VÁGÓ SEBESTYÉN
VÁGÓ SEBESTYÉN
VÁGÓ SEBESTYÉN (Jobbik): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Államtitkár úr expozéjában elmondta azt, hogy milyen törvényi változások voltak az elmúlt időszakban, amik tulajdonképpen kipipálttá tettek bizonyos téziseket ebben az egyezményben. Én azt mondanám, hogy amilyen megoldások születtek az elmúlt időszakban törvényi szinten, azoknak a nagy része látszatintézkedés volt, voltak olyanok, amelyek csak részmegoldást jelentenek a probléma megoldása tekintetében, és vannak olyan problémakörök, amelyekkel egyáltalán nem foglalkozott a kormányzat. Ellenzéki javaslatok voltak, hogy tárgyaljon róla az Országgyűlés, de mivel ezek nem kerültek napirendre, így sajnos az Országgyűlés sem tudta megvitatni ezeket a fontos lépéseket.
Menjünk sorban, hogy milyen intézkedések történtek ebben a kérdésben. Nagyon sokan említették már a gyermekvédelmi jelzőrendszert. Elég kimerítő tájékoztatást kaptunk ellenzéki képviselőtársaimtól, de azért egy-két dologgal még kiegészíteném. Én azt gondolom, a jogszabályokba bele kellett volna kerülnie akár a már említett képzési rendszernek, akár a szigorított szankciórendszernek azokkal szemben, akik jelzési kötelezettségükkel a jelzőrendszer tagjaként nem élnek.
Viszont nemcsak a szankcióra és a képzésre kell odafigyelnünk, hanem oda kell figyelnünk ezeknek az embereknek a védelmére is, ugyanis a megfelelő törvényi védelmet nem kapják meg azok, akik a jelzőrendszernek a részei, beszélhetünk akár egy családgondozóról, beszélhetünk akár egy védőnőről is, ugyanis nagyon sok esetben a jelzés elmulasztása nem a tájékozatlanság, vagy az, hogy nem ismeri fel a bántalmazás tényét, legyen akár szexuális, akár egyéb bántalmazás a gyermek esetében, nagyon sok esetben nem ez a probléma, nagyon sok esetben nem is a felelőtlenség a probléma, hanem nagyon sok esetben a félelem a probléma. Ugyanis, ha veszünk egy családgondozót vagy veszünk egy védőnőt, annak a családgondozónak vagy annak a védőnőnek ugyanazon a településen szegregált, komfort nélküli házakból álló övezetbe kell nagyon sok esetben kimennie, ahol ezek az esetek esetleg megtörténnek, és nem teszi meg a jelzést, nem teszi meg az indítványt, nem teszi meg az első lépést a gyermek kiemelésével kapcsolatban, mert fél az esetleges következményektől, fél attól, hogy mi lesz vele, ha ismét arra a területre kell mennie és a feladatát el kell látnia, vagy akár fél attól is, hogy az ő gyermekét nem éri-e bántalmazás annak következtében, hogy ő egyébként a szakmai kötelezettségének megfelelően a lépéseket megtette, és elindult abba az irányba, hogy az abban a családban lévő bántalmazott gyermeket megvédje.
A részmegoldásokkal kapcsolatban: jó, rendben, azt mondom, jogos, hogy a szankciórendszert az ilyen elkövetőkkel szemben minél erősebben szigorítsuk. Ennek a része az is, hogy a szakmai indokok mellett elévülhetetlenné váltak az ilyen bűncselekmények Magyarországon. De beszélhetnénk arról, amit már Apáti István képviselőtársam mondott, mert azért valljuk be őszintén, hogy a kémiai kasztrálás lehetőségének nemcsak preventív jellege van, nemcsak olyan jellegű preventív jellege van, hogy a szexuális indíttatást kivesszük ezeknek a beteg embereknek a gondolatvilágából, hanem a másik jellege, az elrettentés is életbe léphet, ugyanis egy pedofil hajlammal rendelkező ember lehet, hogy háromszor meggondolja, hogy erre az útra lépjen, ha tudja, hogy milyen szankcióval számolhat.
S ha már a szankciórendszerről beszélünk, akár az ilyen jellegű megelőzés, akár az egyéb megelőzés szempontjából, amit én már többször ide a Ház elé hoztam akár kérdés formájában, akár határozati javaslat formájában, én azt gondolom, ha van egy rendszer, ami egy demokrácia fellegvárának tekintett országban működik, és úgy gondolom, hogy nagyon sok államban nagyon jól működik, akkor azt gondolom, hogy egy magát demokratikus államnak nevező ország, amelynek a vezetői az elmúlt 25 évben mindig felelőtlenül és szerintem igazságtalanul példaként, követendő példaként tekintettek az Amerikai Egyesült Államokra, nagyon sok kérdésben követtük őket, amiben nem kellett volna, úgy gondolom, ez az a kérdéskör, amiben követnünk kell őket, ez pedig nem más, mint a pedofil bűncselekményt elkövető személyek bizonyos személyiségi joghoz fűződő adatainak a nyilvánosságra hozása.
