DR. GÉCZI JÓZSEF ALAJOS
DR. GÉCZI JÓZSEF ALAJOS
DR. GÉCZI JÓZSEF ALAJOS (MSZP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Van egy magyar népmese, de valószínűleg más népek is ismerik. A nagyapa és az unoka mennek az úton egy frissen szerzett szamárral. Gyalogolnak előtte, vezetik. Jönnek velük szembe a népek, s azt mondják a nénik és a bácsik: ekkora marhákat, mint ezek itt, ez a nagyapa meg az unoka, ott van a szamár, és nem ülnek fel rá. Na, ezen felbátorodnak, valóban, miért gyalogoljanak, hiszen itt a jármű. Felülnek a szamárra. A következő faluban szóval megtámadják őket az emberek - állatvédők már akkor is voltak -: milyen borzasztó, ahelyett, hogy gyalogolnának, tönkreteszik a szegény szamarat. Ezek után az unoka marad a szamárháton, mert ő a könnyebb, és a nagyapa vezeti. A következő vélemény árad rájuk: nem szégyelli magát az ilyen gyerek, miközben szegény öregember gyalogol, ő ül a szamár hátán. Helyet cserélnek, a nagyapa ül a szamárra, az unoka pedig vezeti. Természetesen megint megkapják a járókelők, a közvélemény kritikáját - akkor még nem volt sajtó -: ez borzasztó, nem szégyelli magát a nagyapa, az unokát gyalogoltatja. Ezek után nem tudnak mást csinálni, mint vágnak egy hosszú rudat, felkötik rá a szamarat, és viszik a vállukon.
Itt tart most a parlamentarizmus Európában. Egyébként a szamár meg ő maga. S ennek történelmi okai is vannak. De a tréfát félretéve: tavaly volt itt egy nemzetközi konferencia “Frusztrációk az európai parlamentek háza táján” címmel. Majdnem minden országból voltak itt képviselők, egyébként az Unión túlról is, például Ukrajnából és Horvátországból, a konferencia társelnöke a szlovén parlament elnöke volt. Ott mindenki elmondta, hogy függetlenül a parlament létszámától, függetlenül a képviselői tiszteletdíjtól, függetlenül az ország helyzetétől, az európai országokra mindenütt az jellemző, hogy a közvélemény egyre hevesebben a parlamentet állítja a kritikája középpontjába, azt teszi egyfajta bűnbakká a saját sorsa miatt. A parlamentek természetesen mindenütt rászolgálnak erre a kritikára, hiszen a parlamentekben gyakran olyasmikről vitatkoznak a képviselők, amiben az emberek nem ismernek rá a saját mindennapi gondjaikra.
Egyetlenegy parlamenti képviselő, nagyon szalonképesen és kulturáltan, igazi régi polgári technikával oktatott ki és vigasztalt meg bennünket, az angol parlamenti képviselő, mondván, hogy náluk 1689 óta büszke parlamenti hagyományok vannak, ezért náluk ilyen probléma nem nagyon van. A kilencvenes évek elején jelentkezett az átláthatóság gondja, amikor egy képviselő megdicsérte az egyik arab milliárdost a parlamentben, majd egy hónapra rá a Guardian újságírója elfogta Párizsban egy szállodában, ahol egy hölggyel töltött néhány hetet, nyilván valamilyen rejtélyes, messziről származó pénzből. Azóta lett az átláthatóság központi kérdés, de Angliában azóta újra minden békés, mint 1689 óta egyfolytában, mindenki a parlamentet tiszteli és büszke rá. Angliának királynője van, Angliának parlamentje van. Most pedig bedurrant a költségelszámolás. A magyar viszonyok mellett valóban csak a humorújságokból ismert, hogy milyen ügyeket számoltak el a képviselők; valóban egészen meredek ügyeket is. Bele is buktak a politikusok, még a parlament elnöke is, és egy parlamentellenes hisztéria tört ki Angliában, aminek a következményei még beláthatatlanok. Ezek után, miután Angliában is, a parlamentarizmus őshazájában is előtérbe került ez, a közvélemény és a sajtó egyaránt rávetette magát a korábban nagyra becsült parlamentre, az alsó- és a felsőházra, ezután nyilván nekünk is szembe kell néznünk ezekkel a gondokkal.
