MENCZER ERZSÉBET
MENCZER ERZSÉBET
MENCZER ERZSÉBET (Fidesz): Mélyen tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Nos, én az érintettek jogán kértem szót. Az édesapám és az édesanyám is politikai elítélt volt a különböző jelzőkkel emlegetett kommunista diktatúrában. Egészen pontosan emlékszem arra, hogy amikor a diktatúrát a puha melléknévvel emlegetik, akkor attól is igyekeznek megóvni gyermeküket a szülők, nehogy az ő politikai tevékenységük következményeit kelljen viselniük annak minden társadalmi hátrányával együtt. Ez persze sohasem sikerülhet nekik tökéletesen. Önmagában az, hogy ma én itt szót kértem, éppen annak a következménye, amit ők átéltek.
Azt már többször és több helyütt elmondtuk, és ahogy látom, kénytelenek leszünk még sokáig elmondani, hogy az alapvető emberi jogoktól való megfosztás, a bírósági ítélet nélküli elzárás, a társadalom koncentrációs táborrá vagy átnevelő munkatáborrá alakítása nemcsak akkor történelmi bűn, amikor a nácik követik el, hanem akkor is, amikor a sztálinisták teszik ezt. Tőlünk nyugatabbra a második világháborús győzelemre emlékezők a sikeres szövetségest látják a Szovjetunióban, s akiket nem a Vörös Hadsereg, nem Tolbuchin, Malinovszkij vagy később Zsukov katonái szálltak meg, hanem Patton, De Gaulle vagy Churchill hadseregének katonái, mit sem tudnak arról, miféle jelenség a málenkij robotra való elhurcolás, hogyan keresnek fiatal lányokat krumplipucolásra a pincében, és lövik le eközben a védelmükre kelt püspököt.
Arról még kevésbé tudnak, mert nem szerepel a múltjukban, és nem is része a történelmi emlékezetnek, hogy utóbb minderről nem volt szabad beszélni, hogy tilos volt még csupán temetői virágcsokorral is megemlékezni akár a Donnál elhunytakról, akár azokról - itt több százezer magyar honfitársunkról van szó -, akiket valóságos hadifoglyok hiányában civilben az utcáról kenyérért vagy vízért mentükben szedtek össze, állítottak sorba és vitték őket több ezer kilométerre otthonuktól ítélet nélkül kényszermunkára. Arról sem beszélt senki, hogy a szovjet katonai bíróságok, amelyek itt működtek Magyarországon, az Andrássy úton át, a Városligeti fasoron át Balatonfüredig, a magyar hatóságok hathatós működésével, közreműködésével ítéltek el több tízezer magyar honfitársunkat politikai okokból koholt vádak alapján, és hurcolták őket a sarkkörön túlra, Vorkutára meg Kolimára, a gulág rabtelepeire, ahová elhurcolták az én szüleimet is.
Mi itt, Magyarországon azért kényszerülünk ennek az előttünk fekvő T/5005. számmal jelölt törvénynek a parlamenti tárgyalására, mert szembe kell néznünk a következményekkel. A gulágra és a Hortobágyra, Recskre elhurcolt magyar középosztály sorsával, kultúrájának megsemmisítésével, azzal, ahogyan a szovjet tanácsadók tevékenysége nyomán Magyarországon is szétterjedt a kínzással kikényszerített, előre megírt vallomások aláíratása, azzal, ahogyan az idegen nyelv tudása vagy a külföldre való levelezés máris megalapozott egy kémkedési vagy deviza-visszaélési vádat, azzal, ahogyan a háborús károkat szenvedett, de még nem teljesen kirabolt lakásokat, bútorokat kinézték maguknak a hódító világhatalom önkéntes helytartói, azzal, ahogyan az egy szobába összeszorított, a polgári lakásból leválasztott középosztálybeli magyar családok sorsa alakult, miközben az elfoglalt vagyonba beterpeszkedett az ávós szomszéd elvtárs, akinek naponta újabb és változatosabb forgatókönyveken járt a feje, hogy a koncepciós perekben egyre tökéletesebben kiszolgálhassa a Bástya elvtársak történelmi megrendeléseit és elvárásait. Látják, egy filmet emlegetek, egy fikciót, de a magam számára emögött nagyon is ott volt a valóság, még jóval később, a puha diktatúra utolsó éveiben meg a rendszerváltás első éveiben is, amikor édesapám a Szovjetunióban volt magyar politikai rabok és kényszermunkások szervezetének az élén a kárpótlás kérdéseivel foglalkozott.
