FEKETE PÉTER,
FEKETE PÉTER,
FEKETE PÉTER, az Emberi Erőforrások Minisztériumának államtitkára: Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Egyrészt megtisztelő, hogy itt vannak és megvárták, hogy van-e viszonválasz, és meghallgatják a válaszomat. Kérem, hogy egy-két dolgot tegyünk rendbe.
Valóban 11 óra elmúlt, és valóban az elmúlt három órában én úgy, ahogy egy államtitkártól méltó, a székemen ülve, az önök szemébe nézve végighallgattam valamennyi felszólalást. De mondjuk el a televíziónézőknek és az internetnézőknek, hogy nem azért ilyen hiányosak ezek a padok, mert érdektelenség volna, hanem mert egy hétpárti egyeztetés végeredményeként önök azt a döntést hozták, hogy mindig csak az a felszólaló lehet bent a teremben, aki a következő felszólaló lesz. (Dr. Vadai Ágnes: Máskor sem szoktak többen lenni!)
Kérem, hogy azt is mondjuk el a televíziónézőknek, hogy az, hogy most, 11 órakor itt vagyunk, az nem a kormánynak, illetve az államtitkárságnak az álságos, az éj leple alá bújtatott terve volt, hiszen 3 órára volt kiírva ez a megbeszélés, és 3 órakor itt voltunk. Ha ez így lenne, akkor az avarégetés témakörét miniszterhelyettes úr, illetve államtitkár úr is az éj leple alatt szeretné áttolni valahol álságos módon a Parlament falain.
Elhangzott többször, hogy van-e értelme ennek a beszélgetésnek, van-e értelme ennek a vitának, és van-e itt szó egyáltalán konstruktív vitáról. Érdekli-e a 22 felszólalót - amely 22 felszólaló egyetlenegy elemzési pontot nem keresett ebben a törvényben, amely valóban előrevinné a világot -, valóban érdekli-e, hogy min mentünk keresztül? Ha igen, akkor annak ellenére, hogy mindenki nagyon szeretne hazamenni, én még rászánnék pár percet, hogy önöknek elmondjam most már nem felolvasásként, most már nem előre megírt szövegként, hanem azt a folyamatot, amely folyamaton keresztülmentünk.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Másfél évvel ezelőtt elkezdtük ezeket a tárgyalásokat. Nagyon komolyan vettük ezeket a tárgyalásokat. Az alapkérdés az volt, hogy a kultúrában lévő emberek bérezését hogy tudjuk valamilyen módon rendezni, milyen módon kell rendezni. És valóban az egyik megoldás az volna, hogy tartsuk meg a közalkalmazotti törvényt, dőljünk hátra, és kétszeresére emeljünk meg minden forrást. Meg tudjuk-e ezt tenni? Van-e erre lehetőségünk? Amikor elmondjuk az Eurostatnak azt az eredményét, azt a kimutatását, amely azt mondja, hogy 1,3 százalékos GDP-vel a legtöbb pénzt mi fordítjuk a kultúra területére Európában, akkor ez az adat nem tudja azt mondani, hogy az lehet a jó megoldás, ha így hagyunk mindent, és mindent megduplázunk.
De miért is van ez így? - kérdezem én. Amikor elemeztük másfél éven keresztül, hogy miért van így, akkor azt kellett látni, hogy Magyarország egyedülálló módon három rendszert tart fenn párhuzamosan: fenntartunk egy állami rendszert - nagyon sok pénzt fordítunk az állami kulturális rendszerünkre -, fenntartunk egy önkormányzati rendszert, és mindemellett folyamatosan támadásokat kapunk akkor, ha a privát rendszert, a független művészeti szférát nem támogatjuk meg elégséges pénzzel. Tehát a három párhuzamos rendszer fenntartása nem teszi lehetővé azt, hogy mind a három rendszerben mindig gondolkodás nélkül egyszerűen csak duplájára emeljük a forrásokat, hiszen az adófizetői forintok ezt nem teszik lehetővé.