Persze van ennek egy általános ősi vonása is, az, hogy a parlamentarizmus mindig gyarló. A parlamentarizmus értékét általában akkor szokták észrevenni az emberek, amikor beköszönt egy diktatúra, amikor feloszlatják a parlamentet, amikor - itt van köztünk Horváth János képviselő úr - elviszik a képviselőt, az egyik nap felszólal, a másik nap meg már viszik a felszólalása miatt, amikor felszámolják az országgyűlést vagy formalizálják, mint tették azt a Kádár-rendszerben. Akkor is volt parlament, de ott egészen 1985-ig nem nagyon illett különösebben felszólalni, legalábbis következmények nélkül nem. Az emberek nagyra becsülik a parlamentet, de ha maguk előtt látják, akkor a parlamentre rázúdul a kritika. Mikszáth Kálmántól tudjuk, hogy ez a tizenkilencedik században is így volt, a parlamentben a képviselők akkor is bekiabáltak, összevissza mászkáltak, voltak korrupciógyanús ügyek is, hevesen vitatkoztak, obstrukciót gyakoroltak, fújták a kürtöt, olvasták a Bibliát, mindent csináltak, csak hogy akadályozzák a vita kibontakozását. Egyébként a magyar parlamentben az elmúlt százötven évben egyetlenegy sikertelen lövés kivétel nem volt verekedés. A legtöbb európai parlamentben, tőlünk nyugatra, délre, északra és keletre volt már verekedés. Nálunk az elmúlt százötven évben nem volt egy igazi jó verekedés. Tehát ilyen szempontból azért büszkék lehetünk a magyar parlamentre. Egyébként a mi hagyományaink sem újabbak az angolokénál, a tizenharmadik század óta nálunk is működött valamilyen formában parlament. Tehát lenne mire büszkének lenni.
A parlamentnek van egy sajátossága is, az, hogy megtestesíti, sűríti az emberek vitáit, miáltal a gyarlóságot is sűríti, hiszen a választók már a médián keresztül meg az interneten is közvetlenül láthatják, olvashatják az ott történteket. Tehát most már valóban közvetlenül a nép, a közvélemény színe előtt folyik a vita, és általános belátás van a parlament munkájába, no meg a gyarlóságaiba is, abba, hogy a képviselő esetleg elálmosodik ülés közben vagy újságot olvas. A közvélemény ott látja a saját szeme előtt az Országgyűlésben azt a vitát, ami voltaképpen őróla szól, csak nem mindig ismer rá. Ezért nagyon sokszor kézenfekvő, hogy az Országgyűlésre haragszik először, hiszen azt tartja szem előtt, attól várna el sokat, de mivel az Országgyűlés ezt nem tudja teljesíteni, a haragja is rázúdul.
De érdekes a média is. A sajtó természetesen jó témát talál a parlamentben, ugyanakkor a parlamenti demokrácia és a sajtó össze van kötve. Ha nincs sajtószabadság, akkor a sajtó nem tud írni a parlamentről, ha meg nincs demokrácia, akkor nincs médianyilvánosság sem. A kettő tehát össze van kötve. De abban is össze van kötve, hogy voltaképpen egymást leleplezze. Tehát egy állandó háború van a parlament és a sajtó között, ami azért nagyon hasznos, mert azt jelzi, hogy van demokrácia. Ha ez megszűnik, akkor meghalt a demokrácia és meghalt a sajtószabadság is. Ez egy örök háború. Ezek a viták a tényektől sokszor valóban függetlenek, de az biztos, hogy a kilencvenes évek végétől, de különösen a kétezres évek elejétől - amikor Európában egyre jobban mutatkoztak a válságjelek, és a globalizáció következtében a nemzeti parlamentek egyre kevésbé tudják teljesíteni a választóknak tett ígéretüket, mert nincsenek abban a helyzetben, hogy megoldják a világválságot egy kis országból kiindulva - fokozódott a parlamentekkel szembeni elégedetlenség. S az is igaz, hogy valóban nagyon sok meddő vita van, vagy olyan vita, ami nagyon fontos, de a közvélemény nem ismer rá.
