KULCSÁR GERGELY
KULCSÁR GERGELY
KULCSÁR GERGELY (Jobbik): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! A trianoni tragédia után a magyar külpolitika addigi legnagyobb sikerét könyvelhette el 1938. november 2-án. A pontosan 72 évvel ezelőtt az európai nagyhatalmak által meghozott első bécsi döntés azután született meg, miután a magyar-csehszlovák határvitát a két állam vezető politikusai nem tudták tárgyalások útján rendezni. Tudni kell, hogy a magyar és a cseh vezetők közösen fordultak a müncheni egyezmény aláíróihoz, hogy döntőbíróként járjanak el a két ország vitájában. Mivel Franciaország és Nagy-Britannia kivonta magát a döntéshozatalból, így az olasz és a német külügyminiszter döntőbíráskodása nyomán született meg a magyar szempontból üdvözítő döntés.
Az első bécsi döntés értelmében Magyarország az I. világháborút lezáró trianoni békediktátum által elrabolt területeiből visszakapott közel 12 ezer négyzetkilométert, Felvidék, illetve Kárpátalja déli részét. Az 1941-es magyar népszámlálás szerint az átkerült 1 millió 62 ezer lakosnak 84 százaléka volt magyar és körülbelül 9 százaléka tót.
A békeidőben született első bécsi döntés tehát etnikailag igazságos határokat húzott, és az európai nagyhatalmak - beleértve Nagy-Britanniát és Franciaországot is - ekkor nemzetközi jogi érvényűnek ismerték el. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a II. világháborút lezáró párizsi békében egy tollvonással rajzolták vissza a trianoni határokat, a legvérlázítóbb az, hogy ezzel a fasiszta szlovák bábállamot jutalmazták a demokrácia hősei.
Visszatérve a bécsi döntésre. Ez a siker a Horthy-korszak ellentmondást nem tűrő, csak és kizárólag a magyar nemzeti érdek mentén mozgó külpolitikájának volt az eredménye. Hasonlóan céltudatos nemzetpolitikát vártak volna el a nemzetben gondolkodó magyar emberek az úgynevezett rendszerváltozás után is. De sajnos nem ez történt. Amit a Horthy-féle politika kihasznált, azt az 1990 utáni külpolitikánk elpuskázta. Raffay Ernő történész, az Antall-kormány honvédelmi államtitkára többször felhívta a figyelmet azokra a lehetőségekre, amelyeket a magyar kormányok kihasználatlanul hagytak, pedig lehetett volna korrigálni Trianont a kilencvenes években többször is.
Az első lehetőség ’89-ben adódott, a romániai forradalom idején. Ekkor a román állam alapjában meggyöngült, és Budapestnek lehetősége lett volna az eseményekbe másképpen is beavatkozni, de Németh Miklós kommunista kormánya nem lépett.
Jugoszlávia felbomlásának folyamata alatt több lehetőség is adódott Magyarország számára a délvidéki Trianon-kérdés megoldására: az egyik a horvát-szerb háború alatt, mikor a horvátokkal együtt döntő csapást lehetett volna mérni a szerb sovén kommunizmusra. A Horn-kormány azonban nem tett semmit. Ugyanúgy nem cselekedett az Orbán-kormány 1999-ben Jugoszlávia bombázása idején, pedig újra veszélyben forgott a délvidéki magyarság. Mi több, amikor az amerikai kormány szárazföldi támadást akart indítani, a magyar kormány illetékesei lebeszélték Clinton elnököt erről, ahelyett, hogy nyomukba bevonult volna a magyar békefenntartó hadsereg, mint ahogy tette ezt már annyiszor más országok területén.
A csehszlovák torz állam felbomlásakor szétosztották a csehszlovák hadsereget 2:1 arányban. Amíg ez a folyamat tartott, közel egy évig, Szlovákiának nem volt hadserege. Az Antall-kormány ahelyett, hogy a felvidéki magyarok védelmére kelt volna, nem csinált semmit, sőt a világ országai közül elsőként elismerte Szlovákia függetlenségét.
Kárpátalja tekintetében is volt egy lehetőség az Antall-kormány idején, amikor Ukrajna elszakadt a Szovjetuniótól. A megalakult ruszin kormány hajlott a Magyarországgal való kapcsolatkötésre, ehelyett Antallék megkötötték az ukrán-magyar alapszerződést, amelyben lemondtak mindenféle területi követelésről.
A témával kapcsolatban meg kell említenem azt a sajnálatos eseményt, ami 1990. június 4-én, a trianoni gyalázat 70. évfordulóján az Országgyűlés plenáris ülésén történt, amikor az Országgyűlés elnöke egyperces néma emlékezésre szólította fel a honatyákat, erre a Fidesz képviselői kivonultak az ülésteremből. Ezt a szégyenletes cselekedetet húsz évvel később valamelyest jóvátette a Fidesz a Trianon-emléknap bevezetésével. Ez nagyon örömteli dolog, és régi adósságot törlesztettünk az emléknap megszavazásával, de ezzel csak az első lépést tettük meg.
Szintén megemlíteném, hogy 2005. szeptember 26-án Románia EU-s csatlakozását az MSZP-vel és az SZDSZ-szel karöltve szavazta meg a Fidesz, feltétel nélkül, annak ellenére, hogy többször ígéretet tettek arra fideszes politikusok, hogy a székelyföldi autonómia feltételéhez kötik a román csatlakozás megszavazását. Kezemben tartom a 2004. augusztus 12-ei Demokrata számát (Felmutatja.), amely öles betűkkel hirdeti a vétót, Szájer József arcképével illusztrálva. Erről szól az újság vezércikke is, Bencsik András a következőképpen fogalmaz: Az erdélyi autonómia kérdésében alkalmazandó vétó sorsdöntő lesz a magyarság túlélési esélyeit illetően. Nem túlzás tehát azt mondani, hogy a vétóhoz való viszony fehéren-feketén megmutatja majd, ki az, aki nemcsak üres közhelyekben, de a tettekben is hűséges a nemzetéhez és a hazájához. És ki az, aki beszéljen bármilyen tudálékosan vagy mézesmázosan, tulajdonképpen csak egy ócska nemzetáruló.
Tisztelt kormánypárti Képviselőtársaim! (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.) Ehhez nem kell kommentár. Ezt a csorbát is, ha nem is teljesen, de kiköszörülheti az Orbán-kormány, ha végre a külpolitikában is a sarkára áll, és Szerbia EU-s csatlakozásának támogatását a délvidéki autonómiához és a temerini fiúk szabadon bocsátásához köti.
Köszönöm a figyelmet. (Taps a Jobbik soraiban.)
