BENCSIK JÁNOS
BENCSIK JÁNOS
BENCSIK JÁNOS (független): Köszönöm szépen. Tisztelt Országgyűlés! Magyarország a 2008-as világválság óta nem látott társadalmi krízis kapujában áll a koronavírus-járvány következményei miatt. Több mint tízezer (sic!) áldozatot ragadott már el ez a járvány, és egyelőre megbecsülni sem tudjuk a hosszú távú következményeit a magyar emberek tartós egészségkárosodásában, a becsődölt vállalkozásokban, a családon belüli erőszakban, az elveszett munkahelyekben és gyermekeink pszichés zavaraiban.
A költségvetési törvény mindig több mint puszta számoknak és adatoknak a rendezett halmaza, emberi sorsok, emberi életek állnak e számok mögött. Amikor egy kormány eldönti, hogy a következő évben milyen adókat szed be, milyen béreket fizet ki, mennyi hitelt vesz fel és honnan, és általában hogyan alakulnak az adófizető állampolgárok életlehetőségei, életkilátásai, ideértve a vállalkozókat, a közalkalmazottakat, az egyetemistákat, nyugdíjasokat, akkor bizony mindig egy bizonyítványt állít ki, és mindig írásba adja, hogy mennyire becsülik meg a saját állampolgáraikat, felállítják a kereteket, hogy hogyan lehet és hogyan érdemes ebben az országban boldogulni.
Tisztelt Képviselőtársaim! Azt kell hogy mondjam, nagyon régen volt költségvetés, amelyet ennyire nagy várakozás övezett volna a társadalomban. Az egészségügyben dolgozók azt várták, hogy a járvány nyomán a döntéshozók végre őszintén szembenéznek az egészségügyi intézményeket sújtó katasztrofális állapotokkal. A pedagógusok azt remélték, hogy az online oktatás kényszere rávilágít majd ezen intézmények elmaradott infrastruktúrájára, arra, hogy egész országrészek vannak, ahol nem jutnak hozzá az alapvető digitális tartalmakhoz a tanulók, arról nem is beszélve, hogy ahol meg hozzájutottak például, ott sem részesültek rendes digitális oktatásban, mert az nem rendes digitális oktatás, hogy a tanár e-mailben elküldi a házi feladatot.
(13.40)
A bevételüket vesztett, súlyos jövedelemcsökkenést elszenvedett százezrek pedig arra számítottak, hogy a korlátozások miatt kiesett bevételeikért cserébe, azért az adóért, amit hosszú éveken és évtizedeken keresztül befizettek az államkasszába, majd a magyar kormány érdemi segítséget nyújtva meghallgatja a panaszaikat és segítő kezet nyújt nekik.
Mindannyiuknak csalódniuk kellett: az adónkból fizetett propaganda nemcsak a kritikus hangokat nyomta el, de vakká és süketté vált azon panaszokra is, amelyek a magyar valóság legkülönbözőbb területeiről érkeztek. A helyzet az, tisztelt kormánypárti képviselőtársaim, hogy ebben a költségvetésben nyoma sincsen annak, hogy önök bármilyen tanulságot levontak volna ebből az elképesztően szörnyű egy évből, amit magunk mögött tudtunk.
De nézzük a konkrétumokat! Mit látunk az egészségügyben? A minisztérium két munkanapos határidővel küld körkérdést az egészségügyi szakmai kollégiumoknak, hogy felmérje, hány különböző kórházi ágy és intézmény van az országban. Az EMMI cáfolata ellenére, az elmúlt évtizedek keserű tapasztalatai alapján ez azt vetíti előre, hogy önök kórházbezárásokra készülnek.
Tisztelt kormánypárti Képviselőtársaim! Önöknek tényleg ezt a tanulságot sikerült levonniuk az elmúlt egy évből? Látva a járvány tetőzésének idején az összeomlás szélén táncoló egészségügyi intézményrendszert, látva a teljesítőképességük határán robotoló orvosokat, egészségügyi alkalmazottakat, ápolókat, látva az iszonyatos halálszámokat, önök ebből azt a következtetést vonták le, hogy kevesebb kórházra van szükség ebben az országban?
Lázár János nemrég diadalittasan jelentette be, hogy most a vidék jön. Erre gondoltak, tisztelt fideszes képviselőtársaim? Ez jelentené azt, hogy most a vidék jön? Hiszen tudjuk a kórházbezárásokról, hogy eddig is mindig elsősorban a vidéki közepes és nagyvárosokat érintették.