Én azt gondolom egyébként, hogy ami az Egyesült Államok bizonyos államaiban van, az lehet, hogy már túlzás, de azért ha egy magát demokratikusnak mondó országban meg lehet azt tenni, hogy ha felmegyek az interneten egy bizonyos oldalra, akkor a környékemen név, lakcím, különös ismertetőjegyek, tetoválások, fénykép alapján látom azt, hogy melyik lakásban, melyik környéken, melyik utcában, hol élnek azok az elkövetők, akik ilyen bűncselekményeket elkövettek már. És ha ezt látom, akkor tudom azt, hogy melyik környékre ne vigyem a gyermekemet, ha egy gyanús alak megjelenik például a játszótér környékén, akkor felismerjem, hogy ő az, aki elképzelhető, hogy ismét zsákmányra vadászik, csúnya szóval élve.
Én azt mondom, hogy az európai jogrendbe bele lehet illeszteni ezt a rendszert. Elképzelhető, hogy nem olyan szélsőséges módon, ahogy azt az Egyesült Államokban megtapasztaltuk, de úgy gondolom, hogy az Igazságügyi Minisztériumban azért vannak kodifikátorok és jogi szakértők vagy akár európai uniós jogi szakértők is, hogy a megfelelő kodifikációt megtegyék, és valamilyen formában, valamilyen szinten a magyar jogrendbe ezt a - hétköznapi vagy konyhanyelven szólva - pedofilfigyelő-rendszert meg lehessen alkotni. Én még azzal is meg lennék elégedve, ha az első lépést olyan formában tennénk meg, hogy ne lássam a fényképét, ne tudjam a különös ismertetőjegyeit, ne tudjam a nevét, de legalább azt tudjam, hogy az adott településen vagy az én lakhelyemen, vagy annak a lakhelyén, akinek gyermekei vannak, melyek azok a fertőzöttebb környékek, vagy melyek azok a környékek akár utcaszinten, akár lakótelep szempontjából, lakóház, tömbház szintjén, ahol ilyen bűncselekményt elkövető ember él, és akkor legalább azokon a környékeken tudjak fokozottabban figyelni a gyermekemre.
De ahhoz, hogy fokozottabban tudjak figyelni a gyermekemre, szükségem van arra is, hogy megfelelő szakemberek vegyék körül mindenhol az én gyermekemet. Mert nemcsak a gyermekvédelmi jelzőrendszerrel van a probléma, nemcsak azzal, hanem egyéb sok más dologgal is. Az egyezményben benne van az, hogy különös hangsúlyt kell fektetni a közoktatási intézményekben a felvilágosításra és a gyermekek minél szélesebb körű tájékoztatására, hogy ők maguk tudják elkerülni ezeket az esetleges támadásokat, ezeket az esetleges közeledéseket.
Azért mondom, hogy látszatmegoldások születtek, mert ennek az egyik legfontosabb állomása lenne az iskolai szociális munka, ami igaz, hogy most már belekerült a törvénybe, és nem kötelező jelleggel. A családsegítő szolgálatok elláthatják a közoktatási intézményekben ezt a feladatot, de ez nem elég. Nagyon jól tudjuk azt, hogy a családsegítő szolgálatok támogatása, ha nem is csökken évről évre - bár olyan év is van, amikor csökken -, de a támogatása nem nő. Tudjuk nagyon jól azt, hogy többszörös ügyszámmal dolgoznak még a családsegítő szolgálatok családgondozói is. Hogyan várjuk el azt tőlük, ha feltételes módban van a törvényben, hogy biztosítsák az iskolai szociális munkát. Ez az egyik része.
A másik, a szakmai szempontú része pedig az, hogy ha hatékony és normálisan működő iskolai szociális munkát akarunk, akkor minden iskolába egy főállású iskolai szociális munkás szükséges, aki az odajáró gyermekeket ismeri, aki az ő életútjukat, az ő történéseiket, az esetleges jelzéseiket, akár kimondott, akár kimondatlan jelzéseket figyelni tudja, elejét tudja venni a gyermekbántalmazásnak, kialakítva a bizalmi kapcsolatot ezekkel a gyermekekkel megkapja tőlük szóban is a kellő információkat, de ezt a bizalmi kapcsolatot kiépítve és azt felhasználva egy hatékonyabb és a gyermekek számára elfogadhatóbb felvilágosítási programot tud indítani, és nemcsak a gyermekbántalmazás vagy a gyermekek elleni szexuális bűncselekmények szempontjából, hanem akár drogprevenciós szempontból is, akár bűnmegelőzési szempontból is, és még sorolhatnám. Tehát indokolt lenne az, hogy ne csak vagylagosan vagy lehetőség szerint a családsegítő szolgálatok láthassák el az iskolai szociális munkát, hanem igenis szükség van minden egyes iskolában egy-egy szociális munkásra.