(23.20)
Tehát át kell gondolni, hogy mik azok a racionalizálások, mik azok a jobbító szándékú átgondolások, amitől hatékonyabbá lehet tenni a három rendszerből bármelyiket is. Az elmúlt másfél év során szakmai szervezetekkel, intézményvezetőkkel több tucat tárgyalást folytattam. És négyféle emberrel találkozom. Ez a négyféle ember a mostani tárgyalások során is erre a négyféle csoportra tehető körülbelül ennek a közalkalmazotti munkaviszony-kivezetésnek a témakörében.
Az egyik fajta szakember, aki már túl van egy ilyen folyamaton, aki valami miatt egy korábbi közalkalmazotti rendszer helyett egy most már nem közalkalmazotti rendszerben dolgozik. Nagyon sok ilyen van, elsősorban az előadó-művészet területén, de látjuk, hogy a közművelődés területén is gt-sedtek az intézményeink, és azok az intézmények, akik valamilyen oknál fogva egy új rendszerben dolgoznak, azok arról tudnak beszámolni, hogy egy hatékonyabb, sokkal jobban működő rendszerbe tudtak beszállni.
Az intézményvezetők boldogabbak, hiszen a rendelkezésre álló forrásokat hatékonyabban tudják felhasználni. Az ott dolgozó emberek valamennyien több pénzt visznek haza, és ezért boldogabbak, hogy nem a régi közalkalmazotti rendszer szerint kell működniük. Ez volt az egyik információ. Ilyen emberekkel találkozunk, akik ezt igazolni tudják.
A másik fajta embertípus, akivel találkozunk, akik kérik, hogy oldjuk meg ezt a nehézségüket, hiszen elmondják, hogy bár többször elhangzott itt, hogy a közalkalmazotti bértábla fölfelé nyitott, de a fenntartók nem engedik meg, hogy ezzel a nyitottsággal ők éljenek. A fenntartók megkötik a kezét annak a színházigazgatónak, megkötik a kezét annak az intézményigazgatónak, és azt mondják, hogy kedves barátom, a rendelkezésre álló bérkereted nem lehet több, mint amennyi a közalkalmazotti bértábla. Tehát kérnek bennünket folyamatosan, arra vonatkozólag jelezték a változtatási szándékot, hogy ezt a problémát oldjuk meg, legyen ez a fajta béklyó levéve a kezükről.
Aztán a harmadikféle tárgyalási forma, akikkel találkozom, akik politikai alapon ezt ütik-verik, merthogy ez egy jó alkalom arra, hogy ezzel a témakörrel kapcsolatban most tudjunk szélesebb társadalmi rétegeket megszólítani és vitatkozni.
És a negyedik réteg, amelyikről Nacsa képviselő úr beszélt, akik bizony egy picit meg vannak vezetve, bizony félelemben vannak tartva. És akkor, amikor itt párbeszédről beszélünk, akkor mi az én feladatom, államtitkárként? Az elsődleges feladatom, hogy azokkal a képviselőkkel - és rendkívül megtisztelő, hogy vannak ilyenek, akik a szemembe nézve figyelik, hogy miről beszélek -, azokat megpróbáljam meggyőzni arról, hogy jók a szándékaink, hogy tiszták a szándékaink, hogy szó sincsen róla, hogy a kulturális szférának ezen dolgozóival bárki is ki akarna babrálni.
Az egyik feladatunk ez. A másik, hogy a kulturális szférában dolgozó embereket megnyugtassuk, hogy nem igaz, a te munkádra, kedves barátom, szükségünk van. Hát, nem igaz, hogy a levéltári dolgozókból utcaseprőket akar csinálni a kormány! Elhangzott egy parlamenti vitán! Megengedhetetlen, hiszen ez illik bele az emberek fejébe. Nem igaz, szükség van a levéltári dolgozókra, szükség van a könyvtárosainkra, és muszáj megállnom egy pillanatra, mert harmadszorra csavarták ki az én mondataimat.
