Néprajzi bevezetés. Andrian-Werburg Ferdinánd bárótól és Hunfalvy Páltól, fordította Király Pál
Néprajzi bevezetés.
Andrian-Werburg Ferdinánd bárótól és Hunfalvy Páltól, fordította Király Pál
Andrian-Werburg Ferdinánd bárótól és Hunfalvy Páltól, fordította Király Pál
Azon magasabb rendű különféle nép-egyedek, melyeket nemzetiségeknek nevezünk, mai napság a leszármazásból szeretik a sajátszerűségöket kimagyarázni. Azonban nem tekintve azt, hogy igen nehéz föladat olyan, némileg magasabb fejlettségű népet találni, melynek tiszta családfája volna, a közvetetlen megfigyelés arra tanít bennünket, hogy a létért vívott történelmi küzdelmek, a más népcsoportokkal való versengések sokkal nagyobb mértékben irányadók a nemzetiségeknek a lélektani sajátságait illetőleg. Itt nekünk kivétel nélkűl olyan vegyülék-népekkel van dolgunk, melyek az állami szervezet segedelmével nyertek szilárd megállapodást, s így különböző alkotó részeik politikai, művelődési és társadalmi együvé tartozandóságuk hatása alatt olvadtak egymással lassanként többé-kevésbbé egybe.
Hogy a lakó földek természeti minősége gyökeres hatással volt e történelmi folyamat végbe menetelére, az kétséget sem szenved. A földrajzi állapotoktól függ első sorban e szomszédokkal való versenyharcz, valamint az is, hogy milyen módon és mértékben hatnak valamely népcsoportra a többi csoportok. Ugy szintén a többi természeti föltételek is alkalmazkodásra kényszerítik bizonyos földterület határain belűl a lakosokat és olyan sajátszerű helyi jellemet öltetnek föl velök, mely gyakran közeli rokonságban levő népcsoportokat is igen észrevehetőleg különbözőkké tesz egymástól általános természeti mivoltuk (habitus) tekintetében. A természeti körűlmények lényegesen késleltethetik vagy siettethetik valamely állam különféle fajtájú népeinek az összeolvadását.
Így az osztrák-magyar monarchia felszíne alakúlásának változatossága, egy részének magas hegységei természete már magában véve is tetemes akadálya annak, hogy itt egy egységes népség képződhessék. Az, hogy kelettel földrajzi összefüggésben állunk, igen különféle fajtájú néptöredékeket s mindenféle nehéz küzdelmeket hozott itt össze, melyek a művelődés munkáját vajmi gyakran meg-megakasztották. A klimák ellentétességét is olyan körűlményűl említhetjük, mely az éjszaki lakosoknak délre való terjeszkedését s ezzel együtt az éjszakiak és déliek közti tartós néprajzi összeolvadást, ha meg nem akadályozá is, de legalább nagyon megnehezíté. Természet és történelem az a két hason értékű tényező, melyek monarchiánk néprajzi tarkaságát okozták. Ama törvények változhatatlan hatalma, melyek e két tényező fölött uralkodnak, Ausztriában és Magyarországon olyan társadalmi fejlődést teremtett, mely Európa többi államaiétól sokképen elüt.
Néprajzi és társadalmi-politikai szempontból aligha sajnálható ez a körűlmény. Szellemileg egy fokon álló nemzetiségeink versenyküzdelmében csalhatatlan jelét látjuk az egyesűlt szervezet élénk tevékenységének, úgy szintén a legbiztosabb kezességet amaz elernyedés ellen, melybe a teljesen egygyé olvadt nemzetek, bármily magas fejlettség mellett is, oly könnyen beleesnek. A mi nemzetiségeink hamisítatlan népi mivoltában nem csupán az eszményiségnek és izmos erőnek gazdag kincse, hanem a szellemi tehetségeknek is olyan sokoldalúsága rejlik, mely kezességet nyújt, hogy az osztrák-magyar monarchia a történelmi versenyküzdelemben reá eső föladatokat fényes sikerrel fogja megoldani.
S most vessünk egy általános rövid pillantást elsőben is az osztrák örökös tartományok területén élő népek viszonyainak fejlődésére.
A kőkorszakbeli népességek néprajzi helyzete, mely népségek, mint alább ki fog tűnni, számos és kétségtelen nyomait hagyták hátra a Lajta bal oldalán ottan volt tartózkodásuknak, ez idő szerint még sűrű homályba van burkolva. Nem vagyunk képesek azoknak sem elterjedését, sem általában ama rétegeknek a számát kimutatni.
A monarchia déli részének történelmileg hiteles népségei közűl az illyr népcsalád ágazatai a legrégibbek. Ezek lakták Dalmácziát, Isztriát, Pannoniát, valószinűleg Itália nagyobb részét, meg a Balkán-félsziget nyugoti felét. Hogy az Alpesek területére mennyire nyúltak vala be a nyugoti illyrek, az ma még eldöntetlen kérdés.
Ütközet a quadok földén.
Jupiter Pluvius üdítő esővel erősíti az eltikkadt rómaiakat; Marcus Aurelius elfogadja a quadok meghódolását. Bellori Pietro „Marcus Aurelius oszlopa Rómában” czímű rézmetszetes műve után, Siegl Károlytól.
Tekintve azonban, hogy a Dráva és a Száva völgyei szoros kölcsönviszonyt idéztek elő Stiriában, minden esetre annyival inkább föl kell tennünk, hogy bizonyos történelem előtti korszakban a pannonokkal rokon illyr népek az Alpesek területére is benyúltak, mivel azt, hogy ezek valaha az Alpesek déli határán tanyáztak, a régi írók positiv adatai határozottan kimutatják. Így azt a kezdetleges műveltségű népréteget, melyről a laibachi ingoványban talált leletek tanúskodnak, már régóta illyr népségnek tekintették. A laibachi czölöpépítményekénél magasabb műveltséget tulajdonítottak a partvidéki illyr népségeknek és a szigetek lakóinak, kiknél már hellén hatások is érvényesűltek, noha a partvidékeken sajátképi hellén telepek aránylag későn mutathatók ki.
Az újabb kutatások nyomán azonban valószínűvé lett, hogy a benföld, nevezetesen pedig a keleti Alpesek illyr lakosai sokkal magasabb műveltségűek valának, mint korábban vélték. Az Alpesekbeli honi bronzipar régibb része talán egészen ezeknek lesz tulajdonítható. A Krajnától Páduáig és Esteig terjedő bronzpléhek írásjegyei, valamint a Gail völgybeli Würmlach híres sziklafölirata Pauli szerint valamely indogermán nyelvhez, még pedig gyaníthatólag az illyr nyelvágazathoz tartoznak. E leletek földrajzi összefüggése egyenesen a velenczésekig vezet bennünket, kiket Herodotos illyr népnek mond. Az Alpesekbeli régibb bronz-iparban levő hellén kifejezéseket ez által erőltetés nélkűl ki lehet magyarázni.
A nyugoti Alpesekben a rhaetiekkel találkozunk, kiknek származása felől szintén különböző vélemények merűltek föl. Strabo, Livius és Plinius egyértelműleg az etruskusok rokonainak mondják őket. Ez azonban csak azon apró népségek körére látszik vonatkozni, melyek a Ticino s az Ecs völgyében, meg a Pónak néhány éjszaki mellékvölgyében tanyáztak. Minden bizonynyal ide tartoztak az euganeusok, kik azonban már az ős hajdankorban előzettek Este vidékéről s ugyanezért a föntebb említett fölirások jelentését illetőleg már alig jönnek tekintetbe. Verona, Mantua és Trieszt Plinius szerint a tuskusok városai, a rhaetiek pedig azoknak az utódai valának. Hogy azonban éjszaki Tirolnak a régieknél emlegetett rhaeti népségei szintén foglaltak volna magukban az estruskus népcsaládból való elemeket, az még nincs kiderítve.
A Krisztus előtti ezredév közepén kezdődnek azok a nagyszerű mozgalmak, melyek a bojokat Bajor- és Csehországba, a tektoszágokat Morvaország déli részébe, a tauriskusokat a Kárpátok közé, a vindelicieket Svábföldre és Bajorország felső részébe, a hvetusokat a nyugoti, a noricumiakat a keleti Alpesek közé, a karniakat Krajna- és Friaulba, egészen Aquileáig és Triesztig űzték. A senonok, bajok, ligonok stb. a Po egész síkságán elterjedtek s délen egész Anconáig elértek. A IV. században fészkelték be magukat a skordiskusok Macedoniában és Illyriában.
Az itt elszámlált népek mind a nagy kelta családhoz tartoznak. Néprajzi hova tartozóságukról, mi különben is egyike a mai tudomány nagy vitás kérdéseinek, itt nincs helyén fejtegetésekbe bocsátkozni. A klasszikus irók minden esetre egységesűl fogták föl ama népek nemzetiségét. Azt, hogy a legtávolabb keleti vidékekig lakó kelta törzsek valamennyien szoros rokonságban voltak egymással, bizonyítja a nyelvök hasonlósága, mit a vizsgálók mindenkor kiemeltek. Ugyanezt, noha az anyagkészlet igen csekély, az újabb kutatások is erősítik.