Amit még kiemelnék, hogy kinek milyen kompetenciái vannak, és ki mit tud megtenni.
(11.30)
Nagyon sok esetben azt látjuk, hogy például egy egyenruhás rendőrnek kellene felismerni azt, hogy ott most éppen történt-e szexuális bűncselekmény, vagy nem történt szexuális bűncselekmény. Amit már előttem említettek, hogy nagyon sokszor a szférában vagy a szociális területen dolgozók sem kapják meg a megfelelő képzést arra, hogy ezeket a helyzeteket felismerjék, akkor egy egyenruhás rendőrtől egy adott élethelyzetben hogyan várhatjuk el azt, hogy ezeket a helyzeteket felismerje? Tehát óriási a baj, és nagyon sok mindent kellene megtennünk azért, hogy ez változzon.
És amit már említettem: a már meglévő elemeket tovább kell csiszolnunk, úgy gondolom, és ki kell teljesítenünk, és ténylegesen hatékonnyá kell tennünk. Ami meg nem szerepel a törvényekben, azokat meg igenis be kell emelnünk, legyen akár szó a szigorításokról, legyen akár szó a fokozottabb védelemről, mert ez így nem mehet tovább.
És ha már nagyon sokan szóba hozták azt, hogy nemcsak a törvényi megtorlással kell foglalkoznunk, nem csak akár azzal kell foglalkoznunk, hogy ezeket a bűnelkövetőeket erről az életpályáról valahogy próbáljuk meg elmozdítani szakmai és orvosi segítséggel, arra is gondolnunk kell - és már ezt is sokan említették -, hogy mi lesz azokkal a gyermekekkel, akik ilyen bűncselekmény áldozatává válnak. És itt teljesen mindegy a fokozat, teljesen mindegy az, hogy a szülő az elkövető, valaminek a végignézésére kényszerítette rá a gyermeket, kezdve attól, hogy bármit akár szexuálisan tett is ellene, sérülés mindenképpen történik. Kezelni kell ezeket a gyermekeket, és nemcsak a szociális ellátórendszernek kell kezelnie ezeket a gyermekeket.
Az egészségügy hiányosságai itt is megmutatkoznak. Nem nehéz elképzelni, és nem kell szakembernek lenni ahhoz, hogy tudjuk, hogy ha egy gyermek ilyen bűncselekmény áldozatává válik, akkor pszichésen nagyon súlyosan sérül. Hogy állunk ma Magyarországon? Hány szakosított gyermekpszichiátriai intézet van Magyarországon? Igenis szükség lenne megyei gyermekpszichiátriai központok kialakítására; és nemcsak e miatt a probléma miatt, hanem mert látjuk azt, hogy a felnövekvő generáció, a gyermekeink nagy számban milyen pszichés és mentális állapotban vannak. Igenis szükség van megyei gyermekpszichiátriai központokra. Ezt sem látjuk sehol a költségvetésben.
Mint ahogy nagyon sok más dolgot sem látunk a költségvetésben, amit egyébként az egyezmény meg is fogalmaz, és amikre még államtitkár úr is az expozéjában hivatkozott, hogy ez megoldásra talált, és akár most, akár a következő évben hatályban lévő törvények ezt garantálni fogják. Lehet hogy a törvények garantálni fogják, de amíg a költségvetésben nem látjuk ennek a fedezetét, nem látjuk azt, hogy ezek a szakmai programok miből fognak megvalósulni, addig - amit már említettem - ezek csak látszatmegoldások, igazi megoldást nem nyújtanak, levegő nélküli lufik, ha egy ilyen csúnya hasonlattal kellene élnem.
Azt kérem, hogy fontolják meg azokat, amiket elmondtam. Az úton elindultunk, még ha bizonytalanul is, és lehet, hogy egy fél lépést már megtettünk, de úgy gondolom, hogy ez a fél lépés a hátralévő száz lépésből csak egy fél lépés, merjünk továbbmenni, és a hátralévő kilencvenkilenc és fél lépést is tegyük meg.
Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps a Jobbik soraiból.)
