SCHMUCK ERZSÉBET,
SCHMUCK ERZSÉBET,
SCHMUCK ERZSÉBET, az LMP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! Ugyanazzal az idézettel kezdem, mint amivel miniszter úr kezdte, de én másképpen fogom folytatni, és azt hiszem, más végeredményre is fogok jutni.
„Magyarország a nemzetközi donorközösség tagjaként nemzeti érdekeivel összhangban és az ország teherbíró képességének figyelembevételével közreműködik a szegénység elleni harc, az emberi és kisebbségi jogok, a fenntartható fejlődés, valamint a nemzetközi biztonság és stabilitás elősegítését célzó nemzetközi fejlesztési együttműködési tevékenységben, továbbá humanitárius segítségnyújtással részt vállal a természeti és civilizációs katasztrófák által okozott válsághelyzetek negatív hatásainak csökkentésében.”
Az idézett mondatban, amely a törvény általános indokolásában olvasható, a következő kulcskifejezésekre hívom fel a figyelmet: „nemzeti érdekeivel összhangban” és „a fenntartható fejlődés elősegítése”.
A nemzeti érdek tárgykörével kapcsolatban az indokolás így fogalmaz: „A nemzetközi fejlesztési együttműködési tevékenységünk elősegíti külkapcsolataink fejlesztését, a hazai gazdasági szereplők külpiacra jutását, az állami szektor, például oktatás, egészségügy egyes szegmenseinek részvételét és kapcsolati rendszerének bővülését, valamint előmozdítja a hazai tudás- és technológiatranszfer fejlesztését.”
Nem tudható, hogy a fenntartható fejlődés elősegítése milyen értelmezésben kerül elő, erre vonatkozó magyarázat nem szerepel, pedig ennek tisztázása fontos lenne a fejlesztési célok megfogalmazása és a nemzeti érdek tisztánlátása érdekében.
A fenntartható fejlődés a környezet adta határokon belül való létezést jelenti. Jól tudjuk, hogy ennek ma a globális társadalom nem felel meg, mert már 2007-ben másfél bolygónyi ökológiai kapacitást használt fel az akkor még kevesebb mint hétmilliárd ember igényeinek a kielégítésére. Pedig csak egy bolygónk van, és a túlkapás azt jelenti, hogy a jövő generációitól vesszük el a lehetőségeket, holott a fenntartható fejlődés elvárása, hogy úgy éljünk ma, hogy a jövő generációk is kielégíthessék szükségleteiket.
A félbolygónyi túlkapás azt jelenti, hogy már augusztus közepén elfogy az arra az évre szentelt erőforrás, és a jövőtől kell elvenni, hogy fenntartsuk életünket, van, aki a méltatlan szegénységét, mások pedig féktelen kapzsiságukat. Olyan ez, mintha az államháztartást 33 százalékos hiánnyal terveznénk, vagy a gazdaasszony minden hónap 20-ig kiürítené a kamrát. Nos, érdekes módon erre a hiányra sehol sem írnak elő határértékeket.
A félbolygónyi túlkapásban a nemzetállamok különböző módon veszik ki részüket. Többen vannak, akik jobban terhelik a környezetüket, több erőforrást vesznek el, mint ahogy ökológiai kapacitásaik megengednék, és vannak kevesen, akik kevesebb erőforrást használnak, mint azt környezetük kapacitásai lehetővé tennék.
Ha mindenki egy átlag amerikai polgár szintjén élne bolygónkon, akkor négy Földre lenne szükségünk, ha az Unió átlagpolgárát vennénk alapul, akkor pedig kettő és fél Föld lenne sem elég, de még az átlag magyar életszínvonal mellett is több mint 1,7 Föld bolygóra lenne szükség.
Ha különböző jövedelemcsoportok ökológiai terhelését nézzük, akkor a legmódosabbak 5 globális hektárt használnak el, míg a legalacsonyabb jövedelemmel bírók lábnyoma alig haladja meg az 1 hektárt. Tájékoztatásul: az egy főre jutó biokapacitás mindösszesen 1,7 globális hektár, vagyis a gazdagok ennek a háromszorosát használják fel, míg a szegények kevesebbet, mint a rájuk jutó lehetőség.