A kelták erővel nyomúltak be az illyrek, vagy más útjokba esett népségek közé. Elözönlötték ezeket és részben összeolvadtak velök. Ilyes kelta vegyűletű népek, mint kimutatható, a japydok és valószínűleg a rhaetiek is.
Illyr irás egy bronzlemezen.
Fahrnbauer János Györgytől
Némely korábbi fölfogástól eltérőleg a történelem előtti korból származó leletek alapján, valamint a gallusok- és rómaiaknak, úgy a noricumiaknak, rhaetieknek és bojoknak is tetemes sajátszerű műveltséget kell tulajdonítanunk, melynek összehasonlító tanúlmányozása sok bel- és külföldi szakembert foglalkoztat jelenleg.
Kevésbbé fejlődöttnek látszik az alpesi keltáknál a politikai szervezet. Leggyakrabban egymással többé-kevésbbé laza kapcsolatban álló canton-szövetségeket találunk náluk. S habár e szövetségek több helyütt törzsenkénti királyságok képezéseig is eljutottak, korántsem mutatnak föl olyan szilárdságot és ellenállási erőt, mint példáúl a dákok, vagy épen az illyrek államai.
A gyors terjeszkedésnek indúlt római birodalom meg a germánok vitéz törzsei közé levén beékelve a kelták, a Krisztus előtti utolsó század folyamán történt sulyos háborúk után elvesztették uralkodó állásukat s részben lakóföldjeiket is. Azok a véres háborúk, melyeket Róma a Balkán-félszigeten több mint kétszáz esztendőn át folytatott, a skordiskusok leveretésével s az illyr kelták megsemmisítésével végződtek. Germán népek verték le, szórták szét és igázták le őket déli és közép Németországban, a Duna felső- és középfolyása mentén, valamint Csehországban is. Krisztus előtt 15-ben Rhaetiát, Vindeliciát s Noricumot Drusus és Tiberius a római birodalomba kebelezte be.
Mindamellett, hogy a kelták nyilván magasabban állottak a műveltségben, mint a germánok, aránylag gyorsan s a győztes germánok javára ment végbe úgy déli Németországban, mint Csehországban az az összeolvadás, mely eme két népcsalád érintkezésével kezdődött. Azonban még Tacitus is számos kelta néptöredéket ismer nevök szerint, s egészen Attila koráig találkozunk nyomaikkal az egykor uralmuk alatt volt területeken.
Valamivel kedvezőbben alakúlt a római birodalomba bekebelezett kelták nemzeti léte. A rómaiak nem vonakodtak ugyan erőszakos intézkedéseket alkalmazni az ellenszegűlő népek ellenében, mint ezt a rhaetiek, salassok és pannonok eléggé kényszerűltek tapasztalni; úgy szintén a latin nyelvnek hivatalos nyelvűl való bevitele s a bennszülött lakosságnak hadi szolgálatra való tömeges alkalmazása is önként érthető következménye volt annak, ha a római birodalomba új tartományok kebeleztettek be; ez történt a kelta területeken is. Azonban az eddigi közigazgatási, társadalmi és vallási szervezet, melyet Róma már ott talált, érintetlenűl maradt s az egész római korszakon át állami elismertetésben részesűlt. S habár a kelta törzsnek nemzeti továbbfejlődését elnyomta is a római hódítás, annak faji (ethnologiai) különszerűsége római oltalom alatt még hosszú időn át háborítatlanúl fönnmaradt.
A római, világra szóló birodalomban, melynek erői minden irányban foglalkoztatva valának, a római nemzetiség beolvasztó hatása fölöttébb különböző volt. A hol hadműveleti vonalak, vagy valamely természeti, kizsákmányolásra érdemes haszonforrások nem valának, oly helyeken, úgy látszik, csak lassú előmenetelt tett a romanizálás. Igy Plinius Isztriában a római hódítás után még 200 esztendő múlva is négy bennszülött népséget mutatott ki. Ugyan ez az iró Tergestén és Polán kívűl csak öt olyan helységet ismer ott, melyekben rómaiak laknak. Általánosabb sikerűnek látszik a romanizálás Dalmácziában, hol az illyr lakosság közt épen úgy találunk municipiumokat, mint római gyarmatokat.
Noricumot illetőleg az Aquilejából kiindúló romanizmusnak az első támadó pontokat a Száva vonala szolgáltatta. Claudius császár alatt a Dráva vonalát, Vespasianus alatt pedig a Duna vonalát erősíttették meg.
Részletek a watschi situláról (Krajna).
Fahrnbauer János Györgytől
Az e vonalon létesített táborok- és váradokhoz kiszolgált katonák, iparosok, kereskedők stb., letelepedése révén lassanként kisebb-nagyobb községek csatlakoztak városi joggal vagy a nélkűl. Laibach, Klagenfurt és Cilli környékén ezen kivűl önálló polgári községek is alakúltak, melyek latin joggal éltek. Claudius alatt alapittatott Aguntum és Teurnia; ezen utóbbi városnak volt alávetve Karinthia nagy része. E tényekből, valamint a föliratok eloszlásából világosan kiderűl, hogy a római műveltséget és nemzetiséget Karinthia, Krajna és déli Stiria fogadták el legáltalánosabban. De épen oly bízvást következtethetjük a föliratokon előforduló személynevekből azt is, hogy a kelta törzs nem csak a síkságon, hanem magukban a városokban is fennmaradt az egész római korszakon át.
A watschi bronz-lemezes öv.
Fahrnbauer János Györgytől
Egészen mások voltak a körülmények felső Stiriában egészen a Duna mellékeig. Itt sem municipiumokat, sem gyarmatokat nem találunk, hanem csak föliratokat, de igen csekély számmal. Magában a katonailag később annyira fontos partmelléki Noricumban csak Ovilava gyarmat (Wels) meg néhány jelentéktelen municipium állott fenn. Vindobona és Carnuntum Pannoniához tartoztak. Felső Stiria, a bérczes Alsó-Ausztria, Felső-Ausztria a sóbányák és a sókereskedéssel kapcsolatos helységek kivételével, meg a salzburgi hegyvidék, úgy látszik, nem igen érezték a romanizmus mélyebb hatását. Kivételt tesz e részben a Lungau (Muravölgy) és a Salzach középvölgye Guvaviummal.
Tirol is, a mennyiben Rhaetiához tartozott, sokkal hátrább maradt a romanizáltságban, mint Pannonia. A római elem ide még később nyomúlt be, mint Noricumba.
A népvándorlás zivatarai számtalan, csak rövid szünetek által meg-megszakított beütéseket, pusztításokat, de részben germán néptörzsű telepedőket is hoztak az osztrák területekre. (Igy a markomannokat Stiriába Gallienus alatt.) Mindenek előtt alsó Stiria képezi az Italiába törő néptömegek átvonúlási színterét s osztozik is egyszersmind Pannonia politikai sorsában. Noricum ugyan névleg római tartomány maradt az V. század közepe tájaig, azonban a középponti hatalom az előtt már régóta nem volt többé eléggé erős arra, hogy az éjszaki és nyugoti határok mentén szűntelen elébb-elébb nyomúló alemannokat, herulokat, markomannokat, rugiakat stb. föltartóztassa. Odoaker legyőzte ugyan a rugiakat 407-ben, azonban a határerősségek elszigetelt helyőrségeit meg a római polgári lakosságot visszavonta a partmelléki Noricumból s csak arra szorítkozott, hogy belső Noricumot hatalma alatt tarthassa.
Theodorich alatt történt az alemannoknak rhaetiai területre, valószínűleg Vorarlbergbe való befogadása. Ugyanakkor szállották meg a bajuvarok éjszaki Tirolt meg az Ennstől nyugotra fekvő tartományt. A hajdani rugi tartományban rövid ideig a longobárdok tanyáztak. Némelyek gót maradványokat akarnak fölismerni a merani vidék, meg az Ulten-, Passei- és Sarn-völgy lakosságában, ellenben longobard maradványokat a trentinói lakosságban; de ezt a fölfogást a leíró anthropologia ez idő szerint még semmivel sem igazolja.
Egészen a dunai katonai határok fölbomlásaig diadalmasan fenntartá magát a romanizmus a Dunától délre eső tartományokban; sőt a kereszténység által új hatalmi eszközökkel láttatván el, az első keresztény császárok korában élénk föllendűlésre jutott. Azon körűlmények, hogy minden határhelység és város leromboltatott vagy elszegényedett, hogy e részek Italiától politikai, művelődési és egyházi tekintetben elszakadtak, hogy sok gazdag és művelt elem tova költözött innen, hogy a római uralmat az előnyomúló germánok ellen védelmező keleti gótok megsemmisíttettek, okvetetlenűl érzékeny veszteségére voltak e tartományokban a romanizmusnak, noha még kétségkívűl tetemes számú római lakosság maradt hátra az új viszonyok alatt is a germánoktól megszállott tartományokban, sőt, mint Justinianusnak 656 febr. 17-én Narbodhoz intzett levele tanusítja, az is megtörtént, hogy Rómából nemes családok menekűltek az Alpesek közé. Arról különben szó sem lehet, hogy a rómaiakat erőhatalommal semmisítették volna meg a germán győzők. Már az, hogy nagy számú kelta-román hegy-, folyó- és helységnév maradt itt fenn egészen korunkig, bizonyítja, hogy azok lassanként átalakúlt népességnek a firól fira szállott hagyományai. Különben számos okirati bizonyságunk is van, hogy római néptöredékek egészen a középkor kezdetén túlig maradtak fenn. Valószínűnek látszik ez úgy az éjszaki, mint a déli Alpeseket illetőleg. Az pedig köztudomású dolog, hogy déli Tirolban és Friaulban mind e mai napig vannak kelta-román népmaradványok.
