LENDVAI ILDIKÓ
LENDVAI ILDIKÓ
LENDVAI ILDIKÓ, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Államtitkár úr intelligens ember lévén nagyon korrekten ismertette az elején, hogy voltaképpen nincs másról szó, mint a parlament által elfogadott Ptk. szabályainak alkalmazásáról, illetve átvezetéséről egyéb törvényekbe. Ez teljesen igaz is.
Az utána következő félmondatát azonban a magunk pozíciója tisztázása érdekében, mondjuk úgy, hogy a magunk nevében korrigálnom kell. Államtitkár úr azt mondta így mindnyájunknak, hogy önök már támogatták a Ptk.-t, így aztán reméli és természetesnek tartja, hogy támogatják az átvezetést is. Nem államtitkár urat sértem meg, csak az egyszerűség kedvéért póriasan fogalmazok: támogatta a hóhér! Merthogy voltak frakciók, amelyek nem támogatták.
Így aztán nyilván államtitkár úr nem várja föltétlenül tőlünk, hogy aminek a kiindulópontját nem támogattuk, annak az alkalmazását támogatjuk, akkor is, ha tiszteletben tartjuk azt a nagy munkát, amit az átvezetés érdekében nyilván az előkészítésében a tárcának el kellett végeznie, mert az valóban komoly munka, és ez nagyon sok szempontból fontos is, és a jogi koherenciához szükséges.
Ámde, mivel van több más vonatkozás mellett három olyan pont, amit már az eredeti Ptk.-ban sem tudtunk támogatni, értelemszerűen, ha a szerintünk rossz kiindulópont vezetődik át most más jogszabályokba, akkor - államtitkár úr nyilván ezt megérti - azt sem fogjuk tudni támogatni, amiből, hogy előrebocsássam a nem nagyon meglepő slusszpoént, az következik, hogy nem fogjuk tudni ezt a törvényjavaslatot sem támogatni.
Valahogy úgy van ez, hogy ha az ember jó helyre akar eljutni, akkor ahhoz jó térkép kell. Ha valamilyen ponton rossznak, hibásnak tartjuk a térképet, akkor nyilván az az útvonal, amit követünk, és a célpont, amit elérünk is ugyanezen álláspont jegyében hibás és rossz lesz. Ezért, eme pontok miatt nem tudjuk az alkalmazást sem támogatni.
Végül is mi az a három lényeges pont és lényeges kifogás - és igyekszem nem teljes egészében megismételni, amit a Ptk. hosszas vitájában elmondtunk, de sajnos idetartozik -, ahol már a kiindulópontot, a Ptk. paragrafusait tévedésnek tartjuk, és épp ezért nyilvánvalóan az alkalmazást, vagy a korrekció elmaradása miatt, vagy azért, mert a korábbi rossz kiindulást érvényesíti, nem fogjuk tudni támogatni.
A három pont egyike a cselekvőképesség kérdése. Jócskán szólt az új szabályozásról az előttem szóló kollégám, bár ő, érthető módon támogatólag, hiszen látszik, hogy más vonatkozásában is tökéletesen egyetértett államtitkár úrék, illetve az előterjesztő álláspontjával.
A másik ilyen pont sem fogja meglepni államtitkár urat, ez az élettársi viszony szabályzása, aminek ugyan kevés konkrét átvezetése van természetesen a törvényben, de például az, hogy honnan maradt ki - mert a házastársak öröklési szabályaiból nyilván azért kellett hogy kimaradjon az átvezetésnél, mert nem családnak minősíti végül is az elfogadott Ptk. az élettársi viszonyt -, ennyiben mégiscsak idetartozik a Ptk. átvezetésének problémájához ez a második komoly gubanc is.
Végül a harmadik pedig az, hogy az előttünk fekvő törvényjavaslat is belenyúl a szociális temetés kérdéskörébe egy ponton, államtitkár úr nyilván jól tudja, meg akik a kérdést szabályozták, azok is tudják.
(15.50)
S mivel szintén ott a kiindulópontot tartjuk jogszerűtlennek, embertelennek és tarthatatlannak, nyilvánvaló annak átvezetését sem tudjuk dalolva, kibontott zászlókkal helyeselni.
Még egyszer mondom, anélkül hogy nagyon belemásznék az egyszer már a Ptk. vitájában a nálam több szakértelemmel rendelkező jogászok mondanivalójának ismétlésébe, én most csak a főbb pontokat mondom, amelyek miatt az átvezetést nem támogatjuk, és amelyek az én bizottsági területem, az emberi jogi terület szempontjából is relevánsak.
Az első, ahogy említettem, a cselekvőképesség kérdése. Igen, az egy előrelépés volt a Ptk.-ban, azt mi is elismerjük: az, hogy a cselekvőképtelenség általános korlátozását az erre vonatkozó korábbi szabályzás, az új Ptk. felülírta, ez természetesen jó dolog. De ugyanakkor ez az új Ptk. is ismeri, és így következésképpen a most előttünk álló javaslat is ismeri a teljesen korlátozó gondnokság intézményét, csak az éppen úgy áll elő, hogy valamennyi ügycsoportban korlátozható azért az érintett, vagyis gyakorlatilag ugyanaz a következmény áll elő, mint amit a szemléleti újítás az eredeti Ptk.-ban meg akart szüntetni.
