GÖNDÖR ISTVÁN
GÖNDÖR ISTVÁN
GÖNDÖR ISTVÁN, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Államtitkár Úr! Képviselőtársaim! Egy rendkívül fontos jogintézményről beszélünk most a Ház falai között, ami szinte végigkísérte az egész történelmünket, a jelentősége napról napra növekedett, és még napjainkban is nő.
Mielőtt a tartalmi kérdésekről beszélnék, engedjék meg kormánypárti képviselőtársaim és államtitkár úr, hogy azt mondjam, itt nem egy felpörgetett jogalkotásról van szó, nem a nemzeti együttműködés programjáról, hanem egy hihetetlenül rosszul koordinált és kapkodó jogalkotásról. Mire alapozom ezt? Szeretném felhívni a figyelmüket arra, hogy Orbán Viktor miniszterelnök úr június 14-én kérte a rendkívüli ülés összehívását. Talán többen vannak a teremben, akik tudják, hogy a Házszabály szerint a rendkívüli ülés összehívásával egy időben be kell nyújtani azokat a törvényjavaslatokat, amelyeket szeretne megvitatásra ajánlani a Háznak. Szeretném jelezni, hogy ebben a levélben két darab közbeszerzéssel foglalkozó törvény van, az egyik a T/319-es, amelyet Szatmáry képviselő úr nevéhez kötnek, a másik pedig a T/389. számú, amit fideszes képviselők nyújtottak be. S hogy még jobban bizonyítsam azt, amit állítok: a legnagyobb szám június 14-én a T/416. volt, ez pedig a T/582. Tehát egyértelműen bizonyítható, hogy ez a törvényjavaslat nem volt benyújtva akkor, amikor a rendkívüli ülésszakot kezdeményezték.
S az már csak hab a tortán, hogy mennyire kapkodásról van szó: képviselőtársaim, tessék megnézni a tegnapi és a mai napra szóló forgatókönyvet, abban még a bizottságok sincsenek megjelölve, amelyek tárgyalták, amelyek többségi vagy kisebbségi véleményt elmondó képviselőket állítottak. Bocsássák meg nekem, de én ezt nem tudom tolerálni. A Házszabályban van egy mondat, amely úgy szól, hogy a képviselőknek joguk van legalább három nappal az ülés megkezdése előtt a napirenddel kapcsolatos részleteket megismerni.
Ezen túl, tisztelt képviselőtársaim, már az ókori görögöknél is létezett az árlejtéses licit. Akkor még nem volt írásos forma, szóbeli forma volt, de nagyon hatékony. Akik erről később már egyáltalán valamilyen írásos említést tettek, azok elismerték, elfogadták, hogy ez egy rendkívül nehezen ellenőrizhető és nagyon rosszul dokumentált eljárás. Ezt azért citálom ide, mert ha a mai helyzetet vizsgáljuk, akkor ugyanarról a problémáról beszélünk hosszú-hosszú évek óta, hogy rendkívül bonyolult, tegyük egyszerűbbé, tegyük átláthatóbbá, legyen rövidebb, ugyanakkor egy közérthető dokumentálásra kerüljön sor.
Hadd idézzek röviden a magyar nyelvből. Szerintem nagyon kevesen tudják, hogy a “kótyavetye” szó akkoriban azt jelentette, hogy “közszállítási szabályzat”. Ez már akkor is létezett Magyarországon, és hosszú története van annak, hogy mindig próbáltak kísérletet tenni arra, hogy a hazai ipar fejlesztésének a céljait helyezzék előtérbe. Hadd említsem meg Baross Gábor nevét, aki már 1887-ben a vasútépítés körülményeinél kísérletet tett arra, hogy érvényesüljön a verseny, ugyanakkor próbált regionális vagy országos feltételeket kikötni. Tehát emögött egyértelműen sejthető az, hogy már akkor is a hazai vállalkozásokat szerették volna valamilyen formában előtérbe helyezni.
Sokszor, és nem mondom, hogy milyen változatokkal próbálták meg körülírni azokat a módszereket, eljárásokat - és ez nagyon fontos volt -, hogy mi az, amit az államszervezetnek a saját maga háttérintézményeiből kell biztosítani - ez hasonlít a mai viszonyainkra -, mi az, amit az állami vállalkozásokból kell megrendelni, és mi az a kör, amit úgynevezett vállalkozásba lehet adni, vagy más néven a mai körülmények között, piaci helyről beszerezni.