De mi a helyzet a közoktatásban? Fejlettebb országokban a pedagógus az egyik legjobban kereső szakmák közé tartozik. Tudjuk azt, hogy Magyarországon ez ma illúzió, és még ennek a követelése is demagógia volna, de azt viszont igenis elvárjuk, hogy azok a tanáraink és tanítóink, bölcsődétől kezdve az általános iskolán át egészen a szakközépiskoláig és a gimnáziumokig, ideértve a sajátos nevelési igénnyel küzdő gyermekeknek az ellátását is, legalább a magyar átlagbért keressék meg. Igen, kedves kormánypárti képviselők, jól hallották, azt a magyar átlagbért, amelyre önök előszeretettel hivatkoznak, amely a KSH legfrissebb adatai szerint jelenleg bruttó 411 ezer forint.
Ez természetesen nem tükrözi a tényleges magyarországi jövedelemviszonyokat, hiszen hogyha azt nézzük, ha a leggazdagabb 1 százaléknak a torzító hatását nem számítjuk, és megnézzük, hogy a magyar lakosságnak az átlaga valójában mennyi pénzt visz haza, akkor ez a mediánérték valahol most 292 ezer forintnál jár. De hogyha önök mindig erre a 400 ezer forintra hivatkoznak, akkor miért nem kötjük ehhez a pedagógusoknak a bérét? Ráadásul példa is lenne rá: az országgyűlési képviselőknek a bére például nem a mediánértékhez, hanem az átlagbérhez van kötve.
Én ugyan még nem voltam a magyar Országgyűlésnek a tagja, amikor önök a képviselői fizetésemelésekről szavaztak, de hogyha már így tettek, akkor elvárható lenne, hogy mindazoknak, akik legalább olyan fontos munkát végeznek, mint a törvényhozásnak a tagjai, legyenek bátrak, és fokozatosan emeljék meg, zárkóztassák fel az ő fizetésüket, bérüket is, akik felelősségteljes munkát végeznek. Olyan emberekről beszélek most, akik arra tették fel az életüket, hogy a gyermekeinkből értelmes, szorgalmas és becsületes polgárokat neveljenek.
De nemcsak a közoktatásban van szükség radikális béremelésre, hanem a felsőoktatásban is. Szégyen és gyalázat, kedves képviselőtársaim, hogy ma Magyarországon egy kezdő egyetemi tanársegéd bruttó 200-220 ezer forintot keres. Ennél még a McDonald’sban is többet lehet összeszedni diákmunkásként, órabérben.
Döbbenetes! Döbbenetes, hogy hova süllyedtünk, hogy mennyire nem becsüli meg az ország a saját kiművelt emberfőit, a saját kutatóit, és hogy hogyan nézi ez a kormány ölbe tett kézzel, ahogy a legjobbjaink elhagyják ezt az országot! Ennek fényében különösen bicskanyitogató a kínai magánegyetem ügye, amelyre százmilliárd forint költségvetési forrást biztosítanak, ahelyett, hogy ezt beletennék a magyar felsőoktatásba, az ösztöndíjakba, a kutatóknak, a tanároknak a bérébe, nemcsak a vasba és a betonba, hanem a humán tőkébe. Nem is beszélve arról a tetemes mennyiségű hitelről, amit ennek fejében vesznek fel és adósítják el az országot.
És bár nem a parlament központi költségvetésének a része, de nem lehet elmenni a mellett az 1500 milliárd forint mellett sem, amelyet maga Orbán Viktor ígért be a magyar egyetemvezetőknek és egyetemistáknak cserébe, hogyha lemondanak a saját autonómiájukról, és a fejlesztési pénzekért cserébe eltűrik azt, hogy a magyar felsőoktatás fideszes politikusoknak és fideszes cégvezetőknek az ölébe hullik. Merthogy erről volt szó, az volt a sugallat vagy a kényszer, hogy szépen engedjék a magyar felsőoktatást kiszervezni alapítványi formába, cserébe rengeteg pénz áll majd a házhoz.
A valóság az, tisztelt képviselőtársaim, hogy se híre, se hamva ennek a pénznek. Abban a dokumentumban, amit az Európai Uniónak nyújtottak be, amely a pénzügyi háttere lett volna ennek a rengeteg pluszpénznek a felsőoktatásban, erről az uniós kedvezményes hitelről a magyar kormány lemondott. Nincs semmilyen fedezete, ennek a töredéke van bent a mostani költségvetésben és a mostani uniós támogatásban. Ilyen arcátlan csőbe húzása és beetetése az egyetemi szférának még fideszes mércével mérve is, azt gondolom, hogy megrendítő.
Miközben önök százmilliárdokért fognak építeni kínai magánegyetemeket, aközben van olyan felsőoktatási intézmény ebben az országban, nem is egy, ahol az órán a diákoknak meg a hallgatóknak kell megosztani a wifit a tanárokkal, mert velük ellentétben közülük még vannak olyanok, akik megengedhetik maguknak, hogy korlátlan internet-előfizetésük legyen a mobiltelefonjukon, mert különben nem tudnák megtartani az órákat meg a prezentációkat. Idáig jutottunk, tisztelt képviselőtársaim!