Valahogy úgy van ez, pontosabban annak fordítottja áll előttünk, mint amit az amerikai űrhajós mondott a Holdra szállásnál, aki ugye azt mondta, hogy kis lépés ez neki, de nagy lépés az emberiségnek. Meg mást is mondott, csúnyábbakat, de erről most ne beszéljünk. Ami viszont releváns ebből a mondatból most ide, az a következő. Lehet, hogy a Ptk.-nak az a kétségtelen szemléleti újítása, hogy a cselekvőképtelenség általános korlátozását már nem ismeri, az egy nagy lépésnek tűnik a jogszemlélet szempontjából, bizonyára az is, de ugyanakkor sajnálatosan nagyon-nagyon kis lépés az érintettek emberi jogai szempontjából, hiszen gyakorlatilag mégiscsak előállhat ez a helyzet.
Amit pedig súlyosbít - és ezt sajnos az alkalmazás sem tudta és akarta módosítani -, hogy az a nem kevés ember, aki érintve van, irgalmatlanul hosszú idő után számíthat csak valamilyen felülvizsgálatára az ő állapotának. Márpedig tudjuk, hogy 32 700 vagy majdnem ennyi tudomásom szerint a szám, akik pillanatnyilag teljesen korlátozottak, és újabb 23 ezer a részlegesen korlátozott. A teljesen korlátozottak számára tehát - és ezt sajnos az alkalmazás is megerősíti - pillanatnyilag a paragrafus átfogalmazásán túl az ég egy világon semmilyen változás nem történik szükségszerűen, és a másik csoportban sem reménykedhetnek az új szellemnek megfelelő hamaros felülvizsgálatban.
Államtitkár úr persze mondhatja azt, hogy ő nem tudott mit csinálni - ezt nyilván nem egyes számban mondom neki, hanem az előterjesztőknek, de hát ő van itt -, abból a sarokból indult ki, ahova a Ptk. őt belehelyezte. De azért én azt tapasztalom, hogy az utóbbi időkben Btk.-t is olyan aktuálpolitikai problémák miatt módosítunk, mintha maga lenne az alaptörvény, amit szintén hetente szoktunk módosítani. Tehát én mégiscsak azt hiszem, hogy ha ilyen súlyos problémák vannak, mint ez a cselekvőképességgel kapcsolatos, amit említettem, meg a másik kettő, amit fogok, akkor bizony módot keríthettünk volna arra is, hogy a mostani átvezetés mellett egy kicsit meggondoljuk, nem szorult-e módosításra az akkori álláspontunk, pontosabban a parlamenti többség álláspontja ebben a kérdésben. Annál is inkább, mert amiről most először beszéltem, a cselekvőképesség és annak korlátozása, olyan téma volt, amivel kapcsolatban valamennyi érintett civil szervezet tiltakozott a Ptk. vitájában, és ők most mind abban reménykednek, hogy ha már a dolog, ha nem is az a jogszabály, de a probléma újra szóba kerül, akkor legalább valami készségünket fejezzük ki az újragondolásra.
A második problémában fennálló vitánk is ismert, ezt végképp rövidebben kell összefoglalnunk. Noha az a szakértői bizottság, amely a Ptk.-javaslatot elénk terjesztette, egészen más, egyszerre korszerű és életszerű szemléletet képviselt, különböző politikai okokból a két kormánypárti frakció között megkötött kompromisszum eredményeképpen végül egyrészt az élettársi kapcsolat kikerült a családjogi fejezetből, és abba a kötelmi jogi fejezetbe kerül, amelyben, mondjuk, az áruk garanciális eljárásai szerepeltek, ami mégiscsak megalázó és furcsa családinak tekinthető emberi viszonyokra. Arról már nem is beszélek, hogy az azonos neműek élettársi kapcsolata az egész Ptk.-ból kikerült, vagyis úgy szabályoztunk, aminek elvi, lelki, tartalmi, szemléleti, ideológiai következménye az, hogy az élettársak nem alkotnak családot, az azonos neműek, akik együtt élnek, azok meg még csak nem is polgárok, hiszen a Ptk.-ban sem volt helyük. És erre sajnos nem válasz az, hogy külön törvény szabályozza az ő együttélésüket, hiszen az új Ptk. éppen azért született meg, hogy az eddig külön törvényben megvizsgált problémákat - gondolok például a sajtójog egész problémájára - most be lehessen hozni a Ptk.-ba. Annak tehát mondanivalója van, hogy nem hoztuk be.
És bizony látjuk, tudjuk, hogy most az átvezetésben - ilyen öröklési kérdéseknél is - kénytelen-kelletlen, de nyilván nem szándéka ellenére, hiszen ugyanaz a kormánypárti többség szavazta meg a Ptk.-t is, amely feltehetőleg ezt fogja; tehát mondjuk így mégis, kénytelen-kelletlen ez az átvezetésnél is így marad.
