Szőlő- és olajbogyó-termesztés. Gondola Ferencz bárótól
Szőlő- és olajbogyó-termesztés.
Gondola Ferencz bárótól
Gondola Ferencz bárótól
Szőlőmívelés. Dalmáczia éghajlatánál és talajánál fogva szőlőmívelésre kitűnően alkalmas. A szőlőmívelés e tartományban csakugyan ősrégi eredetű is és az utóbbi időkben nem is sejtett lendűletet vőn.
Ellenkezőleg, mint a földmívelés, mely Dalmácziában az erdők szertelen irtása miatt mind mélyebbre sülyedt, a szőlő, mely sekélyebb mélységű talajjal is beéri, sőt helyenként a sziklarepedésekben is jól tenyészik, szépen sikerűlt. Dalmáczia a szőlőtermesztés és borkészítés kezdetleges módjai mellett is évszázadokon át nagy mennyiségű bort termesztett. A tartomány egyes részeiben ez volt a legfontosabb s kivitelre egyedűl alkalmas termény.
E század közepén Dalmácziában a szőlőt egy betegség, az oidium támadta meg, úgy hogy félni lehetett, hogy a szőlőmívelést, mivel megszűnik jövedelmezni, elhanyagolják s talán egészen föl is hagynak vele. A lakosság kezdetben vonakodott az óvószerűl ajánlott kénezést alkalmazni, de a szükség és mások példája végre rászorítá. Csakhogy ez tetemesen emelé a termesztés költségeit, a mi, párosúlva a bornak rendkivűl alacsony árával, csaknem egészen elemészté a hasznot. Nem ritka eset volt, hogy egy hektoliter közönséges bornak egy forint volt az ára. Mikor azonban a phylloxera Francziaországban s Európa más országaiban föllépett, az általa sújtott országok, hogy fogyasztás- és kereskedelembeli szükségletöket fedezzék, olyan országokból kényszerűltek venni borukat, melyeket ez a csapás megkimélt. Ezek közé tartozott Dalmáczia is, s lassanként annyira elhalmoztatott megrendelésekkel, hogy addigi termésével eleget sem tehetett azoknak. A bor ára gyorsan felszökkent, a bortermesztők jólléte emelkedett, a szőlőtermesztés pedig mindenfelé elterjedt. S ezentúl lassanként a borkészítés körűl is észszerűbb módokat kezdtek alkalmazni s gondoskodtak oly helyiségekről és pinczefölszerelésekről, melyek czélszerűségre nézve fölűlmúlták az eddigieket. E gyors föllendűlésnél csak egy sajnálható, az, hogy a szőlőtermesztők, hogy a megnövekedett keresletnek, kivált a sötét színű fajták utáni keresletnek eleget tehessenek, az új ültetéseknél nem a legjobb és legfínomabb, hanem a legerősebb növésű s a betegségeknek a leginkább ellenálló fajtákra szorítkoztak. Így aztán a fínom fajtákat elhanyagolták úgy, hogy ma Brazza szigetének vugavai és zarlienaki bora, a sebenicói maraschino, a ragusai malvazia és a cattarói marzamini a ritkaságok közé tartoznak. A kereskedés színes bort kiván, mindenki ezt termeszt tehát. De, ha a kereskedés egyszer ezektől a fajtáktól elfordúl, a termesztők meg fogják bánni, hogy oly annyira elhanyagolták ama fínom fajokat, melyeknek hajdani Görögországból, Cyprusból, Madeirából és Kisázsiából hozott tőkéje olyan kitűnő és keresett bort szolgáltatott.
Dalmácziában, nevezetesen annak tengermellékén csak ritkán találni téresebb síkságokat. A hol lapályok vannak, azokat, mint szőlőtermesztésre alkalmatlanokat, egyéb, követelőbb termények alá használják. A szőlőtermesztés tehát inkább csak a keskeny partszegélyekre és a halmos vidékekre szorítkozik, melyek fekvésöknél fogva erre alkalmasak.
