DR. SZÉL BERNADETT,
DR. SZÉL BERNADETT,
DR. SZÉL BERNADETT, az LMP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Röviden és tömören csatlakoznék a civilek tegnap közzétett véleményéhez, hogy én határozat helyett határozott fellépést várnék a kormánytól. Ugyanis ahelyett, hogy most erről a határozatról beszélgetünk a magyar Országgyűlésben, jobb szeretném, ha az isztambuli egyezmény ratifikációjáról tudnánk tárgyalni.
Annál is inkább nem értem, hogy mi megy a kormány háza táján, mert maga az Igazságügyi Minisztérium volt az, amely nem is olyan rég kiadott egy közleményt, amelyben azt írta, hogy a kormány döntésétől függően a törvénytervezet még 2015 tavaszán az Országgyűlés elé kerülhet. Szintén az igazságügyi minisztertől lehetett megtudni azt, hogy az előkészítéssel megbízott, nők elleni erőszakkal foglalkozó munkacsoport elvégzett gyakorlatilag minden szükséges munkát, a jogi, intézményi, pénzügyi vonatkozásokat felmérte, a jelentést pedig áprilisban a kormány elé terjesztette. Úgyhogy azt, hogy most egy határozatról beszélünk, és nem az isztambuli egyezmény ratifikációjáról, ezt csak annak tudom betudni, hogy a kormány nem támogatja, hogy végre-valahára ratifikáljuk az isztambuli egyezményt. Márpedig, ha tetszik, ha nem, annál jobb nincs, annál hathatósabb védekezés, prevenció a probléma kezelésére nincs, jobb megoldás nincs. Tehát én visszalépésként értékelem, hogy önök ahelyett, hogy a kormány szintjére emelték volna az isztambuli egyezmény ratifikációjának a kérdését, gyakorlatilag egy határozatot terjesztettek az Országgyűlés elé.
Ráadásul az önök elkötelezettségét az is erőteljesen megkérdőjelezi, hogy egyszer már leszavazták az egyezmény ratifikálását sürgető ellenzéki javaslatot. Ennek elég negatív visszhangja lett, bizonyára önök is érzékelték. De ott van a saját európai parlamenti képviselőjük, Pelczné Gáll Ildikó asszony, aki szintén értetlenkedett azon, hogy miért is nem támogatta a javaslatot a kormány, ha amúgy egyetért a célokkal, és szándékában is áll az egyezmény ratifikációja. A leszavazást követően - csak hogy az időrendiséget is figyelembe vegyük - ellenzéki képviselők újra benyújtották a javaslatot, és ekkor került elő a fiókból az a kormányhatározat, amely még 2012-ben bízta meg az emberi erőforrások miniszterét azzal, hogy vizsgálja felül a szocialista kormányok idején alkotott családon belüli erőszak stratégiát. Ennek is volt egy határideje. 2012-ben kapta a megbízást az igazságügyi miniszter, és 2013. október 31-ig kellett volna ezt megtenni. Nem tette meg. Most 2015 júniusában még mindig arról beszélgetünk, hogy nincs ratifikálva az isztambuli egyezmény, viszont van egy határozat, amely mellett önök teljes mellszélességgel kiállnak, viszont amit én azért elég problémásnak látok.
Nézzük, hogy konkrétan mi itt a probléma! Beszéljünk konkrétan a gondokról, mert patetikus szavak, szív és lélek helyett én arról szeretnék beszélni, ami a törvényhozásra tartozik. Őszintén nem értem, hogy a kormányzat miért csinálja azt, amit csinál. Tényleg nem értem azt, hogy ha önök a szavak szintjén folyamatosan elköteleződnek a családon belüli erőszak és a nők elleni erőszak elleni küzdelem mellett, akkor miért van az, hogy egy ilyen határozatról kell beszélgetnünk a magyar Országgyűlésben.
Volt ez a 45/2003-as országgyűlési határozat, amit önök most lecserélnek ezzel a most tárgyalt határozattal. Azért is furcsa, mert ez kicsit az alma és körte esete, ugyanis a korábbi stratégia az érintettek masszív bevonására épített. A mostani nemzeti stratégiai célok senkivel nem lettek leegyeztetve. Van egy pontja, valóban egy darab pontja van, ami igen, de az összes többi nem. Ilyen módon valóban van önöknek kicsi kapaszkodója, hogy azt mondják, van itt valami egyeztetés, de bocsánat, ha valami 99 százalékban nincs leegyeztetve, 1 százalékban meg igen, akkor ez a hivatkozás csúsztatás. Ráadásul olyan körülmények között született maga ez az egész határozat, ami nem volt leegyeztetve, viszont együttműködést vár mindenkitől. Ha én együttműködést szeretnék kérni valakitől, arra törekszem, hogy bevonjam magába a folyamatba is. A Fidesz-KDNP láthatóan nem ezt teszi.