Ha az igények és a rendelkezésre álló ökológiai kapacitások arányát nézzük, akkor a fejlett világ országai erős deficitet mutatnak, és csak a legszegényebb országok rendelkeznének még szerény szufficittel. 152 nemzetállamnak ismerjük az ökológiai terheit és kapacitásait, ebből 91 haladja meg a rá jutó ökológiai kapacitásokat, vagyis deficites ökológiai értelemben. A világ népességének 85 százaléka él ezekben az országokban.
Miért mondtam el mindezt? Azért, mert a fentiek ismeretében nyugodtan kijelenthetjük, hogy ökológiai értelemben a világ szegényei hordozzák hátukon a gazdagokat, biztosítják egyelőre a földi bioszféra működését. Ennek fényében azt is át kellene értékelni, hogy ki tartozik kinek, ki is a donor valójában.
Amíg a fejlett országok, így Magyarország is donorként jelöli meg magát a fejlesztési támogatások tekintetében, addig a fejlődő országok ennek a donációnak a sokszorosát nyújtják a fejlett világnak azáltal, hogy ökológiai kapacitásaik biztosítják a globális környezeti rendszer működését, amelyek nélkül az emberi társadalom prosperálása megkérdőjelezhető.
Ezek után feltehetjük azt a kérdést is, hogy valójában mi Magyarország nemzeti érdeke. A fejlett világnak, így Magyarországnak is az az alapvető nemzeti érdeke, hogy a fejlődő világ ne áldozza fel bolygónk ökológiai tartalékait a gazdasági növekedés érdekében, mint ahogyan azt a fejlett világ már megtette. Ki kellene végre mondani, hogy a közjó, ebben az esetben a globális közjó oltalma előrébb való az egyes nemzetek, érdekcsoportok önző gazdasági érdekeinél.
A negatív változások sebessége szédületes. 1960 óta két és félszeresére nőtt az egy főre jutó ökológiai lábnyom, és felére csökkent az egy főre jutó biokapacitás. A 2012-ben frissített élőbolygó-jelentés szerint tízezer vizsgált gerinces faj populációinak a felét, 52 százalékát veszítettük el 1970 óta.
A nemzetközi fejlesztési együttműködés kiemelt felelősséggel bír ennek a folyamatnak az enyhítésében, remény szerint megállításában, hiszen a nemzetközi fejlesztési együttműködés gazdasági egyoldalúsága meghatározó tényező volt a romlás folyamatában is. Lehetséges ugyan, hogy gazdasági szempontból sokan élvezték ezen együttműködés előnyeit, ám az őslakosság, a hagyományos kultúra és nem utolsósorban a természetes környezet a kárvallottja lett ennek a folyamatnak.
A világ szegényei természetesen nem tudatosan és nem önfeláldozásból fogyasztanak kevesebbet és terhelik kevésbé környezetüket. Ők is jogot és igényt formálnak a növekedésre, és ahogyan látjuk, nem haboznak feláldozni környezeti értékeiket, ha a növekedésről van szó.
Az ENSZ „Közös jövőnk” jelentése abban reménykedett, hogy van olyan gazdasági növekedés, amely abszolút értelemben szétválik a környezeti terhek növekedésétől, és amelynek haszna egyenlően terül szét a társadalomban. A nemzetközi fejlesztési együttműködésnek csak ilyen fejlődést lenne szabad támogatnia, ha már deklarálja céljai között a fenntartható fejlődést.
A fenti gondolatok valóra váltása akkor valósulhat meg a nemzetközi fejlesztési együttműködés hazai politikájában, ha törvény garantálja, hogy a négy év időtartamra előirányzott szakpolitikai stratégiát a fenntartható fejlődés szempontjai szerint tervezik, és az elkészült stratégiát vizsgálat alá veszik. Ennek értelmében a nemzetközi fejlesztési együttműködés keretében csak olyan tevékenységek lennének támogathatók, amelyek elősegítik a kedvezményezett ország jó környezeti állapotának megőrzését vagy a lerontott élőhelyek rehabilitációját, továbbá csak olyan technológiák átadását tennék lehetővé, amelyek a fogadó ország erőforrásainak fenntartható használatát szolgálják.
Mindenekelőtt azonban a nemzetközi fejlesztési együttműködésnek a fenntartható fejlődés kultúrájának, szemléletének, erkölcsének, ismereteinek elterjedését kell elősegíteni. Köszönöm a figyelmet. (Dr. Józsa István tapsol.)