Az a türelem és kitartás, melylyel a dalmaták terméketlen földjüket szőlőtermővé változtatták, valóban csodálatra méltó. A ki egyszer látta Lissa, Lesina, Brazza szigeteken s Ragusa környékén az úgy nevezett terraszos mívelést, soha sem felejti el. Hihetetlen munkát végeztek ott az emberek, hogy a köves talajból némi termő földet varázsoljanak elő. A tőkéket, a hol lehetséges, sorokba ültetik és alacsonyra metszik. Gyakran használnak melléjök karót. A szőlő metszését februárban végzik és szeptemberben van a szüret, noha némely fajokra való tekintetből sok helyen tanácsos volna a későbbi szüretelés. Annak előtte minden terv nélkűl ültették a szőlőt, összekeverve mindenféle fajtát, mely kezök ügyébe esett. Ez aztán sok bajjal járt, különösen azzal, hogy nem lehetett állandó borfajtára szert tenni. E rosz szokás újabban mindinkább múlik s a bortermesztés körűl e tekintetben is észszerűbb gyakorlat fjelődik s most már, a borkezelés javúlása folytán is, sikerűlt meglehetősen egyenlő fajtákat szolgáltatni a kereskedés számára.
Szüret Spalato mellett.
Charlemont Húgótól
Borkészítés. Dalmácziában a bor hónapja szeptember. Ekkor van s csaknem mindenütt egy időben a szüret, mely a falvaknak majdnem az egész lakosságát foglalkoztatja. Az eleven színek tarka keveréke a szőlőhegyek zöldjében, az asszonyok és gyermekek, a kik serényen szedik a fürtöket és hordják a sajtó alá, a férfiak, a kik kisajtólják és hordókba szűrik: mindez a tarka nyüzsgés pompás látvány. A szokásos alacsony kádakban, melyekbe a leszedett fürtöket öntik, a legkezdetlegesebb módon, lábbal történik a szőlő kitaposása; de most már a rovátkos hengerű zúzó malmok is használatba jönnek lassankint. A szállítás is a régi módon történik, részint az útak roszassága miatt is, tömlőkben, a mi bizonyára nem javítja a bort; az erjesztő kádak minősége is többnyire nagyon kezdetleges. Nincsen födelük; a szőlőhéj azon része tehát, melyet az erjedési folyamat a fölszínre vet s mely e szerint a levegővel érintkezik, könnyen eczetesedést okoz. Kivételképen láthatni hámozó, illetőleg szőlőzúzó készülékeket (sgranatojo) és két fenekű kádakat is, különösen a vagyonosabb s jobb berendezkedésű földbirtokosoknál. A szőlőtermesztőknek nagy többsége azonban részint tőkehiány miatt, részint minden újítástól való irtózásból a régi eljáráshoz ragaszkodik.
A bornak pinczében való kezelése is fölötte gyarló még. Nem valami régen előfordúlt még az is, hogy némely esztendő termése csaknem egészen megromlott, miért is a bort egyik esztendőtől a másikig nem lehetett eltartani. Hogy ez most többé nem így van, annak oka az, hogy a bort azonnal, sokszor még must korában eladják és elszállítják külföldre, honnan aztán a bordeauxi boroknak különböző etiquettejei alatt kerűl megint vissza. Kormány és egyesek nem kimélték a fáradságot, hogy elfogadtassák a helyes módszereket; de az eredmény ez irányban még eddig csekély. Különösen az osztrák földmívelésügyi miniszter hozott a szőlőbirtokosok oktatására áldozatokat, hogy fölemelje Dalmáczia gazdaságának azt az ágát, mely a nagy tömegű kivitelre egyedűl alkalmas terményt adja; az eredmény azonban, fájdalom, még mindig nem elégítette ki a várakozást. A szükséges ismeretek elterjesztésére hivatott egyének kinevezésébe a politikai pártok is sokszor beleavatkoztak; így ezt a föladatot gyakran oly tehetetlen emberekre ruházták, a kik maguk is oktatásra szorúltak s a kiknek csak csekély, vagy épen semmi gyakorlati tapasztalatuk nem volt. Így történt, hogy az ezektől az emberektől csak félig-meddig értett és roszúl előadott eljárási módszerek a helyett, hogy javítottak volna a helyzeten, minden újítás iránt csak bizalmatlanságot, sőt egyes esetekben borhamisításra való hajlandóságot keltettek. A magántörekvés sem termett jobb gyümölcsöket. Alakúltak ugyan borászati egyesűletek, de csakhamar vagy föloszlottak ismét, vagy elvesztették eredeti közhasznú jellegüket.