S most vessünk egy futó pillantást a monarchia éjszaki és keleti részeire.
Csehországban a Krisztus utáni első századokban a markomannok, Morvában pedig a Morva és a Thaya folyók mellékén a quadok tanyáztak, s úgy emezek, mint amazok kétségkivűl kelta népmaradványokkal elegyűltek (gothinok Blansko vidékén).
E népektől éjszakra találjuk az Eger folyó mellékén a noriskokat, az Óriáshegységben és a Gesenkén a burokat, vandalokat, silingeket, e csupa germán törzseket, kiket az V. század elején a hunok részint elkergettek, részint pedig leigáztak, mint a markomannokat és a quadokat.
A Kárpátoknak előttünk ismeretes legrégibb lakosai a trák karpok, meg a germán bastarnok. Ezeket a középponti Kárpátokból a kelták űzték ki, s ők aztán éjszak felé a keleti galicziai fensíkra vonúltak, honnan a Dnyeszter völgyén lejárva, gyakori rabló-hadjáratokkal zaklatták a gesek országát és a Fekete-tenger partmellékét.
A Krisztus előtti utolsó században a dákok jeles szervezésű országa törte meg e keleti vidékeken a kelták hatalmát. Soká tartott küzdelmük után, valamint a Duna völgyébe szünet nélkül özönlő új meg új néptömegek, mint pl. a jazigok betódúlása következtében a Kárpátok éjszaki nyúlványai mentén s a keleti galicziai fensíkon egy tarka népegyveleg képződött ki, melyben trák, kelta, germán és pannon néptöredékek egyiránt előfordúltak. Mikor Trajanus Dácziát 102–1 07-ben meghódította, ez sok dákot arra indított, hogy kivándoroljon Galicziába. A mai Bukovinában ama korban, t. i. a Krisztus előtti II. században, a trák népcsaládhoz tartozó kiszobokokat találjuk lakosokúl saját királyaik alatt. A trak-fajtájú bessek (Βεδδοι) neve mind maig fennmaradt a Beszkidek elnevezésében.
A Kr. előtti I. században értesültek a rómaiak a szlávokról (venedek), mint a gótok és skirek keleti szomszédairól. Hogy vajjon a gótok a II. században a szlávok viharos előnyomúlása miatt vonúltak-e el a Visztula mellékéről dél felé, az kérdéses.
Bronz kard Hallstattból.
Kozeluch E. rézmetszete után.
A III. században a birodalmi útak térképe már följegyzi a venedeket (szármaták) a Kárpátokban, de nyilván csak mint vándor hordákat, nem pedig mint állandó lakosokat. A IV. század végeig azonban keleten a hunok, nyugaton pedig a gótok és gepidák föltartóztatták a szlávok további előnyomúlását. Hanem aztán a hun birodalom megdőlése, a germán népeknek keleti lakóhelyeikről Italiába, „a germán népek sírjába” való egymásutáni elvonúlása, s végre a gepidák országának bukása megoldotta a szláv néptömegek fékeit. A vendek a VI. század végén a Kárpátokig és az Elbéig jutottak el. Úgy látszik, hogy szintén ebbe az időszakba esik különböző szláv törzseknek Galicziába és Csehországba való bevándorlása is. Valószínűleg ugyan ebben az időben vándoroltak az Al-Duna mellékéről föl felé a szlovének is, részint szövetkezve az avarokkal, részint harczolva is velők. A VI. század közepén már a Száva mellékén, nem sokkal azután pedig már az alpesi tartományokban foglaltak állást. 602 és 611 közt Isztria és Dalmáczia állandó birtokukká lett. A VII. század közepén pedig Morvát szállották meg.
Germán népek telepe.
Bellori Pietro „Marcus Aurelius oszlopa Rómában” czímű rézmetszetes műve után, Fahrnbauer János Györgytől.
Bizonyos, hogy a szlávok a hatalmas avarok igája alá jutottak; azonban úgy látszik, hogy az alpesi szlávok csakhamar nagyobb önállóságra tettek szert, a mennyiben már 630 táján egy szláv herczegről van említés. Szintén sikerült nekik a VII. században egy nagy önálló államalakításra – Samo birodalma – irányzott hatalmas kísérlet, csakhogy ez az állam Samo halálával ismét összeomlott. Ezt azonban nem tekintve, úgy látszik, hogy a szlávok népsége semmi nagyobb csapást nem szenvedett az avaroktól. Inkább olyasmit gyaníthatunk itt, mint a mi keleten a bolgároknál történt, kiknél az uralkodó népet szláv alattvalóik lassanként magukba olvasztották, mivel az avarok, mint tudva van, leigáztatásuk után hirtelen eltünteti. Ez, hacsak az avar nép alkotórészeinek elszlávosodása már előbb meg nem kezdődött, alig volt volna lehető.
Így a VII. századból kezdve a Dunától éjszakra és délre fekvő osztrák terület legnagyobb részén többé-kevésbbé sűrűn szlávok telepedtek le. Felső-Ausztriában az Enns völgyének közép részén, meg az Enns és a Traun közti vidéken telepedtek meg szlávok, odább nyugatra csak szigetenként fordúlnak elő. Stiriában az Enns-völgy közép részét lepték el Radstadtig, továbbá a Mura egész felső völgyét Brucktól fölfelé, meg a Mürz völgyét egészen a Semeringen túlig. Különösen nagy számmal voltak a Lungauban meg a Tauern környékén, úgy ennek a Salzburghoz tartozó éjszaki részén, valamint a defreggi, kalsi és Isel-völgyben.
Hogy a mai Alsó-Ausztria, a bajor Ostmark e magva, a Duna mindkét oldalán legnagyobb részt szláv volt, a nagy számú szláv eredetű helyneveket nem is tekintve, bizonyítja már csak az is, hogy az okiratokban általában a Sclavinia, Vinidorum Marka elnevezés alkalmaztatik reá. E tartomány különben gyér népességű volt, óriás erdőségek voltak rajta s egy felől Csehországtól, más felől Stiriától is ez erdőségek zárták el.
A szláv lakosság sulypontja Karinthiában és Krajnában volt s ott is a Dráva-völgy közép részén fekvő Klagenfurt környéke képezte uralmuk középpontját.
A szláv megtelepedés – a népvándorlásnak ez utolsó eseménye – korántsem békés bevándorlás, hanem véres harczok árán történt, melyek alatt az el-addig még fennmaradt municipiumok és római helységek a Dunától kezdve Isztria és Dalmáczia partjaiig mind lerontattak. A germán népek a római műveltséget mindig kimélték s abba oly gyorsan beleszoktak, hogy miatta saját nemzetiségök is veszélybe jutott. Ettől kezdve egy egészen kezdetleges állapotban levő hatalmas réteg ülepedett rá a romanizmusra, mely az előtt semmiféle viszonyban nem állt a római világgal s mely ennek műveltségét teljesen elfojtotta. Az osztrák tartományok szláv telepeire vonatkozó újabb kutatások kiderítették, hogy ezek teljesen függetlenek voltak a római helységektől. Sőt bizonyos mértékig mind a két művelődési korszakban begyarmatosított vidékekre nézve áll ez. Sok esetben bizonyára egészen más szempontok voltak irányadók a szláv megszállásnál, mint a rómainál, a mennyiben az előbbi a személyes védekezés elvére, az utóbbi ellenben egy hatalmas államtól megteremtett jeles védelmi rendszerre támaszkodott. Ha volnának is még egyes félre eső völgyekben a rómaiaknak némi maradványai, azok most már minden néprajzi jelentőség nélkül valók. Egyébiránt ilyenek főleg olyan vidékeken találkoznak, melyekbe, mint példáúl Tirolba és Salzburgba, a szlovének be nem fészkelhették magukat.
Ó-longobard viselet a IX. századból. Király és kísérete.
Schönbrunner Józseftől
A gyors megizmosodásnak indúlt germán uralomnak a szlávság ellen való visszahatása már a VII. század végén megkezdődött a keresztény missiónak az alpesi szlávok közti megindításával. Az avarok ellen való védelem szüksége a karantánokat a bajorok karjai közé terelte s utóvégre bajor főhatalom alá hajtotta Karinthiát, Krajnát és Friault, mely viszonyt a bajor herczegségnek Nagy Károly hatalmas birodalmához kapcsoltatása még szorosabbá tett. Csak az avar hatalomnak 803-ban történt megsemmisítése által befejezésre jutott frank közigazgatási rendszer következtében nyertek a római egyház erélyes és nagyszerű foglalásai a szláv földön biztos alapot. A IX. század vége felé kezdték meg a bajor püspökségek és kolostorok, valamint ama herczegek és német nemesi családok, kik azok szolgálatában, vagy egyébként vették be magukat a szláv tartományokba, a tervszerű, de teljesen békés művelődési munkát a birodalom minden részéből oda vonzott német települők segedelmével.