Tisztelt Képviselőtársaim! A közbeszerzés, a közbeszerzési törvény mindig reflektorfényben volt, és ez nagyon nagy kihívás. Az állami megrendelés mögött mindig a közös adóforintjaink vannak. Ezért igaz az, amit államtitkár úr vagy Szatmáry képviselő úr mond, hogy amikor közbeszerzésről van szó, akkor szinte mindenki, az egész társadalom izgalomba jön, mert rólunk, a közös adóforintjainkról van szó, annak az elköltéséről, és valójában olyan körülmények között döntenek a döntéshozók, mintha a saját pénzükről döntenének, ráadásul a szokásos piaci helyzetnél lehetőség szerint mindig kedvezőbb pozíció elérése érdekében.
Azt talán nem kell hosszan ecsetelnem, hogy a történelmünk során különböző nyelvtani fordulatokkal találkozhatunk arra vonatkozóan, hogy mindig kiemelt szerepe volt a királyi beszállítónak. A kincstár beszállítójának lenni az egyik oldalon fantasztikus elismerés, a másik oldalon pedig monopolizált helyzet, egy lehetőség a többiekkel szembeni előnyszerzésre, és nem utolsósorban nagyon stabil, nagyon biztos anyagi forrásokhoz való hozzájutást jelentett.
Tisztelt Képviselőtársaim! Azokkal a célokkal, amelyeket államtitkár úr elmondott - hogy a közbeszerzés szabályait tegyük egyszerűbbé, átláthatóbbá, olcsóbbá, gyorsabbá, a kis- és középvállalkozások részvételi és nyerési esélyeit javítsuk, az eredménytelen vagy érvénytelen eljárások számát lehetőség szerint csökkentsük, belekeverve a körbetartozást és a korrupciót -, egyet lehet érteni. Csakhogy bajom van azzal, ami ebben a jogszabályban megfogalmazásra került - és ebben a szocialista frakció egyetért -, nevezetesen, hogy az a nagyon kényes egyensúly megteremtődjön, aminek lennie kell a közbeszerzési ajánlatot kérők, az ajánlatot tevők és az adófizetők között, hitünk szerint ezzel a törvényjavaslattal sérül.
Itt egy mondatot mindenképpen mondanom kell. Szeretném emlékeztetni képviselőtársaimat, hogy a 2008. évi CXXIX. törvény elfogadását megelőzően a gazdasági bizottság közbeszerzési albizottsága több mint egy éven keresztül egyeztetett civil szervezetekkel és szakmai szervezetekkel annak érdekében, hogy lehetőleg egy jó törvényjavaslat szülessen.
(15.50)
Ennek a mostani javaslatnak a benyújtástól számítva az 5. napon várhatóan még a részletes vitája is lezárásra kerül. Tehát - mi itt vitatkozunk - nagyon korlátozott, hogy benyújtsunk módosító indítványokat, pedig nagyon sokat kellene, és kellene hogy beszéljünk azokról az indítványokról, hogy tegyük jobbá ezt a törvényjavaslatot, ha már a céljaival egyetértünk.
Amikor azt mondom, hogy a nyilvánosság sérül, tisztelt képviselőtársaim, engedjék meg nekem, hogy önző módon néhány mondatot szóljak az informatikai háttérről. Mindannyiunknak érdeke lenne - és ha emlékeznek rá, amit államtitkár úr is mondott, hogy az utóbbi időben kétszer módosítottunk, mind a kétszer azért, mert az informatikai háttér, szoftver-hardver nem állt rendelkezésre -, teljes meggyőződéssel állítom, hogy ezt kellene sokkal hatékonyabban kikényszerítenünk. Mert én annál nyilvánosabbat nem tudok elképzelni, amikor a beérkező ajánlatot azonnal föl kell tenni vagy az ajánlatkérő, vagy a közbeszerzések honlapjára - úgy, ahogy most a hatályos törvényben van, csak a határidőt nagyon kitoltuk az elmúlt hetekben -, ettől kezdve minden ajánlattevő megismerheti más ajánlattevők ajánlatát, és még kívülállók is betekinthetnek, hogy a döntéshozó, az ajánlatkérő melyiket választotta, és miért választotta.