Pedig a bortermesztés Dalmácziában igen tetemes és a kivitel is nagy; mekkorasága azonban nehezen állapítható meg, mivel az erre vonatkozó statisztikai adatok nagyon megbízhatatlanok. A községektől vagy magánosoktól gyűjtött adatok kevés kivétellel igen hiányosak és csak megközelítőleg helyesek. Az igazságot talán úgy közelítjük meg, ha az egész tartomány termésének évi átlagát egy millió hektoliterre becsűljük, miből 600.000 a spalatói kereskedelmi kamara területére esik. Másod sorban Zára, Ragusa, Cattaro vidékei említendők; de ezekben a termés mennyisége csak kevéssel haladja meg a helyi fogyasztást.
A Spalato melletti szigeteknél borral rakodó hajók.
Charlemont Húgótól
A kivitel nagyobbára Spalato kikötőjéből történik, hová a kisebb helyiségek termése összegyűl. Brazza és Lesina is kiviteli helyek. Eleinte a kivitel kizárólag csak Velenczébe, Triesztbe és Fiumébe történt. 1874 óta azonban tetemesen kiterjedt. Hála Spalato némely legelső kereskedő házainak, a kivitel ma Franczia-, majd Németország, Svájcz, Belgium és Hollandia felé is kiterjedt. Az árak, melyek 1850-ben hektoliterenkint 1–3 forinton állottak, 1859-ig 20–30 forintra emelkedtek, majd újra leszállottak 15, 10, sőt 4 forintra, de utóbb ismét felszökkentek, s 1874-től máig 5–25 forint közt változnak a minőség és kereslet szerint.
A helyi fogyasztás számára való eladás vagy a bárkákon történik, melyek a bort a fogyasztási helyről a városokba szállítják, vagy valami földszíntes pinczeszerű helyiségben, melyet a pinczeajtóra illesztett papírzászlócska tesz fölismerhetővé s melyre nem ugyan ékes, de azért messze látható betűkkel vannak fölírva a napi árak.
Olajfatermesztés és olajkészítés. Az olajfa, melynek ahhoz, hogy jól tenyészszék, okvetetlen mérsékelt éghajlatra van szüksége, mivel sem a szigorú fagyokat, sem a déli forróságot el nem viseli, a dalmácziai tengerparton mindenütt otthon van s ez tenyésző területének legéjszakibb vidéke. A régieknél az olajfa, mint tudjuk, különös tiszteletnek a tárgya volt. Ma azonban, különböző körűlmények folytán sokat vesztett abból a hajdani fontosságából, mely miatt Columella az olajfát a fák királyának nevezte. Az olajfa már a természettől sok bajnak van kitéve az áprilisi virágzása és csak deczemberben bekövetkező gyümölcsözése közti hosszú idő alatt. A –6° (Celsius) hőmérsék már megöli, a virágzás alatt föllépő esőzés, vagy jégeső, avagy kissé hosszabban tartó szárazság csökkenti, vagy egészen meg is semmisíti a termést. Aztán egy növénynek sincs az állatvilágban annyi ellensége, mint az olajfának, melynek töve, levele, virága és gyümölcse mind különösen ki vannak téve a kártékony férgek támadásainak. S ez ellenséges férgek száma az olajfa nagy veszedelmére egyre szaporodik, mivel itt az éneklő madarakat, az olajfatermesztőnek ezen becses szövetségeit, barbár módra pusztítják. A jövedelemnek e bizonytalanságához az olajfa-kertek ültetésének és fentartásának nagy költsége is járúl. Gyakrabbi megkapálás és feltöltögetés, nyesés és különösen a gazdag trágyázás nélkülözhetetlen az olajfára s termése biztosítására és mindezek oly nagy költséget okoznak, hogy, mivel teljes termésre átlag csak minden tizedik évben számíthatni, csak ritkán várható kielégítő jövedelem.
Az olajfatermesztés részletes leírásával nem mondhatnánk sok új dolgot, mivel a vele bánás nem különbözik lényegesen az észszerűen kezelt gyümölcsösökben divatozótól. Különösebb érdekű csak a szüret és a földolgozás.
Bormérések Zárában.