Itt elérkeztem egy olyan ponthoz, amely kritikus és tényleg az. Aláírtuk az isztambuli egyezményt, ez tavaly márciusban megtörtént. Az aláírás más, mint a ratifikáció. Ez nagyon fontos, azok kedvéért mondom, akik esetleg nem mélyedtek el ebben a történetben. 2014 márciusában Magyarország aláírta. Ezzel megfogadta azt, hogy nem hoz olyan törvényeket, amely az isztambuli egyezmény bármelyik pontjával szembemegy. Ez a határozat két ponton is szembemegy az isztambuli egyezménnyel, és önöknek el szeretném mondani, hogy melyik az a két pont.
Egyrészt az isztambuli egyezmény a 9. cikkében - amelynek persze hogy tudom a szövegét, hiszen én kértem ki közérdekű adatkérésben - kimondja a társadalmi és civil szervezetekkel való együttműködést. Önök ezt a határozatot nem egyeztették le társadalmi és civil szervezetekkel. Ráadásul ott van a másik pont, amely véleményem szerint nagyon-nagyon problémás. A képviselőtársunk azt mondta, hogy minden pénzügyi, humán és anyagi forrást megadnak. De ebben a határozatban nem ez van! Ebben a határozatban ugyanis az van, hogy „a költségvetési lehetőségek figyelembevételével”. Ez a kiskapu a kormány számára, hogy abban a pillanatban, ha úgy érzi, hogy a költségvetést másként szeretné elkölteni, azt fogja mondani majd azoknak, akik szeretnének az áldozatvédelemre és a megelőzésre pénzt kérni, hogy de a költségvetés ezt nem teszi lehetővé. Én tudom, hát ezt a játékot játszom önökkel igazából! Benyújtottam 8 milliárd forintról szóló módosítót a költségvetéshez, hogy az isztambuli egyezményt végre ratifikáljuk. Leszavazták, és mindig megkapom, hogy a szocialisták eladósították az országot, és önöknek ezt kell helyrehozni, ezért gyakorlatilag nincs pénz semmire. Közben meg látom a 2016-os költségvetést: hát, van pénz autópályára, stadionokra, van pénz Eximbankra, van pénz Paks II.-re. Szóval, mindenre van itt pénz, amire önök gondolnak, ebben a határozatban pedig itt látom beleírva, hogy „a költségvetési lehetőségek figyelembevételével”. Ez pedig az isztambuli egyezmény 8. cikkével megy szembe, ugyanis az feketén fehéren kimondja, hogy a részes feleknek elegendő pénzügyi és humán erőforrást kell biztosítaniuk a programok megfelelő végrehajtásához.
Úgyhogy azt gondolom, kicsit el kellene gondolkodni még ezen a határozati szövegen, mert az biztos, hogy azzal, hogy aláírtuk az isztambuli egyezményt, azzal már megfogadtuk azt, hogy semmi olyat nem csinálunk, ami azzal ellentétes. Én ezt két ponton is aggályosnak látom.
Most pedig térjünk kicsit vissza egy korábbi beszélgetésünkhöz! Nem is olyan rég, hétfőn azt mondta nekem az államtitkár asszony, hogy nem érti, miért siratom - így fogalmazott - a 2003-as stratégiát, abból minden megvalósult. Hát, tételesen végignéztem, államtitkár asszony, hogy mi valósult meg belőle, mi nem. Továbbra is tartom a tétet, a 13 pontból nagyon keveset tudtak letenni önök az asztalra, azt is amolyan féloldalasan. Ez megint egy olyan terep, hogy önök mondhatják, hogy dolgoztak rajta, de a gyakorlat nem ezt igazolja.
S akkor nézzük végig! Ott van a távoltartás intézménye. Nagy nehezen bevezetésre került, de nem hatékony, és nem kíséri képzés, ezért a jogalkalmazók nem tudják megfelelően használni. Tehát hiába van távoltartásunk, ha nem használjuk! Itt a törvényi lehetőség, vagy a törvényalkotásnak végrehajtási problémák esetén itt az a feladata, hogy megnézzük, a jogalkalmazók miért nem használják, és ezen kell segíteni, hogy megfelelően tudják használni.