Azok a lépések, amelyek most történnek, ezt az átláthatóságot nem éppen szolgálják. Nagyon sok szubjektív elem kerül be a rendszerbe a szubjektív alapon való mérlegelésre. Ma már, nem tudom, melyik bizottsági előadó, azt mondta, hogy a kisebb. Én magam nem vagyok jogász, de nem tudom elképzelni, hogy jogszabályban hogy lehetne azt megfogalmazni úgy, hogy annak később szankciója is legyen, hogy mi a kisebb, és mi a már nem kisebb, mi a kevésbé lényeges valamilyen hibánál. Biztos, hogy tudunk itt is valamilyen… vagy lehetőséget látok arra, hogy keressünk egy egyensúlyi pontot, mert körül lehetne írni. Ez különösen igaz lesz majd a kis- és középvállalkozásokkal kapcsolatos kérdésekre.
Olyan rossz érzésem van, hogy az, ami az alvállalkozások, projekttársaságok körül van a törvényjavaslatban, egyfajta kiszervezési lehetőség. Merem ezt mondani azért, mert az eddigi tapasztalatom, hogy mi itt a parlamenti patkóban alkotunk jogszabályokat, és az élet valahol egészen más változásokat hoz. Itt hadd hozzam konkrét példának azt, hogy a ma hatályos törvényben szerepel, hogy az ajánlatkérőknek joguk van bármilyen nagy építési feladatnak is a részekre bontására, és hogy ezt nem teszik meg. Most ez a törvény tesz ugyan egy további lépést, kísérletet ebbe az irányba, holott azt gondolom, hogy inkább a meglévőt, a ma hatályost kellene valamilyen szankciókkal sújtani, azokat, akik ezt nem teszik. Éppen azért tartom érdekesnek, mert nagyon jelentős az önkormányzatok kiíró szerepe, tehát nekik, akik érdekeltek abban, hogy a helyi vállalkozások jobb pozícióba kerüljenek, érdekük lenne, hogy részekre bontsanak egy-egy, például építési beruházást.
Ugyanitt hadd jegyezzem meg némi iróniával, Szatmáry képviselő úr azt mondta, és bizottsági véleményben is elhangzott, hogy bizonyos nagyság fölött kizárunk vállalkozásokat abból, hogy közbeszerzési pályázaton részt vegyenek. Tisztelt Képviselőtársaim! Szeretném a figyelmüket azon bevezető gondolatomra irányítani, hogy nekünk, adófizetőknek az az érdekünk, hogy az adott árut, szolgáltatást vagy bármit, amit az adóforintokból fizetünk, a lehető legolcsóbban szerezze be az, aki az ajánlatot kéri. Természetes, hogy itt egy pillanatig nem felejteném el, hogy az ár-érték arány meg kell hogy valósuljon, de ez az ajánlatkérők feladata.
Ezért mondom azt, hogy én sérelmezem a döntéshozatali folyamat kapcsán, amiben itt lazítás van; én pont a fordítottját mondom, hogy azt kellene deklarálni, hogy itt kell hogy legyen a közbeszerzésekhez profi módon értő ember, kell hogy legyen pénzügyi szakember, kell hogy legyen az adott áruhoz vagy szolgáltatáshoz értő, valamilyen ember, mert ők azok, akik tudnak érdemben dönteni, és akkor valósulhat meg az, amit közvetetten a kis- és közepes vállalkozásokkal kapcsolatban mondtak, mert ők érdemben tudják ezt elbírálni. Tehát a szakmai szereplők hatáskörének csökkentésével mi semmilyen körülmények között nem tudunk egyetérteni.
Arra, hogy az időszakot rövidíteni kell - és itt megint hadd hivatkozzam arra, amit államtitkár úr mondott -: igen, örökké küzdünk ezzel a problémával, hogy hol lehet még 1-2-3-4-5 napot lefaragni, mert az ajánlatkérő nyilván szeretne minél gyorsabban hozzájutni az adott áruhoz, szolgáltatáshoz, és a hosszú procedúra számukra nem kedvező. Ugyanakkor bárhol hozzányúlunk - itt például a jogorvoslati kérdés, ahol most visszalépünk a ma hatályoshoz képest, sőt teszünk egy másik lehetőséget, ami viszont kedvező, hogy csak az adott részt támadja meg, nem pedig az egész közbeszerzési folyamatot.