E telepítés az Ostmarkban főleg a rengeteg erdőségekben eszközölt irtások útján történt, milyre nyomban tanyák és helységek alapítása következett. Jellemzi, hogy a németek ez alkalommal legörömestebb a római műveltség és helységtelepek nyomait keresték föl. A szlovénektől kerűlt tágas völgyi lapályok is újra eke alá jutottak.
Karinthiában ellenben, hol a szlovén lakosság sokkal sűrűbb vala, kevés új gyarmat alapíttatott. A német nagybirtokosság fölülkerekedett a szláv helységekben, s megkimélte ugyan birtokukat, de függőkké tette őket magától s a még irtatlan földet saját fajrokonainak adományozta.
Tény, hogy az Ostmarknak 907-ben a magyarok által való meghódítása érzékeny veszteséget okozott a virágzásnak índúlt németségnek, mely veszteséget csak a Lech melletti ütközet pótolt ismét vissza. Azonban a Babenbergiektől átvett „ember nélküli pusztaság”-on a bajorok, frankok s szászok akadálytalan oda tódúlása által annál gyorsabban ki tudott képződni bizonyos egységes német nemzeti típus.
Felső Stiriában a XII. század múltán teljesen eltűnnek a szláv nevek, felső Karinthiában ellenben csak a XIV. század után. A XIII. század után e tartományoknak, a szláv nemessége is elnémetesedett.
Isztriában s Dalmácziában a németség soha sem tudott gyökeret verni. Mindamellett, hogy Isztria korán, még Nagy Károly alatt bekebeleztetett a német birodalom területébe, mint a friauli Mark (Austria Italiae) része, mindig küzdő térűl szolgált Németország és Velencze közt, s mindig ki volt téve a hatalmas sziget-állam műveltségi és politikai hatásának, mely különben éjszaki Dalmácziában a bizánczi hatalom örökébe is belépett. Ehhez járúlt, hogy a római korszak utóhatása Isztria és éjszaki Dalmáczia városaiban még nagy ideig tartott. Isztria belsejében ma már aligha találni ó-római népmaradványokat. De a nyugoti partmellékén levő városokban Muggiától le Poláig, továbbá Zara, Sebenico, Trau, Ragusa és Spalato városokban talán két római népréteg ülepedett le egymás fölé, melyek közül a régibbet a dalmát városoknak különösen az előbbkelő osztályaiban vélik fölismerhetni. A hajózás és kereskedelem hatása alatt az olasz nyelv nehány szigeten is meghonosodott (Lesina, Brazza, Curzola), melyet különben az egész partvidéken mindenütt értenek.
Ó-szlovén viselet.
Fahrnbauer János Györgytől
A német Görcz sorsa nem igen különbözött Velencze számos német helységeinek sorsától, melyek kimutathatólag csak a XVI. század végétől kezdve olaszosíttattak el. Legtöbbjök századokon át ellenállott a romanizmusnak, mígnem a reformáczió lassanként útját szegte annak, hogy oda Németországból többé papok küldessenek.
Isztria és Dalmáczia köznépében képviselve vannak a legtöbb déli szláv törzsek, mint szlovének, szerbek, szerb-horvátok, melyekhez, hogy a törököktől, vagy pedig a honi divatú vérbosszútól meneküljenek, Boszniából, Herczegovinából, sőt Montenegróból való menekültek is számosan csatlakoztak. A dalmát partmellék gazdag tagoltsága kedvező volt arra, hogy rajta apró patriarkális vérrokonsági szövetségek (plemena, bratstva) keletkezzenek; találunk is ilyet a IX. századtól kezdve többet, még pedig rendkivűl harczias színezetűeket, melyek teljesen függetlenek valának, habár névleg valamely nagyobb hatalom oltalma alatt állottak is. Különösen félelmetesek voltak a X. században, mint tengeri rablók, a narentánok, kiknek földjén később századokon át a legelkeseredettebb harczok folytak a törökökkel. A cattarói köztársaság is, mely Szerbia, majd Magyarország, végre pedig Velencze védő hatalma alatt állott, tisztán szláv nemzeti alapokon nyugodott, melyeket a velenczeiek Ragusától féltökben a leggondosabban ápoltak. A Poljica (Spalato és Cetina közt) Dalmáczia történetébe gyakran benyúlt államot alkotott, melynek keletkezése a IX. századba esik. Velenczeiek és törökök egyiránt tiszteletben tartották szabadságait, de Marmont tábornagy utoljára is véget vetett azoknak. E szláv államok között a legifjabbat a XV. század vége fele erőre kapott uskokiak alapították. Mindezen nemzeti szövetségek sűrű érintkezésben állottak a román párti városokkal, de mégis a nélkül, hogy ezek műveltségéből saját nemzetiségökre nézve valami különös hasznot húztak volna. Csupán Ragusában indúlt meg az olasz és szláv nép közt bizonyos összeolvadás annyiban, hogy ott a renaissance korabeli nobilik mindkét nyelven, de híres olasz minták után írták költeményeiket. A szláv családok kiváló képviselői olasz egyetemekre is el-eljártak. A tulajdonképi nép azonban e törekvésektől egészen érintetlenűl maradt s megelégedett saját guslarainak sokkalta gyümölcsözőbb népies epikájával.
Uskok férfi.
Vecellio Cesare népviseleteket tárgyazó művéből. (1598)
Az ide-oda özönlő szláv néptöredékekhez a XIII. és XIV. században a rumunok (oláhok, morlákok) csatlakoztak. Ott találjuk ezeket a dalmát Alpesekben, az Adriai tenger keleti partmellékén (Canal delta Morlacca) s végre Isztriában is. Hajdan kétségkivűl sokkal jobban el valának ők e tájakon terjedve, mint ma, midőn már legnagyobb részt el vannak szlávosodva. A nyelvökben levő bolgár eredetű szláv szók oda mutatnak, hogy őshazájuk az Al-Dunától délre volt. Mint vándorolgató pásztorok, szekeresek stb. kalandoztak el nyugot és éjszak felé. Ezeken kívül az előbbi században albánok is vándoroltak be Isztriába és Dalmácziába, kik közül az isztriai albánok már elszlávosodtak, míg a Zára mellett, Erizzóban lakó albánok mind maig megőrizték sajátságaikat. Spanyol zsidók is vetődtek Spalato- és Ragusába.
Dalmát nő.
Vecellio Cesare népviseleteket tárgyazó művéből. (1598)
Dalmát férfi.
Vecellio Cesare népviseleteket tárgyazó művéből. (1598)
A friauliaknak, kiknek már csak egy kis része tartozik az osztrák államhoz Gradiska révén, a közép-román nyelvkörhöz tartozó nyelvében mindazok a történelmi változások visszatükröződnek, melyeknek Friaul, mint a hegységeket a tengerrel összekötő, s így minden időben rendkivűl fontos tag ki volt téve. Találni e nyelvben nemcsak kelta maradványokat, hanem német (ó-német, longobárd), szláv és olasz szavakat is.
Fölöttébb sajátszerűen alakúltak a nemzetiségi viszonyok odább nyugoton, Tirolban. Míg a gótok és longobardok birodalmaik összeomlása után aránylag gyorsan beleolvadtak a romanizmusba, s azt termékenyítő erővel gyarapították; éjszak felől a bajuvarok és alemannok a régibb román népréteget – a kelta románokat – lassan, de folyton németesítették. E két ellentétes áramlat között Trient püspöki fejedelemség, meg az ettől keletre húzódó hegységek vonnak határt. Trient második megalapítója Theodorik; legrégibb alkotmánylevele longobard népjogon alapszik. Minthogy Trient egyiránt német is meg olasz is volt, azért tartatott itt a zsinat a XVI. században. Dante a trienti tájnyelvet ocsmánynak bélyegzi. Valsuganában egészen a XVI. századig német és olasz egyház állott fenn egymás mellett. Nonsberg és Sulzberg lakosai ellenben valószínűleg soha sem voltak németek, hanem elolaszosított ladinok.
A Velenczétől ápolt politikai ellenszegülés mellett a gazdag városok fölülkerekedő művelődési hatása is kétségtelenül elősegítette a déli határon a romanizmusnak e terjeszkedését. Világosan nyilatkozik ez azon gyarmatosító rendszerben, melyet mindenüvé követett az olasz nemzetiség, s mely már olasz Tirolban is igen szembetünőleg mutatkozik. A trienti püspökség romanizáló hatása épen oly kevéssé tagadható, mint a salzburgi, freisingi, augsburgi és brixeni püspökségek németesítő hatása.