Lehet visszamutogatni, van is miért visszamutogatni 2010 előttre. No de az, ami az elmúlt 11 évben történik az országban, a közoktatásban, a felsőoktatásban, ott már nem tudnak hova bújni meg kire mutogatni. Ez az önök sara, és önöknek kell elszámolni a saját lelkiismeretükkel, hogyha egyáltalán megszólal még néha.
Végezetül szeretnék rámutatni néhány további anomáliára, amely most ebből a költségvetésből kitűnik. Nincs most bent Domokos László állami számvevőszéki vezető képviselőtársunk itt a teremben, de bent volt a vita során. Nem látom sehol azt az egy számjegyű szja-t, amit még a miniszterelnök helyezett kilátásba 2013-ban. Domokos László számvevőszéki elnök még tavaly szeptemberben újfent javasolta az egykulcsos szja-nak a bevezetését, de bárhogy lapozgatom ezt a költségvetést, nem látom ennek a nyomát, pedig ez igazán bátor lépés lett volna. Ez lett volna az igazán bátor lépés. Miért nem tették ezt meg? Miért vágtak hátraarcot, tisztelt kormánypárti képviselőtársaim?
Nem látom ebben a költségvetésben a kisadózóknak, a katás vállalkozóknak a panaszait sem, akiket a legújabb korlátozások kódolnak és kényszerítenek arra a trükközésre, amitől meg akartuk szabadítani, meg szeretnénk szabadítani a vállalkozó szférát. Nem látom egy méltányosabb és kiszámíthatóbb nyugdíjrendszernek a körvonalait sem.
Amit látok, hogy a magyar kormány a 13. havi nyugdíj ígéretével szavazatokat vásárol, és olyan függőségi viszonyba kényszeríti a nyugdíjellátásban részesülőket, amely iszonyatos társadalmi feszültségeket szül, és hosszú távon fenntarthatatlan. Nem véletlenül nem szavaztam meg ezt egyedüli képviselőként itt, e Ház falai között.
Nem látom azt sem, miközben minden tiszteletem az idős honfitársainké, hogy a kormány gondolna azokra is, akik nemcsak a múltban építették ezt az országot, hanem most építik vagy legalábbis építenék, hogyha önök hagynák, akik most viszik a hátukon ezt az országot. Az adófizető állampolgárokról beszélek, tisztelt képviselőtársaim, akik mindig a sor végén vannak, akikre senki sem gondol. Nem látom azt sem, hogy önök megbecsülnék ezeket a polgárokat, azokat az adófizetőket, akiknek egyébként a munkájából fizetjük a nyugdíjakat, meg fizetjük az összes többi állami kiadást.
Nem látom az önkormányzatoktól elvett bevételi források visszatérítését, sőt ennek pontosan az ellenkezőjét látom. A magyar állam oda vonul be, ahol semmi keresnivalója nem lenne, lásd a helyhatóságokat, és legalább akkora baj, hogy onnan vonul ki, ahol viszont kötelessége volna helytállni, például a közoktatás, például a felsőoktatás, például a kiszélesített munkavállalói jogok.
(13.50)
Mert jelenleg semmilyen garancia arra, hogy 2022 Magyarországa ne a német autóipar emlőin életben tartott összeszerelő üzem legyen, ahol alig érvényesülnek a munkavállalói jogok, és ahol saját kútfőből egyébként nem épül semmi, csak soha meg nem térülő gigaberuházások.
Tisztelt kormánypárti Képviselőtársaim! Nem látom a polgári Magyarország körvonalait ebben a költségvetésben, amit önök egyszer egyébként korábban fennhangon képviseltek, mielőtt ezt megtagadták, és mielőtt politikai termékké silányították volna a polgári Magyarország eszményét. Nem látom azt a vízióit, amely egy forrásszegény, kiszolgáltatott és alapvető versenyhátránnyal küszködő, korrupcióval küzdő, posztkommunista országból Közép-Európa vezető országává tenné ezt az országot.
A XX. század a vasról és a betonról szólt, a XXI. század viszont a tudásról és a képességközpontú világról, ahol nem a legerősebb, hanem a legokosabb visz mindent; ahol nem az államnak kiszolgáltatott alattvalók, hanem független, öntudatos és önellátó polgárok alakítják a jövőt. Ez az a vízió, amelyre most már 30 éve nincs életképes, őszinte és értelmes válasza ennek a politikai elitnek; ez az a Magyarország, amit mozgalmunk, a Polgári Válasz képvisel, ebben hiszünk, ezért dolgozunk, és ezért lesz miénk a jövő. Köszönöm szépen, hogy meghallgattak.