Egy televízióinterjúban fölteszi a kérdést a riporter, hogy van-e félnivalójuk a könyvtárosoknak. És én erre azt a választ adom, hogy nem, nincs félnivalója egyetlen jól dolgozó könyvtárosnak sem. Mellékesen hozzáteszem, nem a könyvtárosokról beszélve, hogy igen, félnivalója van minden olyan közalkalmazottnak, aki különben nem jól végzi a munkáját. Ezt mellékesen hozzáteszem, de ez nem a könyvtárosok megsértése, elnézést kérek. Szó nincsen róla!
Az általam rendkívül nagyra tisztelt elnök úrnak, miniszter úrnak muszáj a szavait visszautasítanom akkor, amikor ennek a törvénynek az előkészítése során bármiféle politikai tisztogatást sejtet. Én nyolc évig voltam a békéscsabai Jókai Színház igazgatója, két évig voltam a Nemzeti Színház aligazgatója, három évig vezettem a Nemzeti Cirkuszművészeti Központot - akkor még Macivát -, de soha, egyetlenegy olyan munkavállaló, akár közalkalmazott volt, akár művész volt, akár háttérszakmák dolgozója volt, a politikai nézete, az ideológiája miatt semmiféle diszkriminációban soha ezekben az intézményekben nem részesült. Tehát egy ilyen irányú szándékot feltételezni, egy ilyen irányú szándékot sejtetni, ez a négyből a harmadik kategóriájú embereknek a félrevezetését tudja szolgálni, hogy félelemben tartsuk azokat a közalkalmazottakat, akiknek kifejezetten azt szeretnénk, ha jobb körülmények között tudnák elvégezni a munkájukat.
Szó nincs róla, hogy bárki ezektől az emberektől, húszezer embertől meg kívánna válni. Ki végezné el a munkát? Szükség van rájuk! Szeretnénk, ha ezek a könyvtárak jól működnének, különben nem hoztunk volna olyan törvényt, hogy minden kis faluban kell lenni egy olyan közművelődési színtérnek, ahol valaki dolgozik, és aki valaki az ottani közösségeket kiszolgálja. Miért hoztuk volna meg azt a törvényt, ha különben meg akarnánk szabadulni tőlük? Szó nincs róla, muszáj visszautasítanom!
És akkor, amikor konstruktív vitáról beszélünk, akkor fölteszem én a kérdést a 22 felszólalóval kapcsolatban, hogy senkinek, egyetlen embernek nem jutott eszébe, hogy e mögött a törvény mögött valóban egy konstruktív, egy előremutató, egy jobb felhasználása a közpénzeknek gondolat merül fel. Azt kérték a szakmai szervezetek egyrészt, hogy gyorsan adjunk valami pénzt, gyorsan jelenjen meg valami forrás, hogy érezzék a dolgozók, hogy van miről beszélni. Itt a 6 százalék. Azt kérték, hogy hosszú távon legyen valamiféle bérrendezés, de az ne egy feneketlen kútba menjen bele, ne egy szőnyegszerűen mindenki által megkapott, hanem egy bértömegszerűen elosztható, valóban a jó munkáért járó, valóban a kreatívan, előremutatóan gondolkodóan dolgozók számára adható bérről legyen szó.
És akkor, amikor a 6 százalékról beszélünk, akkor is azért küzdünk, hogy ez a 6 százalék is bértömegként jelenjen meg, visszamenőleg január 1-jétől. Nagyon kis pici pénz ez a 6 százalék, pontosan tudjuk. De a 8 százalékkal, ami év elején megvolt, ha ezt a 6 százalékot már bértömegnek kezeljük, akkor valószínűleg az év második felében ezzel már valamit el lehet indítani. És az volt a nyilatkozatunk, hogy mindent megtesz a kulturális államtitkárság annak érdekében, hogy egyrészt befogadjon minden kreatív és minden előremutató javaslatot, másrészt pedig, hogy azt a fajta bértömegemelést, amit elindítottunk, azt a jövő évben az ország teljesítőképességének a függvényében megvalósítsa.
Én ezt továbbra is képviselni fogom, és ahhoz kérem a parlament tagjainak segítségét, hogy ez a törvény ilyen módon most elfogadásra kerüljön, hiszen semmiféle rossz szándék nincsen mögötte.
Köszönöm szépen. (Taps a kormánypárti padsorokban.)
