktól, és akkor talán ebben is lehet konszenzus! Mert a lényeg a konkrétumokban van. Hiszen nem azért kell autópálya, mert az olyan modernül fest, hanem azért, mert az hozza a munkahelyet. És nem azért kell költségvetési egyensúly, és igen, sajnos el kell mondani, nem azért kell az adócsökkentési terveink elhalasztása, mert valamiért ez ma a közgazdászok mániája. Hanem pontosan azért, hogy legyen fedezete a gyermekszegénység elleni programnak, hogy nyáron is ingyenétkezést kaphassanak a rászorult gyerekek, hogy legyen fedezete a fiatalokat, a kismamákat és az ötveneseket új munkahelyhez segítő kedvezményeknek, hogy legyen fedezete a nyugdíjrendszer igazságtalanságait kiküszöbölő nyugdíjkorrekciós programnak.
És nem, nem azért kell diplomakölcsön, hogy Bokros Lajos örüljön, másokat meg a guta üssön meg. Ráadásul nem is örül annyira, hiszen nem tandíjról van szó, hanem arról, hogy mi, azok, akik ingyen felsőoktatásban részesültünk, valamit törlesszünk azoknak, akik maguk nem tudják a fizető képzést megfizetni. És nem azért kell kihasználni a modern ipar, a turizmus, a logisztikai, kereskedelmi, pénzügyi tevékenység hazai adottságait, mert ez majd nagyon előnyösen növeli a statisztikákban a GDP-t, hanem azért, mert ebből lesz a magyar vállalkozók sikere.
Mert a kormányprogram persze leírva, nem is lehet másképp, általános célokról, országreformról beszél. De mégiscsak az a lényeg, amit valamelyik karikatúrában egy lerajzolt néni kérdezett, a kérdés akkor így hangzott: “Jó, jó, szép, hogy van kormányprogram, van választási program, van Új Magyarország program, de hogyan szól az özvegy Kovács Jánosné program?” Valószínűleg távoli rokona lehetett Kovács Pistinek. És a néninek tökéletesen igaza volt. Ez a program csak akkor ér valamit, ha kiolvasható belőle az özvegy Kovács Jánosné meg még a Kovács Pisti program is. Mit ígér neki ez a program? Mit ígér neki az új Magyarország terve? Jót is és nehezet is. Jót, mert megvalósul a nyugdíjkorrekció, mert rendeződik az özvegyi nyugdíjak ügye. Jót, mert emelkednek a minimálbérek. Jót, mert folytatódik a panelfelújítási program. Jót, mert felújíthatják a gyereke vagy unokája iskoláját is, amiben végre rendesen megtanulhat angolul. Jót, mert nagyon valószínű, hogy környezetében új út vagy híd épül, hogy gyorsabb lesz a vasút, tisztább az ivóvíz.
De tudnia kell azt is, és meg kell mondanunk, hogy a következő másfél-két évben a családja jövedelmének vásárlóértéke nem fog nőni, hogy megőrizni akarjuk azzal a 25-30 százalékos emelkedéssel együtt, amit az elmúlt négy évben elértünk. De újabb növekedésre majd csak 2009-ben, 2010-ben számíthat. Persze én is olvastam az egyik ma megjelent hetilapban, hogy X. Y. átlagpolgár úgy nyilatkozik, hogy ő tökéletesen egyetért a Gyurcsány-kormány szakaszolási terveivel, csak egyetlen apróbb módosítást javasol: legyen fordított a sorrend, és kezdjük az életszínvonal-emelkedéssel. Ez persze, tudjuk, így nem megy. De értelmes alternatív javaslatokra nagyon is szükségünk van, elsősorban itt, a parlamentben. A kormánynak nincs a zsebében a bölcsek köve. Nem biztos, hogy minden tervünk minden részletében az egyedül üdvözítő megoldás.