Cseh- és Morvaországban az apró szláv törzsek egyesülése folytán szláv államok keletkeztek, melyek a X. században állandó függésbe jutottak a német birodalom és a német művelődési hatások irányában. A németek és csehek közt már akkor megindúlt élénk verseny arra mutat, hogy a németség már korán és erősen éreztette hatását Csehországban. Nem tekintve az Eger melléki tartománynak, mint a szláv vidék egy részének, valószínűleg már Nagy Károly alatt megkezdett begyarmatosítását, a Prsemysliek és az egyház hathatós támogatása következtében folyton folyt a bevándorlás a szomszédos német területekről Cseh- és Morvaországba, különösen pedig a Cseh-erdőbe. E bevándorlás a XIII. században érte el tetőpontját. Egy szabad parasztosztály képződése, városok egész rajának német jog alapján való alapítása, az ipar, kereskedelem és bányászat gondos ápolása egyiránt izmosították a német nemzetiséget. Az úgy nevezett „Kuh-ländchen” vidéken a német gyarmatosítás már a XIV. században meglehetősen be volt fejezve. A husszita zavargások nyilván nagyon megviselték Morva- és Csehország lakosságát, mindazáltal még a XV. század végén is egész sereg német város alapításával találkozunk; még a harmincz éves háború alatt is tovább-tovább harapódzott a németesedés. A múlt században még szintén alapíttattak német gyarmatok Csehországban.
A német elemnek Csehország művelődési fejlődését elősegítő ezen erősbbítése azonban nem vált a cseh lakosság elnemzetietlenítésévé; ellenkezőleg, a németséggel való szellemi versenyzésre, nemzetiségének hathatós ápolására s a művelődési tevékenységben való közreműködésre ösztönzé azt úgy, hogy a csehek ma az osztrák császári államnak legéletrevalóbb s legműveltebb népei közé tartoznak. Azok az idegen népségek, melyek az éjszaki szláv népcsoport közé telepedtek le, mint példáúl a Kárpátokon átözönlött oláhok Morvaország éjszakkeleti részén, tökéletesen elszlávosodtak.
Galiczia két fő nemzetisége régi államalakúlásoknak, ú. m. a katholikus Kis-Lengyelországnak, meg a nem egyesűlt óhitű Vörös-Oroszországnak a maradványa. Ez a két nemzetiség 1366-ban Kázmér király alatt egyesűlt ugyan, azonban a művelődésre képesebb lengyeleknek minden erőfeszítése és a katholikus hierarchia életbe léptetése mellett is csak igen kis részben sikerült a ruthén népet, melynek szellemileg a moszkvai nagy-fejedelemség volt a támasza, magába olvasztania. Csupán a ruthén nemesség olvadt össze lassanként a lengyellel. Német jogon nyugvó német városok és falutelepek alapítása 1340-től a XVII. századig történt itt. E telepek polgárai is ellengyelesedtek legnagyobb részt, még pedig aránylag rövid idő alatt. Az az elvi megkülönböztetés, melyben Kázmér király a német joggal szemben „minden ruthén intézményt és szokást” részesített, valamint az, hogy németek és lengyelek teljesen egyenlőkké tétettek, csakhamar nagy hasznára vált a lengyelségnek. Lembergnek, e fontos kereskedő városnak egyéb fajtájú lakosai, ú. m. az örmények, olaszok, zsidók, tatárok, szaraczénok közűl legalább az elől nevezettek, kik a korona részéről szintén különös kedvezésben részesültek, egygyé forrhattak a lengyel nemzetiséggel. Az osztrák uralom alatt számos német gyarmatosítás és telepítés történt az egész lengyel területen, de különösen annak ruthén részén. Galiczia zsidó lakossága tíz százalékát teszi az összes lakosságnak. Bármily élesen elkülönítettnek látszik is ez az ethnographiai csoport, mégis ki kell rá vonatkozólag emelnünk, hogy az újabb embertani kutatások szerint a lengyel zsidó physikai tekintetben teljesen különbözik a spanyol zsidótól s igen valószínűleg épen nem is tartozik a szemita népcsaládhoz.
A Bukovinában lakó nemzetiségek között minden esetre a ruthén a legrégibb. Egyéb szláv nemzetiségek ottani töredékei közül megemlíthetők volnának még a lengyelek, nagy-oroszok és tótok.
Az oláhoknak Bukovinába való bevándorlását rendesen a moldvai állam alapítása idejére – körülbelül a XIV. század közepére – teszik. Ez az időpont azonban valószínűleg továbbra teendő, a mennyiben az oláhok már IV. Lajos király idejében, 1284-ben föltűnnek Máramarosban. Miklosich és mások szerint bizonyosra vehető, hogy az oláhok a XIII. századtól kezdve, nagyobb mértékben pedig a következő századokban úgy Moldvából, illetőleg Bukovinából, mint Erdélyből sok nagy rajt bocsátottak át Galicziába s nevezetes részét tették a keleti galicziai városok lakosságának. Nyelvi tekintetben kimutatható, hogy valaha még a tescheni kerületben is tartózkodtak. A galicziai és bukovinai huzulok elszlávosodott oláhok.
Az oláhság e terjeszkedésének, melynek politikai viszonyok (Lengyelország és Moldva közt folyt háborúk, Lengyelország egyes részeinek Moldvánál való elzálogosítása, magában Moldvában előfordúlt politikai zavarok) szolgálhatnak magyarázatáúl, diadalmasan útját állta Galicziában a szláv elem. Ennek azonban állítólag ellenkezője történt Bukovina némely részeiben, hol az oláhok mindamellett, hogy a mult és a jelen században újabb ruthén bevándorlások történtek, már 41 százalékát teszik a népességnek. Ez a tény megegyeznék a déli szlávok és oláhok közti érintkezésre vonatkozólag történő egyéb megfigyelésekkel, de azok nem tartoznak jelen vizsgálódásunk körébe.
A német és magyar lakosai Bukovinának az osztrák megszállás óta telepedtek ott le, még pedig amazoknak itt is az volt a feladatuk, mint oly sok más helyeken, hogy t. i. a bányászatot kifejleszszék, s ez a föladat már csakugyan meg is van oldva.
A Szent Venczel legendából, mely Gumbold mantuai püspöktől való.
Gruber Bernát után a „Die Kunst des Mittelalters in Böhmen”-ből.
Ha Ausztria néprajzi térképére egy pillantást vetünk, nyomban föltűnik, hogy e birodalom közepét szakadatlan tömegekben lakó német népesség lepi el. Ez foglalja el a Duna völgyét Passautól Magyarország határaig, s benyúlik Csehország déli részeibe és Morvába is. Ezé a népcsoporté az éjszaki Alpesek birodalma e hegységnek a keleti meredek lejtőitől egészen Svájcz határaig. Szemben áll a németséggel a cseh-szlávok zárt területe Csehországban, mely szoros összefüggésben van a morva és a magyarországi éjszaki szlávok területével. A német néptömegből nyugot és kelet felé egy-egy összefüggő német határ-öv ágazik ki, mely változó szélességben szalagként szegélyezi az éjszaki szláv területet. Ez az öv a Cseherdőtől a Fichtel-hegységbe, az Eger mellékére, a saaczi síkságra és a cseh középhegységbe húzódik egészen az Óriáshegységig, a Gesenkeig, meg a Jablunka-hegység nyugoti nyúlványaig.
Keleten a német területnek egy Brünnön át éjszakra kiszögellő oldalága oly módon közeledik az éjszakról délre terjedő schönhengsti nyelvszigethez, hogy az éjszaki szláv nyelvterületet egykissé összeszorítja. Más pontokon ellenben a németség éjszaki határa szorosan az alsó-ausztriai határhoz húzódik vissza, melyen a szlávság Gratzennél át is lép. A Dunától éjszakra a Morva folyó a keleti határ németek és tótok közt egészen Drösingig, melyen túl a tót nemzetiség a Morva jobb partjára is átharapódzik.
Karinthiában és Stiriában a német nyelvterület a szlovénekével határos, mely főkép Krajnát, Görczöt és Isztria éjszaki részét foglalja magában. A német-szlovén határ rendkivűl bonyodalmas. Csak nagyon is hozzávetőleg tekinthető ilyenűl Karinthiában a Gail völgyének jobb oldali lejtősége; Klagenfurtnál pedig a Dráván keresztül kanyarog ide-oda. Stiriában főleg a marburgi meg a ezillii kerület szlovén. De a Gotschee mellett szigetként álló német területet nem lehet figyelmen kívül hagyni. Karinthia és déli Stiria legtöbb nagyobb helysége vegyes lakosságúnak mondható.
A szlovének az isztriai félsziget éjszaki részében a csicse nevű szlávokkal stb. érintkeznek, kik szerb-horvát eredetűek. Ezek közt oláhok vannak szórványosan. A félsziget egész nyugoti partmelléke olasz, de számos olasz helység van a belsejében is. Éjszaknyugoton a szlovének elé a friauli nyelvterület von határt, mely keleten Görcz városáig terjed, éjszakon pedig Pontebán át a Gail és az ampezzói völgy közötti vízválasztóig húzódik.
A régenten Tirolban nagyon elterjedt ladin nyelv ma már inkább csak a grődeni és ennebergi völgy kis területein található föl; egyébiránt még a fassani és ampezzói völgybeli tájnyelvek is ehhez a nyelvcsoporthoz számíthatók. A fleimsi völgy, valamint a Val di Non is már a mai olasz nyelvtörzshöz tartozik, mely a mostani osztrák határ felé az említett völgyeken kivűl még csak a Giudeccát meg az Ecs völgyének Salurntól lefelé eső részét foglalja magában.