Ott van a tanúvédelmi szabályok megerősítése. Erre is hivatkozott az államtitkár asszony. Gyakorlatilag a tanúvédelmi programba nem tudnak bekerülni a nők. Ez a nagy helyzet jelenleg Magyarországon. Igazából, ami fájó, hogy még azt sem tudják elérni, hogy a lakcímük titkos maradjon. Nem akarok tragédiákat felemlegetni a közelmúltból, de pontosan tudjuk, hogy a rendszer a gyakorlatban nem működik.
Ott van a szakmai protokollok elkészítése. Önök azt állítják, hogy ez teljesült. Szakmai protokollja egy szakmának van, a rendőrségnek, a többinek nincsen. Kellene hogy legyen!
Itt van ez a krízisközpont-hálózat felállítása. Tényleg beszéljünk arról, ami a valóságban van!
(13.10)
Önök azt mondják, hogy 2010-15 között másfélszeresére növelték a férőhelyek számát, és azt mondják, hogy létrejött egy titkos menedékház is. Ez igaz. Csakhogy ezt még a szocialista kormányok csinálták meg. Önök gyakorlatilag azzal kezdték a kormányzást, hogy megszüntették a férőhelyek felét, aztán utána, amikor ezt visszacsinálták, fejlesztésként kommunikálták ezt. Holott önöknek meg az lett volna a dolga, hogy megtízszerezzék a férőhelyek számát, ugyanis ez a minimális európai elvárás.
Pontos számaink nincsenek. Nem azért, mert én nem vagyok elég alapos, hanem azért, mert nem léteznek megfelelő statisztikák, vagy legalábbis - hogy mondjam - a közemberhez nem tudnak eljutni, de amilyen számokat én láttam, azok arról szólnak, hogy ma összesen 14 krízisközpontunk van ebben az országban, a férőhelyek száma pedig vagy 122, vagy 130. Frissebb adatot nem találok erre, de megköszönöm, ha egy olyan adatbázist létrehoznak, vagy nem tudom, megküldik ezeket az adatokat.
Viszont a titkos menedékházzal is van probléma, ugyanis maga az, hogy egy titkos címe van valaminek, tehát a cím maga titkos, nem garancia a biztonságra, mint tudjuk a közelmúlt tragédiájából. Mire lenne szükség? Zsilipes beléptető rendszerre, 24 órás őrre, a rendőrségre bekötött riasztóra, bekamerá-zottságra, képzett szakemberekre, kellően képzett szociális munkásokra. Ezekre mind szükség lenne. Úgyhogy van itt még teendő bőven, azt gondolom.
Nézzük tovább, hogy mi a helyzet a képzéssel! Megelőzésről vagy kezelésről legyen szó, a képzések gyakorlatilag az elmúlt időszakban megszűntek, egyszerűen kiiktatódtak. A rendőrséget kellene képezni, a bíróságokat kellene képezni. A gyakorlat úgy néz ki, tisztelt kormánypárti képviselőtársaim, hogy a bántalmazott nők nagyon sok esetben nem fordulnak a rendőrséghez, mert nincs bizalmuk a rendőrségben, mert hogy úgy érzékelik, hogy már csak akkor lép közbe a rendőrség, amikor vér folyik, nincsenek hatékony távoltartó intézkedések, és gyakori az áldozat hibáztatása.
Azt gondolom, ezért nagyon fontos - és ezt önöknek is be kell látni -, hogy képzést, segítséget kapjanak a rendőrök és a bíróságok is. Tudják, én beszéltem rendőrrel, és ő mondta el, hogy annyira hálás lenne, ha ezt megkapná, mert ő maga is kínlódik ezzel a problémával, nem tudja, mikor segít, mikor árt, nem tudja pontosan ezt felmérni. Hát ez nem is az ő dolga, ezt neki meg kell tanítani!
Amint említettem, a célzott statisztikai adatgyűjtésre is szükség lenne. Talán emlékeznek még rá, régebben, a 2000-es évek közepén voltak ezek az éves jelentések. Most már évek óta ezeket nem lehet látni. És az, amit írnak, hogy törekedni kell arra, hogy adatgyűjtések alapozzák meg itt az intézkedéseket, nekem kevés. Tehát én szeretném látni, hogy konkrétan milyen módon, hogyan tudják ezt a nagyon érzékeny területet felmérni, amely nagyon fontos, hogy kutatva legyen.