Megmondom őszintén, két okból reménykedtünk - nyilván nem abban, hogy az átvezetés felülírja a Ptk.-t, de abban, hogy a Ptk.-ról való gondolkodás új megnyílása módot ad ennek a problémának a legalábbis új felvetésére -, az a két ok, ami miatt reménykedtünk, a következő. Egyrészt maga Vékás professzor úr, aki vezette azt a nagy tekintélyű bizottságot, amely tényleg nagyon komoly munkát végezve tette le javaslatát a mi asztalunkra, és mi fölülírtuk az életben ilyen fontos szerepet játszó pontokon, ő maga publikálta a Magyar Jogban megjelent cikkében a történtek után, hogy bizony ez egy pártpolitikai kompromisszum volt, és szemellenzős hozzáállásnak nevezi azt, hogy nem tudtuk követni az eredeti, ’59-es Ptk. óta bőven beállt változásokat a gyakorlati életben, az emberi érzelmekben és az emberi kapcsolatokban.
Mi abban reménykedtünk, hogy Vékás professzor úr, akinek a munkáját és a bizottságának munkáját más pontokon - helyesen - figyelembe vette a Ptk. is meg a mostani javaslat is, ezeken a pontokon talán bizonyos revízióra készteti a kormánypártokat, és akkor itt lenne mellettünk egy másik papír is a Ptk. módosításáról.
A másik reményünk - ritkán mondok ilyet, hogy ez óriási reménnyel töltött el minket -, az Deutsch Tamás megnyilatkozása volt, aki rangos politikusa a kormánypártnak, európai parlamenti képviselő, és hogy is mondjam csak, már a fő vita lezajlása után úgy nyilatkozott a médiában, a televízióban - a “hogy is mondjam csak” arra vonatkozott, hogy kerestem a szót -, mondjuk így, a tőle megszokott félreérthetetlen életszerűséggel úgy fogalmazott, hogy az bizony nagy butaság, vagy mondjuk így, félreértés, ha nem tekintjük egyenrangú családnak az akár gyermektelen élettársakat is. Szerinte tudniillik az következne az alaptörvény szövegéből, hogy ők is teljes jogú családot alkothatnak. Utóbbiban ugyan tévedett, mert sajnos a módosított alaptörvényből nem ez következik, csak a józan észből következne ez.
Még egyszer mondom, mivel a legkomolyabb szakembere a területnek, illetve egy rangos politikus is fölvetette ilyen vagy olyan módon, egymástól nagyon eltérő stílusban ezt a problémát, azt reméltük, hogy az előttünk fekvő törvény, ha nem is maga írja felül a Ptk.-t, de ugyanígy, mint az előbbi problémánál, módot ad az újragondolásra.
Végül a harmadik probléma, ami az egyik legfrissebb törvényvita, így végképp nem kell ismételgetnem magunkat, a szociális temetés problémája, annak is az a része, amely a szociális temetésért folyamodó rászoruló családot arra kényszeríti, hogy téli fagyban vagy bármikor maga ássa meg a halottja sírját, és így tovább, és így tovább. Nem akarom ezt a dolgot dramatizálni, mert elég drámai amúgy is.
Nos, itt is továbblép a szabályzásban az előttünk fekvő törvényjavaslat, és azt mondja ki, hogy a temetőig való szállítás finanszírozását ilyen esetben az állam oldja meg, illetve a szervezési feladatokat az önkormányzat látja el. Ez egyébként helyes. Már még csak az kéne, hogy az özvegy saját kezűleg ne csak a sírt ássa meg, hanem a koporsót is vigye a saját vállán a temetőbe.
(16.00)
De ha már ilyen módon elkezdjük az alkalmazást ebben a szabályozásban kapargatni és teljessé tenni, akkor bizony itt lett volna az alkalom a szociális temetés problémájának új végiggondolására is, és azt mondani, hogy ha már az állam belátja, hogy a szociálisan rászorultak esetében az emberi jó érzés és a közösségi szolidaritás nevében vállal költségeket, szervezőmunkát és ügyintézést, akkor ezt ne csak a temető határain kívülre, hanem a temető határain belülre is terjessze ki. Pontosan tudom, hogy államtitkár úr nem tehet mást, mint azt mondja, hogy szíveskedjek elolvasni a Ptk.-t és a szociális temetésről szóló törvényt. Sajnos elolvastam. Tehát tudom, hogy az átvezetésben abból indulnak ki, ami ott van.
De ha már az út felét megtettem, és rájövök, hogy rossz irányba jöttem feltehetőleg, mert az a bizonyos térkép félrevezetett, akkor talán érdemes a zsebünkbe nyúlni és egy új térképet keresgetni. Ezen a három ponton mindenképpen meg kellett volna tennünk, mielőtt engedelmesen követjük a rossz térképet, mielőtt engedelmesen alkalmazzuk a sok vonatkozásban jó, de ezen a három ponton biztosan rosszul szabályozott jogrendszer eddigi rossz kiindulópontjait.
Köszönöm szíves figyelmüket.