Monarchiánk délnyugoti része a déli szláv csoporthoz tartozik, melynek összefüggő voltát Bosznia és Herczegovina megszállása tetemesen erősbítette. Ez egészben véve meglehetősen egynemű tömegnek a dalmát partmellék képezi a legvégső nyúlványát, s csupán a parti városok válnak ki belőle részben olasz lakosságukkal. A dalmát szigetek legnagyobb része hasonlóképen szláv, de erősen keverve olaszszal.
Boleslav lengyel herczeg aranyon váltja meg a pogány poroszoktól Szent Adalbert holttestét.
Schönbrunner Józseftől
Most még az éjszakkeleti részeken kell végig pillantanunk. A lengyel nemzetiség Sziléziának tescheni kerületében kezdődik s szakadatlan összefüggésben és nehány nagy kiágazást bocsátva dél felé, húzódik kelet felé egészen a San folyóig. Innen kezdve a ruthének sűrűbb tömegei lépnek föl, melyek Sanok- és Új-Sandecig a San balpartján is ellepik dél felé a lengyel területet, s délkelet felé Bukovina nyugoti részében találják közvetetten a folytatásukat.
Német nyelvszigetek vannak a lengyel területen Krakkóban, Bochniában, Bialában, Új-Sandecben, stb. A ruthén területen sokkal számosabbak az ily német szigetek, de ezeknél még sokkalta számosabbak a lengyel szigetek.
Bukovina oláh területe éjszakkeleti kiágazását képezi az erdélyi nagy oláhtömegnek. A nagyobb városokat kivéve, főleg a tartomány déli hegyes részeire vannak az oláhok korlátozva.
S most áttérünk a Szent István koronája alá tartozó országok néprajzi ismertetésére. Miután a rómaiak beléptek a Balkán-félszigeten a görögök és makedoniak örökébe, győzelmes fegyvereik a Száván is átnyomúltak s Pannonia Augustus császár alatt római tartománynyá lett. Itt a Duna maradt a római hódításnak a határa. Keleten azonban a veszedelmes dákok oda kényszeríték a rómaiakat, hogy e határon túl menjenek, és Trajanus meghódítá országukat, a mai Erdélyt és Romániát, Kr. u. a 101–104. esztendőkben.
Dáczia és Pannonia dél felől kapták a lakosságukat; a dákok nemzetiségi rokonai a thrákok, a pannonokéi pedig az illyrek valának a Balkán-félszigeten. Pannoniába azonban nyugotról kelta törzsek is nyomúltak be úgy, hogy Pannoniának a római hódítás korabeli népessége illyr-keltának volt nevezhető.
A Dunától éjszakra a Vág, Garam és Ipoly mellékein a quadok laktak, kik nyugoti szomszédaikkal, a markomannokkal együtt német népségek valának. A Duna és Tisza közén jászok tanyáztak, egy szármata néptörzs, mely keletről, a mai déli Oroszországból, költözött át ide.
Kr. u. a II. században új népáramlás indúlt még a Balti tenger mellől. Ez alkalommal a gótok jártak elől, kik az orosz folyamok mentén már Kr. u. 200-ban eljutottak vala a Fekete-tengerhez, meg a Duna déli vidékére s onnan rabló hadjáratokat intéztek a római birodalom ellen. Legtöbbet szenvedett tőlük a dák tartomány, melyet már 260-ban hatalmuk alá hajtottak úgy, hogy a rómaiak onnan 275 táján utolsó helyőrségöket is visszavonták, miután a római főnépesség már előbb átköltözött onnan a Dunán Moesiába.
Száz esztendő mulva új népáradat, a hun nép, özönlött ide éjszakkelet felől az Ural vidékeiről s megrohanta a gótokat. Ezeknek keleti ága, a keleti gótok, meg a gepidák kénytelenek lettek a hunok főhatalmát, noha saját királyaik alatt, elismerni. A nyugoti gótok, meg a vandalok átmenekültek a Dunán a római birodalomba. A hun birodalom a Dunától éjszakra lakó barbárokat csaknem mind magába foglalta; a rettegett Attilának (434–453) a Duna és Tisza közti síkságon volt a fa-vára. Voltak az ő birodalmában a germán népeken kívül szlávok is; a szármáta jazigok is eltűntek lassanként a szlávok között. Míg azonban a germán népek (gótok, gepidák) a hun uralom alatt is megtarták saját királyaikat, annak híre sincs, hogy ugyanazon uralom alatt szláv fejedelmek is voltak volna.
A hun birodalom hirtelen összeomlása után (455) a keleti gótok megmaradtak az egykori Pannoniában, a gepidák pedig a mai Erdélyben és Romániában, míg Magyarország nyugoti és éjszaki részét rugiak, herulok és longobardok szállották meg egymás után. Ebben az időben állott tehát az egész kárpáti ország, a mai magyar királyság, német népek uralma alatt.
A rugiakat 487-ben Odoaker legyőzte és Italiába hurczolta. Theodorik gót király 488-ban szintén Italiába nyomúlt, hogy a bizanczi császár nevében Odoakert haddal támadja meg; ott azonban független királyságot alapított, a melyen 493-tól 526-ig dicsőségesen uralkodott. A gepidák most a gótok lakóföldjét is el akarák foglalni, de e miatt ellenségeskedésbe jutottak a bizanczi császárral, ki a longobardokat szólította harczra ellenök. Hosszú és elkeseredett háború dühöngött olykori félbeszakításokkal e germán népek között, mígnem az avarok a longobardok javára döntötték el azt.
A Konstantinápolyba 558-ban küldött avar követség kevély követelésekkel lépett föl; Baján nevű khagánjok szerencsés vezér vala. Ezzel szövetkezett Alboin, a longobard király 565-ban a gepidák ellen, kiket le is győztek úgy, hogy az avarok, mint győztesek, a földjüket is elfoglalták. Mikor pedig Alboin 568 népeivel együtt elhagyta a kiszipolyozott Pannoniát s Italiába vonúlt, Baján az egész mai Magyarországot elfoglalta. 375-től 568-ig folyvást tartott itt a népek ide-oda hullámzása.
Az avarokkal együtt bolgárok is jöttek az országba; mind a két nép uralkodó vala, mert 630 táján a khagánválasztás miatt viszálykodás támadt köztük, melyben a bolgárok lettek a vesztesek. A bolgárok főlakóhelye azonban még mindig a Don déli vidékén volt, a meddig az avarok uralma terjedt. Kubrat, az ottani bolgár fejedelem, fölszabadította magát az avarok alól, de halála után egyik fia az avar Pannoniába vezette a bolgároknak neki jutott részét, hol az mindenkorra meg is maradt és beolvadt az avarok közé. A másik fia, Asparuch, 678 táján Moesiába fészkelte meg magát s hatalmas bolgár állam támadt a Dunától délre. Avarországban még sokáig mutatkoztak gepida maradványok is; azonban legnagyobb számmal voltak a lakosságban a szlávok, mit az avar csatákban elesettekről szóló bizanczi tudósításokból láthatunk.
Mióta a kárpáti országot, vagyis a mai magyar királyságot ismerjük, egy uralom alatt sem volt ez soha oly hosszú ideig, mint az avaroké alatt (568-tól 800-ig). A rómaiak uralma tovább tartott ugyan Pannoniában, de ez csak egy része vala Magyarországnak. S a rómaiak kora óta úgy Dácziában, mint Pannoniában is oly gyakori és gyökeres változások történtek a lakosságban, hogy a hagyomány fonala teljességgel megszakadt. Ezért nem maradt fenn Erdélyben és Romániában egyetlen dák vagy római városnév sem; Pannoniában is feledésbe merült minden római városnév (kivévén a Sziszek = Siscia városnevet, meg a Sirmium = Szerémség vidéknevet). Ilyesmit sehol nem találunk Európában ott, a hol a rómaiak uralkodtak; világos bizonysága ez annak, hogy sehol egyebütt nem történtek oly rögtönös és gyökeres néprajzi változások, mint itt.
Az avar birodalomnak Bajuvaria (Bajorország) felőli nyugoti határát az Enns folyó képezte, délnyugoton pedig Lombardiával szögellett össze. A longobardokkal mindig, a bajorokkal pedig az utolsó időben barátságos viszonyban állottak az avarok, s épen ez ingerelte föl ellenők Nagy Károlyt. Ez a császár már 774-ben meghódította Paviát, s az utolsó longobard királyt, Desideriust, egy kolostorba zárta el. Ennek a leánya, Luisberga, arra ösztökélte férjét, Thassilo bajor fejedelmet, hogy megtorló háborút indítson Károly ellen. Thassilo az avarokat hívta segítségűl; ő azonban nem volt Alboin, sem az avaroknak nem volt Bajánjok, ellenkezőleg pártokra szakadozva találjuk őket. Mindamellett, hogy 782-ben avar követek békét kértek Nagy Károlytól, a ki Lippe mellett táborozott, 788-ban két avar sereg ment Thassilónak segítségére, kit azonban saját bajorjai elhagytak. 790-ben rendezni akarta Károly a Bajor- és Avarország közti határt, de ebből háború támadt. 791-ben Károly az Enns folyótól személyesen indúlt az avarok ellen, kiket mindenütt legyőzött úgy, hogy egészen a Rábának a Dunába őmléseig nyomúlt előre. 795-ben a fia, Pipin, Erichchel, a friauli őrgróffal együtt folytatta tovább a háborút az avarok ellen, kiknek körsánczait („Ringe”) egészen a Tiszáig hatalmába ejtette. 796-ban az avarok megadták magukat; vezéreik közül egy azonnal kereszténynyé lett. Ekkor a Dunától éjszakra a szlávok is szorongatni kezdték előbbi uraikat úgy, hogy 805-ben a már szintén kereszténynyé lett Tódor khagán engedelmet eszközölt ki Károlytól arra, hogy a Sabaria és Carnuntum (Szombathely és Petronell) közt fekvő területen telepedhessék meg. 822-ben jelentek meg az utolsó avar követek ajándékokkal Jámbor Lajos előtt a frankfurti birodalmi gyűlésen.