Ráadásul itt a jogszabályok terén is súlyos változtatásokra lenne szükség. Én 2012 óta vagyok képviselő, az elmúlt években próbáltam lépni és a pártom is próbált lépni, hogy meggyőzzük önöket, hogy azért, mert ellenzéki, ne szavazzák le, vagy vegyék át, írják rá, hogy Fidesz-KDNP, és vigyék át a parlamenten.
Itt van például a mediáció kérdése. A jog jelenleg megengedi a családon belüli erőszak eseteiben a mediációt. Ez a nemzetközi normákkal nincs összhangban, és nem véletlenül. Tehát ez a nemzetközi szakmai norma, hogy nincs mediálás. Magyarországon van. Ne legyen! Legyenek kedvesek, segítsenek!
A másik az, hogy sok esetben az áldozatok aktív részvételét írják elő, hogyha büntetőjogi felelősségre vonásra kerül sor. Ezt olyan esetekben is megteszik, amikor a közvádas eljárásnak nincs biztosítása, tehát hogy nem biztosítják rá a lehetőséget. Ez probléma. Az áldozatokat nem lehet ilyen helyzetbe hozni.
De ott van a szülők gyermekfelügyeleti jogának a szabályozása is, ami gyakorlatilag a bántalmazónak biztosít lehetőségeket. Ezen is változtatni kellene.
Tehát ez három olyan dolog, a mediáció, az áldozatok aktív részvétele nem helyénvaló esetekben, illetve a bántalmazó, tehát egy olyanfajta gyermekfelügyeleti jog kialakítása, ami a bántalmazónak nem biztosít semmilyen jogot, ezek olyan prompt intézkedések, amiket önöknek meg kell tudni tenni.
Hadd mondjam el, hogy én értem, hogy önök úgy kommunikálnak, hogy itt előrelépések történtek, viszont azt tudniuk kell, hogy az a statisztika nem változott, hogy hetente egy nő hal meg bántalmazás következtében ebben az országban. Tehát az áldozatok és azok a civilek, akik ezekkel az emberekkel foglalkoznak, nem éreztek javulást. Ez nem egy politikai támadás önök ellen, hanem a valóság, és szeretném, ha önök ezt megértenék, mert én is mindig azt mondtam és azt is vallom, hogy ez egy pártok felett álló ügy, és nagyon fontos lenne, hogy érezze az ország és érezzék a nők, a gyermekek, a férfiak, mindenki ebben az országban, hogy önök nemcsak szavakban állnak ki a jelenség ellen, hanem tényleg tesznek is.
Nagyon sajnálom, de azt kell önöknek mondjam, hogy ez a határozat nem erről szól. Én tényleg azt gondolom, lehet arra hivatkozni, hogy az isztambuli egyezményt más országok, nem tudom, milyen lassan ratifikálták, és hogy még nekünk is van időnk. Nem, nincs időnk. Egyrészt többször elmondtam, most is elmondom, hogy Magyarország nem az elején, tehát amikor megnyitották az isztambuli egyezményt aláírásra, mi nem álltunk oda rögtön elsőként, hogy aláírjuk, hanem éveket vártunk. 2011-ben nyitották meg, mi 2014-ben írtuk alá. Ezzel szemben azok az országok, amelyekre önök hivatkoznak, már az elején aláírták. Azt gondolom, hogy az a tény, hogy mi később írtuk alá, még nagyobb felelősséget tesz ránk azért, hogy minél előbb ratifikálni tudjuk ezt az egyezményt.
Nagyon sajnálom, de azt nem tudom önöktől elfogadni, hogy nincs pénz erre vagy nincsenek anyagi erőforrások. Azt gondolom, hogy ha az adófizetőktől megkérdeznék, hogy erre szánnának-e pénzt, biztos vagyok benne, hogy mindenki azt mondaná, hogy igen, ez az, amire az adóforintjaimat szívesen teszem, a megelőzésre, a védelemre. És ráadásul önöknek igazából annyira nehéz dolga nincs, ha azt nézzük, hogy az isztambuli egyezmény tényleg egy jó egyezmény. Annak a nemzeti jogrendbe való átültetésére ott az Igazságügyi Minisztérium. Ők azt kommunikálták, hogy megcsináltak mindent. Innentől elkezdve tényleg nem értem, hogy ki az vagy kik azok a kormányban, akik ennek ellenállnak. Azt gondolom, hogy annak az embernek vagy azoknak az embereknek hatalmas a felelősségük. Köszönöm. (Bangóné Borbély Ildikó tapsol.)