Charlemont Húgótól
Körűlbelűl november közepén kezd az olajfa gyümölcse érni s ez az ideje a leszedésnek, a mi igen fárasztó munka, mert lehető gyorsan és kézzel kell végezni, s mert oly időre esik, a mikor a hideg és a sok esőzés is nehezíti a munkát. E munka mellett asszonyok s gyermekek nyernek foglalkozást, kik, miután sátrakat vertek, lajtorjákon, vagy máskép fölmásznak a fákra, s úgy szedik, nem minden veszély nélkűl a bogyókat, melyeket aztán a malmokba hordanak. Ha a malmokba egyszere oly nagy tömegek érkeznek belőle, hogy ugyanaz nap meg nem őrölhetők: különösen e czélra szolgáló helyiségekben ki kell teregetni, hogy erjedésbe ne indúljanak, mely esetben csípős, rosz szagú olajat szolgáltatnának. Ilyen hibás árú igen gyakori és pedig részint alkalmas helyiségek hiánya folytán, részint az olajfatermesztők között elterjedt ama balhiedelem miatt, hogy erjedt bogyóból több olajat nyerhetni. A malom – trantojo – egy kerek kád, melybe két, ritkábban három malomkő van függőlegesen beillesztve; ezek az olajbogyót szétzúzzák s péppé törik. E malmokat állaterő, vagy még gyakrabban ember hajtja; de a hol folyóvíz van, azt használják föl hajtó erőnek.
A péppé zúzott anyagot gyékényből, vagy kókusz és manilla rostjaiból szövött zsákokba – sporte – töltik. Ily zsákok készítésére különösen alkalmas egy Dalmácziában termő kákafaj. E zsákokat aztán a sajtóba viszik, mely a szőlősajtók módjára csavarral van ellátva. A sajtót ma már egészen vasból készítik s czéljára teljesen alkalmas; de ez előtt még néhány évvel is csak fából összetákolt idomtalan alkotmány volt, melyet nehezen lehetett kezelni. E sajtóban a gyümölcs leve külön választatik a húsától és magvától s puttonyokba gyűjtetik. E folyadék olajból, továbbá valami szívós nedvvel – mucilaggine – elegyes vízből és apró növényrészecskékből áll. A folyadékot állni hagyják, mi alatt az olaj fölűlre kerűl s könnyen leszedhető. Hogy a „sporte”ban visszamaradt olajat is kivegyék, forró vizet kevernek bele s újra sajtolják. Ez az olaj azonban roszabb minőségű s leginkább csak szappanfőzésre használható. Az eljárás azzal ér véget, hogy az olajat átszűrik, hogy így megtisztítsák s kereskedésre alkalmassá tegyék. Ha mindezeket a műtéteket gondosan hajtják végre, ha a gyümölcs friss volt s az edények tisztaságára kellő gondot fordítottak, akkor ez a dalmácziai olaj is olyan kitűnő, hogy a legjobb franczia vagy olasz termékkel való összehasonlítástól sem kell tartania. Csakhogy a dalmácziai fínom asztali olaj, fájdalom, nem eléggé ismeretes s azért nem is igen kél el azon az áron, a mennyit megér.
A kisbirtokos, akár tulajdonosa a földnek, akár csak telepes, nem termeszt oly nagy mennyiséget, hogy egyenest világkereskedésbe bocsáthatná; nincs is hozzá való kereskedelmi képzettsége. Ellenben nagyon is gyakran megszorúl úgy, hogy árúját oly hamar, a mint csak lehet, el kell adnia. Olaját tehát többnyire olyan kereskedőknek adja el, kik szorúlt helyzetét kizsákmányolják s az árat lenyomják. Ezek a kereskedők a jó és rosz árút össze is keverik s ez a keverék vitetik ki aztán külföldre kozmás hordókban „dalmácziai olaj” név alatt. Ily körűlmények között nem csoda, ha a dalmácziai olajnak oly rosz híre van.
Olajbogyószüret Ragusa mellett.
Charlemont Húgótól
A világító gáz és petroleum elterjedése, továbbá a Dalmácziába kivűlről szállított olcsó mag-olajok nagyon megcsökkentették a fái olaj fogyasztását s árát leszállították. Ipari czélokra s gépekhez még most is jókora mennyiség kél ugyan el belőle, de csak alacsony árakon. Az olajfatermesztésnek egész jövendője, a jövedelmezés föltétele a fínom asztali olaj készítésében keresendő, melynek mindig jó ára van, kivált ha a vevő kellő biztosítékot talál minden csalás és hamisítás ellen.
A Dalmácziában termelt olaj évi mennyisége átlag 120.000 métermázsára tehető, melynek nagyobb része a déli partvidékre és a szigetekre esik. A hegyvidék zordabb éghajlata alatt olajfa nem terem. A közönséges árúnak ára ez évtized alatt métermázsánként 30–50, a fínomabbé 70–86 forint közt ingadozott. Ez utóbbiakból a készlet csak csekély, de az mindjárt vevőre akad; míg a közönséges termék csaknem kivétel nélkűl mind a trieszti piaczra kerűl.