(20.00)
Emlékezzünk rá, hogy '90-től '94-ig olyan heves médiaviták folytak a parlamentben, hogy közben más ügyekre sokszor nem maradt idő. Azóta ezt megoldotta az idő, mert jött a kereskedelmi tévé, az internet, és ma már nevetséges, hogy azon folyt a harc, hogy a közrádiót, a köztévét ki tudja ellenőrizni, ki tudja elsősorban dominálni. Ugyanakkor ezek a viták nem szűntek meg, és valóban függetlenek a tényektől.
A viták egyik fontos eleme, hogy túl sok van képviselőből. Itt rengeteg megalapozatlan kritika ér bennünket. A Magyar Országgyűlés a létszámát tekintve Európában a középmezőnyben van. Sokszor az összehasonlítások nem veszik figyelembe, hogy például Németországban 1718 tartományi képviselő van, tehát több mint kétezer képviselő van össz-Németországban. Egyáltalán nem vagyunk sokan tehát. Lehetne csökkenteni egy kicsit, erről is folyt vita. A körülbelül százzal való csökkentés nem változtatná meg nagyjából a képviselet rendjét. Tipikus, hogy nagyon sokan sokallják a mentelmi jogot. A mentelmi jogot privilégiumként értelmezik, pedig a mentelmi jog nem a parlamenti képviselő előjoga, hanem a parlamentet védi.
Azt kell hogy mondjam, a parlamentarizmus nem olyan, hogy egyszer kifejlődött, és utána örökké fejlődik, és egyre nagyobb lesz a demokrácia. Hullámok vannak, láthatjuk most is. A válság alatt egyre többen radikalizálódnak, úgy látják, hogy nem tudja őket megvédeni a nemzeti parlament és a demokratikus pártok, ezért a parlamentarizmust, a parlamenti demokráciát nap mint nap, hétről hétre, évről évre, évtizedről évtizedre meg kell védeni, újra kell termelni, mert bármikor veszélybe kerülhet. Éppen Anglia példája is mutatja, hogy még egy ilyen dicső angol demokráciában is kialakulhat egy szinte hisztérikus parlamentellenes hangulat. Nyilván ez is összefügg a világválsággal, amely Angliát is elérte.
A parlamentnek ezek a dolgai ezeket visszatérően szabályozni kívánják, és ez a javaslat is indokolt, és más javaslatok is indokoltak lehetnek, mert minden ciklusban előkerülnek ezek, és abban senki ne reménykedjen, hogy bármelyik ciklusban a parlamentellenes kritikák megszűnnek. Ez tulajdonképpen jó is, mert ez a demokráciát is mutatja. Amíg lesz parlamenttel szembeni kritika, addig lesz parlament, és addig van demokrácia.
A másik, amit szoktak emlegetni, a javadalmazás kérdése. Tény az, hogy Magyarországon 231 600 forint talán az alapdíj. Európában most már ez a legkevesebb, mert eddig Bulgária mögöttünk volt. Az elmúlt évben ők is igazítottak, és egy kicsit a költségelszámolással, egyebekkel az övék egy kicsit megelőzte Magyarországét. Egész Európában az Unión kívül egyedül Örményország az, amelyik mögöttünk van. Nem akarom, hogy ezzel óriási sajnálat törjön ki a társadalomban, mert a minimálnyugdíjhoz képest még mindig az a 231 ezer forint is sok, és ehhez jönnek a különböző pótlékok, a 70 százalékos bizottsági pótlék, a maximum a bizottsági elnöki 120 százalék. Körülbelül szűk 500 ezer forintra megy fel a bruttó, annak a fele elmegy az adóba. Tehát körülbelül itt tart a magyar parlament javadalmazása. Ennek ellenére ezek a kritikák felélénkültek. Most, hogy Répássy úr is utalt rá, most, hogy kiderült, hogy a válság közepette szigorító intézkedéseket kell foganatosítani, ezért teljesen reménytelen, hogy most az európai szinthez harmonizáljuk a képviselők fizetését. Ezért most ilyen részleges megoldásra van lehetőség, amit Göndör úr elébünk terjesztett.