A bényi avar-sáncz Esztergom közelében.
Dörre Tivadartól
A kéméndi pogányvár.
Dörre Tivadartól
Bajorországban 690 táján kezdődött meg a kereszténység; Bonifáczius, mint apostoli helyettes (vicarius), Bajorországot négy egyházkerületre osztotta föl: Salzburg, Freising, Augsburg és Passau székhelyekkel. Nagy Károly Avarországban is meg akarta szilárdítani a kereszténységet. Déli részét a Drávától kezdve az aquilejai egyházkerülethez csatolta, a Dráva és Rába közt eső részét a salzburgi püspök alá rendelte, ki akkor emeltetett érsekké, a Rábától éjszakra bizonytalan határokig terjedő részét a passaui püspök kapta.
A frank hódítás sehol túl nem lépett a közép Dunán, a Tiszáig tehát sehol el nem jutott. A salzburgi és passaui bajor püspökök alatt a szláv lakosság, valamint az avaroknak még megmaradt, de szintén elszlávosodott része kereszténynyé lett; laktak köztük bajorországi németek is, kik a kolostorok révén kerültek ide.
A 830-ik esztendőben két férfiú tűnik föl: Privina Nyitravában és Moimir vagy Moimar a Morva folyótól nyugotra, mint első morva fejedelmek. Azonban viszálykodás is támadt közöttük; Privina a frank földre menekűl, kereszténynyé lesz és Lajos királytól egy területet (Beneficium) kap alsó Pannoniában, mely 848-ban tulajdonúl engedtetett át neki.
Moimir, valamint unokaöcscse, Rastitz (Rastislav) is, hadat kezdenek Lajos ellen, melyet ennek saját fia, Karlmann is folytat Rastitzczal szövetkezve. A hű Privina 859-ben életét veszti; fia, Kozel, a királyhoz menekül és csak 861 kapja vissza atyja birtokát.
E közben Morvában Rastitz és Svatopluk azon iparkodtak, hogy a bajor püspököktől függetlenekké legyenek; ezért is elkérték maguknak III. Mihály konstantinápolyi császártól a két thessalonikai testvért, Methodiust és Konstantint (szerzetesi néven Kyrilhost), kik a szlovén nyelvben jártasok valának s e nyelv számára egy külön ABC-ét is állítottak össze, melynek „Kyrill-írás” a neve. Ezek Morvába el is mentek s onnan 867-ben Rómába útaztak, hogy megerősítést eszközöljenek ki maguknak a pápától. A pápa Methodiust sirmiai érsekké nevezte ki; ez az érsekség előbb Pannoniára terjedt ki, ugyanazért a sokkal későbben létesült salzburgi érsekség jogait nem csorbíthatta. Kozel 870 magához hívta Methodiust Rómából, valamint 874-ben Svatopluk is meghívta a maga országába. Methodius mindenütt nagy sikerrel működött és sok tanítványt szerzett. Azonban a szlovén mise, valamint a szlovén könyvek, melyek a latin liturgiát kiszorították, a bajor püspökök előtt gyűlöletesek valának; Svatopluk is újra elpártolt tőlük s Methodius halála után (meghalt 885-ben) elkergette ennek tanítványait, kik azután a Dunán túl a bolgárok közt folytatták munkájokat háborítatlanúl. Azonban a mag, melyet Methodius Morvában és Pannoniában vetegetett vala, nem enyészett el a szlovén hithirdetők száműzésével.
Régi magyar csataképek. (1. A Rozgony melletti ütközet. 2. Attila csatája.)
Kimnach Lászlótól
888-ban Arnulf lett német király és császár, s mint ilyen, nem akarta Svatopluk hatalmi törekvéseit tűrni. 892-ben a magyarokkal szövetkezve háborút indított ellene. Svatopluk meghalt 894-ben, fiai fegyvert fogtak egymás ellen s II. Moimir lett a győztes. Ez a pápától (XI. Jánostól) egy érseket és három püspököt eszközölt ki Morva számára, mely ennek következtében teljesen függetlenné lett a német főpapságtól. Viszont a bajor püspökök keserves panaszlevelet küldöttek a pápához, mely azonban tárgytalanná lett, mivel a morva birodalom a magyarok csapásai alatt 905-ben vagy 906-ban megsemmisült. A következő 907. esztendőben a bajor haderőt is tönkre tették a magyarok, s az országot egészen az Ennsig, az avar birodalom egykori határaig, megszállották.
Itt nincsen elég tér arra, hogy ez új népnek Európába bejövetelét elbeszéljük; csupán azt akarjuk megemlíteni, hogy a magyarok után, részben mint ezek üldözői, a bessenyők költöztek ide, s telepedtek meg azok keleti szomszédságában, a mai Romániában (Moldva és Oláhország), s hogy a bessenyők után a kunok következtek, kik a XI. században a bessenyők uraivá, s így a magyarok új szomszédjaivá lettek.
Ezek a nagy kiterjedésű országban mindenütt szláv (szlovén) lakosságot találtak, melyhez a bajor püspökök és kolostorok hatása révén nyugoton német jövevények is elegyedtek, de ezek aztán megint csak eltűntek. Délen 634 óta a horvátok és szerbek lakoztak, s részint frank, részint bizánczi hatalom alatt állottak.
Arra nézve, hogy a magyarok itt mindenütt, még a mai Erdélyben is csak szláv lakosságot találtak, dönthetetlen bizonyítékot szolgáltat maga a magyar nyelv, mert, a meddig csak el van terjedve, mindenütt ugyanazokat a nagy számú szláv szókat mutatja föl. Ez a jelenség a mellett is bizonyít, hogy a korábbi szláv lakosság és az új jövevények közt, noha emezek tekintendők uraknak, csakhamar igen békés viszony fejlődött ki, mely nemcsak a nyugalmas szomszédságot, hanem az egybeolvadást is elősegítette; nyilván való dolog, hogy a szláv lakosság egy része átolvadt a magyarságba. De ez a békés viszony és ez a magyarosodás azt is bizonyítja, hogy sem a voltaképi Magyarországban, sem Erdélyben semmiféle szláv vagy más egyéb államalakúlás nem volt, mely a megszállásnak sikeresebben ellen bírt volna állani. Egyedűl az éjszaknyugoton fekvő úgy nevezett morva birodalom lett volna képes az ellenállásra, ha benső összefüggése szilárdabb volt volna. De a bajor püspökök utolsó panaszlevelei a morvákat is egyenesen azzal vádolják, hogy nagy készséggel csatlakoztak a magyarok rabló hadjárataihoz. A mint aztán a magyarok a XI. században a kereszténységet elfogadták, nyelvök vallási és egyházi tárgyakra vonatkozólag igen sok oly kifejezést vett át, melyek az ó-szlovénból valók. Ez csak úgy magyarázható ki, hogy vagy a szlovén kereszténység emléke maradt fenn a XI. századig, vagy hogy a magyarok első vallástanítói Csehországból származtak, hol a Methodius-féle szlovén egyházi nyelv még folyvást élt.
Hogy a magyarokhoz Csehországból is jöttek vallástanítók, az épen nem valótlan színű, hiszen csakugyan a prágai püspök, Adalbert, keresztelte meg Geiza fejedelmet és fiát Vojkot, ki a keresztségben István nevet kapott s mint a magyar kereszténység és királyság megalapítója később a szentek közé számláltatott. A magyar kereszténység megalapítását azonban mégsem egyedül cseh tanítóknak lehet tulajdonítani, kiváló érdemök volt ebben németeknek, sőt olaszoknak is; ezek közűl itt csak Szent Gellértet említjük föl. S ezeknek a szlovén egyházi kifejezéseket már itt kellett találniok, melyeket latin vagy német, olasz kifejezésekkel többé nem tudtak kiszorítani.
Már Szent István idejében jöttek úgy nyugotról, mint keletről új telepűlők az országba: nyugotról németek, keletről bolgárok és bessenyők; s ezek a beköltözések folyvást tartottak az Árpádok alatt; csakhogy a bessenyők után a kunok nagyobb számmal jelentek meg.
Szent László csatája a kunokkal.