Nem azért van szükségünk tízmillió választópolgár és az egész magyar parlament javaslataira, mert el akarjuk mosni a feladat és a felelősség határait. Nem kérjük az ellenzéktől úgy általában és mindenre kiterjedően a mi programunk támogatását, mert az a mi értéksorrendünket tartalmazza. Nem kérjük, hogy szavazzák meg takarékossági, költségvetési és adópolitikai lépéseinket, mert ez nem az ellenzék dolga. Ez a mindenkori kormányoldal feladata, és mi el is fogjuk böcsülettel végezni.
(10.20)
Persze, hasznos lenne, ha ezekhez a lépésekhez képest is alternatív javaslatokat tennének: ők hogyan javítanák az egészségügyet, mit és miből építenének, milyen eszközökkel csökkentenék a hiányt? Ezt, ha gondolják, megtehetik, bár ez is inkább illendő, mint kötelező.
Mégis remélem, hogy a most elkészült helyzetfeltáró Fehér könyv után, amit - mivel az én kapacitásom szükségképpen kisebb a miniszterelnökénél - nekem még eszem ágában sem volt ma éjszaka elolvasni, de nagy tisztelettel fogom természetesen forgatni, még akkor is, ha rossz nyelvek azt mondják, ez a Fehér könyv eredetileg azzal a szándékkal készült, hogy ha a Fidesz kormányra jut, meg lehessen magyarázni, hogy miért nem tudja választási ígéreteit teljesíteni, de valószínű, a rossz nyelveknek nincs igaza; vagy ha mégis igaz, hogy kormányzásra készült a könyv, akkor nyilván annál nagyobb felelősséggel készült, és annál fontosabb tanulságokat meríthetek én magam, meríthetünk mi is belőle. De az igazán jó az volna, ha a Fehér könyv mellé elkészülne egy másik is - legyen, nem bánom, narancssárga könyv -, amiben az van benne, hogy az ellenzék és az őket támogató szakértelmiség, rendben van, az ő helyzetfelmérésük alapján, de ő mit tenne most, ő mit tenne a költségvetési egyensúlyért, ő mit tenne az önkormányzatok reformjáért. Hasznos volna összehasonlítani, és hátha tanulhatnánk egymás elképzeléseiből.
Amiben viszont még egy ilyen narancssárga könyv megszületése előtt is közös felelősségünk van, az a kétharmados törvények ügye, közülük is legsürgősebben az önkormányzatok értelmes összefogását segítő, szolgáló jogszabályok. Szólt erről az expozé. De annál is nyugodtabb szívvel alkothatnánk itt kétharmados jogszabályokat, mert semmi olyan változási irány, parlamenti létszámcsökkentés, régió, kistérségek nem került eddig szóba, ami ne szerepelt volna akár az Orbán-kormány korábbi programjában, akár a mostani választási programban.
Az elején Hollandia példáját emlegettem, kicsit irigykedve, azt a bizonyos mondást, hogy ők úgy gondolják, Hollandiát ők maguk teremtették meg saját maguknak. Nem külön baloldali hollandok és jobboldali hollandok. Talán, legalább az önkormányzati rendszer megváltoztatásában, ésszerűsítésében megkísérelhetnénk egy kicsit mi is magyar hollandként viselkedni.
A Magyar Szocialista Párt országgyűlési képviselőcsoportja természetesen támogatja a kormányprogramot, hiszen része volt kidolgozásában. Bizalmat ad az új kormánynak és a kormányfőnek. Nemcsak most, egyetlen szavazattal - ezt borzasztó könnyű egyetlen gombnyomással megtenni -, hanem négy év munkájával. Nem gombnyomogatással, hanem az országreform kialakításában és végrehajtásában részt vevő, a választókat képviselő tevékeny politikusként. Akkor is ezt tesszük, amikor könnyű lesz, és akkor is, amikor nehéz lesz. De ha könnyű, ha nehéz, mindig ugyanezért tesszük - ahogy korábban a miniszterelnökünk szokta befejezni beszédeit -: Magyarországért, a köztársaságért; hadd tegyem hozzá: a haza haladásáért.
Köszönöm figyelmüket. (Nagy taps a kormánypárti padsorokban.)