Költségtérítési átalány is van 17 európai uniós országban. Van, ahol elszámolás is van, és van, ahol a kettő kombinálódik. Majdnem minden európai országban van ingyenes utazás. Sokszor elmondtam már, Őszöd nem arról nevezetes, hogy ott elhangzott egy bizonyos beszéd, amit aztán valaki a zsebében kivitt egy magnókazettán, hanem Őszöd arról nevezetes, hogy ott döntött úgy a szocialista frakció, hogy megszünteti az ingyenes utazási kedvezményt. Érdekes, hogy a kalauzok egy része ezt még két év után sem tudta, tehát nem sikerült ezt propagálni. Ettől még nem szerették jobban az emberek a parlamentet, pedig már három és fél éve fizetünk a buszon, a villamoson, a vonaton, mindenütt, és teljes mértékben a költségtérítésből fizetjük ezt. A költségtérítés tehát nemcsak benzinpénz, amire a sajtó állandóan makacsul visszatér, hanem minden más pluszköltséget annak kellene fedezni, ami a közélettel jár, a közéleti tevékenységgel.
Ténylegesen a költségtérítés intézménye azt szolgálja, hogy a közfeladatokat ellátó személy a közfunkciók gyakorlásával kapcsolatos pluszkiadásait, aminek többségét nagyon nehéz egyébként számlával lefedezni, ezeket valahogy törvényesen tudja felvenni. Én annyiban vitatkoznék Répássy úrral, hogy a képviselő nem hivatalnok, a képviselő az ország munkavállalója. A képviselő egy olyan különleges munkavállaló, akit azért választanak meg az emberek, hogy politizáljon, és intézze a közügyeket. Egy összehasonlíthatatlan tevékenység, hiszen az ország, a nemzet szuverenitását megtestesítő testület tagja. Ebből következően nem lehet - közönséges ember, mint a másik - egy teljes mértékben hierarchikusan szabályozott munkahelyhez hasonlítani az ő tevékenységét.
Most viszont valóban nincs más hátra, mint ezt a törvényjavaslatot valamilyen módon elfogadni, de úgy, hogy a képviselők anyagilag mégse kerüljenek lehetetlen helyzetbe. Azt is kell látniuk azoknak, akik ezeket a kérdéseket felvetik, hogy ha Magyarországon az országgyűlési képviselő bére, javadalmazása ennyire alámegy, akkor nem csak a korrupciót növeli. Szerintem a korrupció nem ettől függ. A korrupció egy ország légkörétől, szokásaitól is függ. Ukrajnában felemelték egy időben 5 ezer dollárra, és mégis nagyobb lett a korrupció, tehát ez nem attól függ. A becsületes ember közepes pénzért, kisebb pénzért, nagyobb pénzért sem korrupt. Viszont ez mindenféleképpen azzal fog járni, hogy a politikusi pályára nagyon kontraszelektált módon fognak jelentkezni az emberek. Egyszerűen a képzett emberek, azok, akik a versenyképes képességekkel rendelkeznek, nem fognak politikusi pályára menni, tehát nagymértékű lenne a kontraszelekció a képviselői pályán.
Ezért a költségtérítésre vonatkozó törvényjavaslatot támogatni lehet, mert most nincs más lehetőség, viszont bízom abban, hogy a következő parlament mégis valamilyen módon európai szinten is tudja rendezni az országgyűlési képviselők státusát (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.), javadalmazását, és mindezt úgy teszi, hogy a közvélemény is valamilyen módon el tudja fogadni.
Köszönöm szépen. (Taps az MSZP soraiból.)