Kimnach Lászlótól
Nyugot felől elsőben német lovagok érkeztek, kiknek maradékai a későbbi főnemesség egy részét tették, utóbb pedig igazi gyarmatosok is nagy számmal. Míg amazok a védelmező: emezek az élelmező osztályhoz tartoztak. Amazok vendég számba (hospites) mentek, kik, mint ilyenek, királyi kiváltság erejénél fogva, saját jogszokásaikkal éltek. Ezek voltak Magyarország városalapítói, valamint a bányászatot is mindenütt ők űzték; Magyarország (s Erdély) minden bányavárosát német vendégek alapították. Keletkeztek azonban kiváltságos német kerületek is, mint a szepesiek, meg az erdélyi németek kerületei.
A bolgárok mohamedán vallásúak és kereskedők valának; voltak köztük zsidók is. Amazokkal is, emezekkel is foglalkozik az első Árpádok törvényhozása. A mohamedánok keresztényekké lettek és elmagyarosodtak. A bessenyőket határőrökűl találjuk Pozsony, Mozsony és Sopron megyékben; ezeknek saját katonai alkotmányuk volt; a XIII. században eltűntek. Több más vidéken is települtek le bessenyők (pecsenégek). Ezek is keresztényekké lettek és elmagyarosodtak.
Ezek után jöttek az országba a kunok, még pedig két külön csapatban. Az egyik csapatnak, mely a XII. századnak talán az első felében érkezett, Oroszországból s Galiczián keresztül kellett jönnie; Zempléntől Barsmegyéig terjedőleg; különösen pedig a Mátra-hegység völgyeiben telepedett le. Ezek azon kunok, kik Anonymus honfoglalási története szerint a legtöbb birtokadományt Árpádtól kapták. Ezek bizonyára találtak ama vidékeken némi gyér magyar lakosságot, melynek sajátszerű tájnyelvét magokévá fogadták, s mely lakossággal egyesülten a „palócz-törzs”-et alkották. A kunoknak ugyanis oroszúl polovci a nevök. Ezeknek a palóczoknak semmi külön kiváltságos helyzetök nem volt.
A második csapat kelet felől érkezett 1239-ben, a mongolok ellen Magyarországban keresvén oltalmat. Ez már rendekre tagozódott nép volt, mely az ország közepén kapott lakóhelyet. A szabad Nagy- és Kis-Kunság, meg a Jászság, Jász-Berény főhelylyel, egészen mai napjainkig fennmaradtak. Ebből a népből tiszta színmagyarok lettek.
Erdély keleti oldalán s részben az ország közepe tájáig beterjedve laknak a székelyek, kiknek saját katonai alkotmányuk volt, s kik Erdélynek a harmadik nemzetét képezték (a magyarok és szászok mellett). Mikor és hogyan jutottak a székelyek e lakóhelyökre, bizonytalan; de az bizonyos, hogy nyelvöket nem ott fogadták el, vagyis nem ott honos korábbi, magyar lakosság által magyarosíttattak meg.
Szerb harczosok a rigómezei második ütközetben.
Kimnach Lászlótól
Koriatovich hozzátartozóival Podoliából költözött be ide, s I. Lajos Munkács urává tette őt (1360). A Kárpátok erdőöve, kivált pedig Máramaros sokáig lakatlanúl hevert; a királyok vadászterülete volt csupán, melyen királyi vadászkutya-gondviselők és kanászok tartózkodtak. Királyi adományok útján sok erdő magánosok kezébe jutott. Erdélyben is sok királyi uradalom volt, melyek erdőségei a koronának semmi jövedelmet nem hajtottak, melyek azonban mint az erdélyi és nagyváradi püspöknek, ezek káptalanainak, valamint magánosoknak adományozható tárgyak mindig kézügyben valának. Úgy a korona, valamint az adománynyerők is iparkodtak, hogy birtokaikból jövedelmet húzhassanak. E végből egyes erdőrészeket vállalkozóknak osztottak ki, kiket a németek közt schultheisz, schulze, a szlávok közt pedig kenéz (knaz) névvel neveztek, oly föltétellel, hogy ezek lakosokat szerezzenek oda, kik az erdőt mint pásztorok vagy mint földmívelők jövedelmezővé tegyék s a földesuraságnak bizonyos megszabott adót fizessenek. Az ilyen adókat a schulze vagy kenéz hajtotta be, ki egyszersmind bírája is volt az új telepeknek, s szolgálatáért nehány szabad telket s egyéb haszonélvezeteket kapott jutalmúl. Az ilyen birtokok és haszonélvezetek scultetiáknak vagy keneziatusoknak neveztettek, s atyáról fiúra öröklődtek át. Ekképen népesíttettek be s tétettek jövedelmezőkké a kárpáti és erdélyi lakatlan erdők. A Kárpátokban szlávok, leginkább ruthének (russin), Erdélyben pedig Bulgáriából ide költözött pásztorok, kiváltképen oláhok voltak az új települők. Ezeket az oláhokat a korona eleinte saját embereinek tekintette, kik juhaikból minden ötvenedik darabot beszolgáltatták neki; ez volt az úgy nevezett quinquagesima (ötvened) vagy oláh-adó egészen a XVI. század elejéig. Midőn pedig a korona magánosoknak is megengedte, hogy erdeikbe oláhokat telepítsenek: megkövetelte és meg is kapta az ilyenektől is a quinquagesimát. A kenézeket már I. Lajos elkezdte nemességre emelni s nekik a királyi jövedelmeket átengedni. Minden adományozás csak a királyi jövedelmeket ajándékozhatta el, ezért vala ez a záradéka : Salvo jure alieno.
Ekképen támadt a ruthén lakosság és ruthén nemesség éjszakon és Máramarosban, mint szintén az oláh lakosság és oláh nemesség Erdélyben s ugyancsak Máramarosban. Ez az oláh lakosság magába olvasztotta lassanként az eddigi szláv lakosságot; valamint a görög vagy rácz kalmárok is beleolvadtak az oláhságba.
Mióta a török háborúk elkezdődtek, melyek déli Magyarországot elnéptelenítették, mind több-több szerb jött be az országba. A szerbek beszivárgása már Hunyadi Mátyás alatt kezdődött; a legnagyobb tömeg azonban a XVII. század vége felé Csernovics Arzén ipeki érsek vezetése alatt költözött be e földre.
A törökök kiűzése után az úgy nevezett Bánátot németekkel és más gyarmatosokkal népesítették be. Ezt a gyarmatosítást, különösen a németek betelepítését Mária Terézia és II. József alatt is folytatták. Buda és Pest környéke, valamint Tolnamegye is a törökök kivonúlása után kapták német lakosaikat. Egyébiránt a gyarmatosok nem mind külföldről jöttek. Magyarország éjszaknyugoti megyéiből származnak azok a pest-, békés- és szabolcsmegyei nagy evangélikus protestáns hitközségek, melyek szlávok valának.
A Szent István koronájának úgy nevezett társországait ma egyedül Horvátország képviseli. A rómaiak uralma korában Pannonig és Dalmáczia között volt ez az ország elosztva; emehhez a tengermellék, amahhoz a Dráva és Száva közti országrész tartozott. A lakosság, mint láttuk, részint illyr, részint kelta volt, mely a római uralom alatt csakhamar ellatinosodott.
Mikor az avarok a mai egész Magyarországban szerte lakoztak, a bizanczi politika megengedte, hogy 634 táján a Szávától délre chroatok (horvátok) és szerbek települhettek le, védő gátúl szolgálva az avarok ellen. A horvátok és szerbek szülőföldje a Kárpátoktól éjszakra, a mai Galicziában volt. A Kárpát mögötti országból jöttek azok a szláv tömegek is, melyek már előbb a Balkán-félszigetet elözönlötték; a horvátokat és szerbeket a legutolsó szláv jövevényekül lehet tekintenünk.
A horvátok a Száván innen is elterjedtek s a magyar királyság megalakúlása után származott át a Tótország (Szlavonia, Sclavonia) elnevezés a Száva és Dráva közti országrészre. Szent László a zágrábi püspökségnek 1085 táján való alapításával megerősítette és jövőre is biztosította itt a római kath. egyházat. A zágrábi püspök az esztergomi érseknek, Magyarország primásának lett suffraganeusa. Az anyaországgal való ezen szorosabb kapcsolat nagyon elősegítette a horvátoknak Magyarország nyugoti részében elterjedését. Ma Moson és Sopron megyékben is találunk horvátokat.
A Száván túli földet, a voltaképi Horvátországot, valamint Dalmácziát is Kálmán király hajtotta 1102-ben a Szent István koronája alá s a magyar királyoknak attól kezdve az is hozzátartozott a czíméhez, hogy „Horvátország és Dalmáczia királya, vagy rex Croatiae et Dalmatiae.”
A társországok történelmi és politikai változásai nem tartoznak ide; itt csak azt a néprajzi változást kell érintenünk, hogy a török háborúktól elnéptelenített déli Magyarországba és Szlavonia keleti részébe szerbek költöztek be. Ezek a szerbek a keleti egyházhoz tartoznak.
A Határőrvidék Erdélynek az éjszaki, keleti és déli, Magyarországnak és Tótországnak a déli, Horvátországnak pedig a keleti szélét szegélyezte. Ez most teljesen meg van szűntetve s a polgári közigazgatás keretébe beosztva; rajta sehol semmi néprajzi különösség nem található. A határőrök épen úgy oláhok, székelyek, szerbek, szlavonok és horvátok voltak, mint azon vidék lakosai, melyekből annak idején kiszakíttattak.
