DR. LENHARDT BALÁZS
DR. LENHARDT BALÁZS
DR. LENHARDT BALÁZS (Jobbik): Köszönöm. 1945. február 11-én Karl Pfeffer-Wildenbruch SS Obergruppenführer, a Budapest Festung, Budapest-erőd parancsnoka kiadta híres rádióüzenetét, amelyben a legfontosabb rész így hangzott: a kapituláció vagy a védősereg harc nélküli lemészárlása között lehet választani. A még megmaradt harcképes egységekkel megkíséreljük a kitörést.
Ennek a katonai akciónak az eredménye az előzőleg felvázolt lehetőségekhez képest is majdnem hasonlóan tragikus volt. A körülbelül 40 ezres megmaradt védősereg, amely megkísérelte a kitörést, nagy része elesett, és az első két támadó hullám, ami a Széna teret, illetve a Széll Kálmán teret közelítette meg, már ott elesett, és körülbelül 20 ezerre, közel 20 ezerre tehető az ott elesett áldozatok száma. A többiek aztán az akkor Olasz, ma Szilágyi Erzsébet fasornak nevezett úton a Budakeszi út felé áttörve elérték a budai hegyeket, ahol embertelen körülmények között, embertelen hidegben, állandó ellenséges támadások közepette küzdöttek, és a különböző források szerint körülbelül 700, 700-900 közötti fő érte el a német és magyar állásokat Szomor, Máriahalom és Úny térségében.
Ha azt nézzük, hogy az egész akció során szovjet részről nem ejtettek hadifoglyokat, és tényleg a rögtöni fejlövés volt ennek az általános elintézési módja, illetve a magyar katonák közül, aki fogságba került, az mehetett Szibériába, megérthető ennek a valamennyire kétségbeesett vállalkozásnak is mégis az oka és az a szempont, hogy nem lehetett jobb alternatívát találni olyan körülmények között.
És akiben még ezek után is kétség merül föl, azt emlékeztetném, hogy mi történt azokkal a sebesültekkel, akiket a szovjet megszállás már ott ért a különböző Vár közeli helyszíneken, mint az Alagútban, a Hadtörténeti Intézet pincéjében vagy a Sziklakórházban. Őket a szovjet katonák benzinnel lelocsolták és meggyújtották, még élve, ahogy voltak. Ennek a vállalkozásnak a hősiességét bizonyítja leginkább, hogy nem csupán Budapestet védték, és nem csupán utóvédharcot folytattak egy elveszített háborúban, hanem tényleg a barbár, vad, ázsiai horda ellen hazájukat, népüket, nemzetüket és a belső Európát is védelmezték, akik a kommunizmus rémét behozták közénk, és megvalósították a létező szocializmust és kommunizmust.
Idézhetném vitéz Sebő Ödönnek, A halálraítélt zászlóalj szerzőjének azt a megrázó leírását, amikor a nyíregyházi utcai harcok során leírja, hogy visszafoglaltak egy olyan utcaszakaszt, amit korábban már a szovjetek elértek, és az egyik házba betörve megdöbbenve észlelték, hogy az ágyon egy orosz katona a gépfegyverét az ott lakó édesanya fejéhez tartva kényszeríti, amíg másik három orosz katona erőszakolja meg a 13 éves lányát. Hát ez várt részünkről, a felszabadítók áldásaiból ezt kapta a magyar lakosság. Ezeket az oroszokat ott puskatussal agyonverték a magyar katonák, de meg is érdemelték.
És az a problémánk, most is óriási sajtóháborgás történt a balliberális orgánumokban, és náci felvonulásról emlékeztek meg, ahelyett, hogy ezek a katonák, ezek a hősök, akik Magyarországot védték, megkapnák a méltó elismerést. És ledőlnének olyan tabukérdések, hogy miért nem lehet a II. világháborúról a valódi értékek és a valódi eredmény alapján beszélni. Hogy miért nem mondhatjuk ki gyakorlatilag most is, hogy az, hogy elveszítettük ezt a háborút mi, Magyarország, ez végérvényesen Európa perifériájára lökte hazánkat, és ebből a mai napig nem tudtunk kilábalni, hogy ennek köszönhetjük, hogy az egyébként etnikailag, nemzetileg is teljesen igazságos bécsi döntéseket felülbírálták, és a trianoni döntést megismétlő és helyben hagyó párizsi békeszerződés ugyanolyan rabságban tartja a Kárpát-medencében egyre fogyatkozó magyarságot, mint az I. világháborút lezáró trianoni békeszerződés.
Igazságot Budapest védőinek, és méltó megemlékezést a magyar állami szervek részéről is az életüket áldozó magyar hősöknek Budapest ostromában! Ezt szeretnénk elérni a következőkben is.
Köszönöm szépen, és elnézést, elnök úr. (Zagyva György Gyula tapsol.)