Rövid akarok lenni, minderről csak annyit mondok, hogy bármennyit is sikerült azoknak tenniük, akik az emberi jogok irányába akarták helyrebillenteni a történelmet, még mindig nagy a fennmaradt emberi tartást, becsületet, a hazafiság társadalmi elismerését illető történelmi adósságunk. És egy olyan Európához tartozva, amely az emberi jogok alapján áll, ráadásul napjainkban valutaválság is fenyegeti, és minden összefoglaló megállapítja róla, hogy demográfiailag elöregedett. Ennek az öreg földrésznek a közép-keleti területén - és ez nemcsak az egykori államszocialista, Varsói Szerződés- és KGST-tagországokra áll, de ezekre mindenképpen - a pártállami hatalom hosszú évtizedeken keresztül egy sajátos politikát folytatott. Híveit, kollaboránsait, akik hajlandóak voltak Kádár elvtárssal együtt soha ki nem mondani Nagy Imre nevét, azzal jutalmazta meg, hogy még akkor is, amikor számára már feleslegessé váltak, amikor új kádereiknek kellett a hely, akkor idő előtti nyugdíjba küldte őket magas ellátással, és így biztosította eltartásukat.
Ha történelmi folyamatában nézzük ezt, nézzék akár tőlünk nyugatabbra eső irányból, azt fogják látni, hogy a mi jövőnk kárára tették. Miközben felvállalták a szovjet tábor kísérleti nyulának szerepkörét, amikor kapcsolatokat kerestek a nemzetközi pénzügyi szervezetekkel, látszatra a moszkvai reakciótól tartva amiatt, hogy belépnek a Nemzetközi Valutaalapba vagy kölcsönt vesznek fel a Világbanktól. A kölcsönt az internacionalista gyakorlatnak megfelelően herdálták el. Többek közt tartós és nívós eltartást biztosítottak azoknak, akiket vagy így akartak megjutalmazni, vagy már nem volt rájuk szükségük, de azt akarták, mindenki lássa, hogy kinél van az osztogató hatalom. A nemzet, az ország, a haza ügyéért meghurcoltak sorsa, még ha ártatlanságukat itt-ott egy-egy pecsétes papírral el is ismerték, nem rendeződhetett. A felmentő, megsemmisített ítéleteket az érintettnek azzal adták át, hogy soha senkinek nem beszélhet róla, és ha családjának, hozzátartozóinak jót akar, akkor ezt komolyan meg is fogadja. Hát így tettek az én szüleim is.
Tisztelt Képviselőtársaim! Úgy vélem, ennek nyomán nem lehet tehertétel átlátni, hogy egy olyan európai államközösség tagjaként, amely az egyetemes emberi jogi nyilatkozatot alapjogi chartaként tiszteli, ezzel a közelmúlttal is szembe kell néznünk. A megújult, immár önkényuralmi, külföldi nyomás nélküli, több évtizedig tartó, “ideiglenes” jelzőjétől megszabaduló alaptörvényünk, alkotmányunk szabályozást kell nyújtson, törvényi keretet ehhez a szembenézéshez. Ha ezt a folyamatot nemcsak a Lajtán túli irányból szemléljük, hanem mondjuk, a Dunán vagy a Tiszán túlról is, akkor is anakronizmusnak tűnik, hogy a társadalmi igazságtalanság, a kommunista politikai kliensjutalmazás egykori döntései változatlanul fennmaradjanak. Amit pártállástól függetlenül a politikai gyakorlatról folyó vitákban tetten lehet érni, az az indulatoktól elhatárolt elemzésekben nagyon gyakran úgy hangzik, hogy a történelmi hiba attól él tovább, hogy a megítéléseknél a kettős mércét alkalmazzák. Ebben általában egyetértés szokott lenni.