Amikor az egyszerűsítésről és az olcsóbbá tételről beszélnek, tisztelt képviselőtársaim, itt van a törvényjavaslatban és az indokolásában is egy meglehetősen hamis állítás. Az, hogy a hirdetményt nem kell a továbbiakban ellenőrizni, és nem ellenőrzött hirdetmények kerülnek közzétételre, ilyen szempontból az ajánlatkérőnél nyilván költségcsökkenés. De akkor kell hogy beszéljünk arról, hogy ma a Közbeszerzések Tanácsa az a szervezet, amely a kiadásait a bevételeiből fedezi, egészen minimális, mindössze néhány százalékos az állami támogatás.
Amennyiben a bevételeit elvesszük ennek a szervezetnek, akkor ezt költségvetési forrásból kell, kellene hogy biztosítsuk, ebben az esetben kellene egy hatástanulmány. Az időm nem teszi lehetővé, hogy részletekről beszéljek. Ha ebben opciót adunk - és kérem az államtitkár urat, hogy ebben visszakozzon a kormány -, akkor egyszerűen a tanács nem is tud fölkészülni arra, hogy mekkora személyi állományt tartson, és mekkora bevétel az, amitől elesik. Tehát itt lehet, hogy egyik oldalon van egyfajta megtakarítás, de a másik oldalon - és itt hoznám be az informatikai kérdést is - a Közbeszerzési Tanácsnak még több forrásra van szüksége ahhoz, hogy azt az informatikai hátteret megteremtse, nem pedig csökkenteni kell.
Még néhány mondatot hadd mondjak az ajánlatkérők mozgásteréről. Az egybeszámítási kötelezettség: ezt az oldást a frakciónk szintén újabb kiskapu kinyitásának tekinti. Összefoglalva azt mondanám, hogy a törvényjavaslat és ami körüllengi, arról szól, mintha reguláznák az ajánlatkérőket, de valójában új pályákat nyitnak abba az irányba, hogy a kormány még erősebb befolyással rendelkezzen ezen a területen, és még több szubjektív elem legyen.
Ebből példának csak egyet emelnék ki: amikor a hasonló ajánlat esetén már versenyjogi szabályok megsértése címén eljárást lehet indítani. Mi a hasonló? Miért hasonló? Számos olyan kérdés van, amit tisztázni kellene. Szeretném fölhívni az államtitkár úr és a kormánypárti képviselőtársaim figyelmét - tudom, hogy tőlünk nem valószínű, hogy elfogadják -, hogy amikor a biztosítékról van szó, itt két dologról szeretnék beszélni. Az egyik: a biztosíték azt jelenti, hogy az, aki az ajánlatot kéri, nagy valószínűséggel hozzájut ahhoz, amit kért, ha nem, akkor megfelelő kártérítésre számíthat.
(16.00)
Viszont azt szeretném kérni, hogy itt hozzuk a törvényjavaslatot összhangba a polgári törvénykönyvvel. A polgári törvénykönyv számomra nagyon szépen fogalmaz, amikor azt mondja, hogy a szerződést biztosító mellékkötelezettség. Tehát én ezt a “biztosíték” szót átcserélném erre, amennyiben lehetőség van rá.
Még a kis- és középvállalkozásokról. Azt gondolom, azzal, hogy korlátozzuk a közbeszerzési tanácsadók alkalmazását, az, hogy korlátozzuk az ajánlatkiírás ellenőrzését, ezzel, képviselőtársaim, új kapu nyílik arra, hogy testreszabottan írjanak ki az ajánlatkérők pályázatokat, és szűkíthessék az ajánlattevők körét már az ajánlatkiírás pillanatában.
A körbetartozás: meggyőződésem, hogy ez a törvény erre nem alkalmas. Az a javaslat, ami itt szerepel, ezt a problémát nem oldja meg. Erről vitatkoztunk az elmúlt másfél év során elég hosszan, és akkor is a vállalkozók is azt mondták, hogy számukra ez a dolog nem elfogadható. (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.)
A befejező mondatom az, tisztelt államtitkár úr, arra kellene időt fordítani, hogy a kizárás feltételeit sokkal szigorúbban fogalmazzuk meg.
Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps az MSZP soraiból.)