A törvényjavaslat - mint az indoklásból is kiviláglik - ezt a kettős mércét szeretné meghaladni, helyrebillenteni. Személyesen is tudatában vagyok annak - hiszen a kárpótlás korántsem tökéletes folyamata során magam is láttam -, hogy emberi életeket, sorsokat utólagosan nem lehet megváltoztatni. Hogy az igazságtétel folyamata csupán jelezheti azt a politikai törekvést, hogy a haza, a nemzet vagy az ország legalább utólag elismeri hozzá hűséges fiainak és leányainak a méltatlan elviselt szenvedését, sorsát, hogy legalább a leszármazóknak, fiaiknak és unokáiknak ne kelljen szembesülniük azzal az érvvel, hogy az elnyomás és a megszállás haszonélvezői ma is köszönik szépen, jól vannak, aki meg rossz helyen volt rossz időben, hát az viselje el a következményeket. Meglehet, azzal, amit elmondtam, csalódást okozok azoknak, akik érzelmesebb töltetű hozzászólást vártak. Akár azért, hogy legyen mit kritizálni, akár azért, mert úgy vélik, nincs elég alkalom a sérelmeket elmondani.
Nos, az érzelmek akkor nyilvánulnak meg - hogy így mondjam, autentikusan -, amikor a koncentrációs tábort túléltekkel megkoszorúzok egy-egy emléktáblát, és ezek a sokat szenvedett és sokat látott arcok vesznek körül, vagy amikor el kell temetnem őket, vagy amikor két héttel ezelőtt elbúcsúztam végleg az édesapámtól; amikor a diplomata- vagy üzleti negyed egy-egy épületén, villákon és középületeken azt hirdeti a szűkszavú márványtábla, hogy itt hazafiakat kínoztak, s ítéletet felettük ha hirdettek is, azt szovjet bíróság hozta, s ha semmissé nyilvánították azóta, akkor sem történt sok minden az érdekükben.
(0.00)
Derékba tört társadalmi érvényesüléssel, ma már sokan egészségügyi problémákkal és egyre költségesebb társadalombiztosítással szembesülve élnek, s életük példázata gyakran idegenül hat egy olyan generáció előtt, amely értesüléseinek és így értékítéleteinek a legjavát a virtuális világhálós világból szerzi meg.
Gondolnunk kell arra is, ha csupán kedvezőtlen példát, nemtörődömséget látnak abban, ahogyan történelmi múltunkkal, hazánk fiaival foglalkozunk, miként várhatja el majd az ő aktív koruk idején a haza, hogy becsülettel élő, hazájukat szerető állampolgárrá legyenek, hogy a múlttal a közeljövőben ne a kommunista tankönyvszerzők zanzáinak nyomán szembesüljenek. Hogy amikor az egyetemes és magyar történelem fejezetei között nem találnak átjárást a tankönyvben, akkor ne csupán annyi legyen a konklúzió, hogy az elnyomottak küzdöttek az elnyomás ellen, de sajnos akkor még nem olvashatták Lenin vagy Marx elvtárs útmutató művét. Ja, ha olvasták volna, különben kommunista forradalmat csináltak volna pogánylázadás, parasztfelkelés, nemzeti szabadságharc vagy ellenforradalommá átkeresztelt népfelkelés helyett. Hogy amit a magyar irodalom nagyszerűségéről tudnak, az ne a Révai József vagy Aczél György által összeállított indexek nyomán felmaradt, és még így is megcsonkolt - ja, mert kihagytuk mindazt a költő művéből, ami sérthetné a szomszéd népek gondolkodását -, átbaloldalizált torzó legyen.
Mindezzel már túl is jutottam az előttünk fekvő törvényjavaslaton, de a törvény alkotása, a kodifikációs munka is történelemformálás. A múltból átvezet a jövőbe, amelyről olyan képünknek kell lennie, amely a közelmúlt torzításaitól és kettős mércéjétől amennyire csak lehet, mentes. Adjuk hát vissza a társadalom, a nemzet és a haza állami szinten kifejezhető megbecsülését mindazoknak, akik sorsukkal és tevékenységükkel rászolgáltak erre, és szüntessük meg ott, ahol ez az emberi jogi európai alapelvekkel már odaajándékozásukkor sem volt összhangban!
Édesapám bölcs gondolatával zárom felszólalásomat: “Annak a nemzetnek, aki nem ismeri a múltját, soha nem lesz jelene, és nem tudja majd építeni a jövőt.” Ezzel ajánlom, támogató szavazatukat kérve az előterjesztett törvényjavaslatot az önök figyelmébe.
Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps.)
