Festészet és szobrászat. Sokołwski Mariántól, fordította Pasteiner Gyula | Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben

Festészet és szobrászat.
Sokołwski Mariántól, fordította Pasteiner Gyula

Galicziában a közművelődésnek, így a festészetnek és a szobrászatnak is két fő fészke van: Krakó, a hajdani lengyel királyság főváros, és Lemberg, Galiczia mostani fővárosa. A középkor végeig mind a két város lakossága jobbára német volt és csak a XVI. század első felében vált teljesen lengyellé. Ennélfogva az azon időbeli festészet és szobrászat is java részében német jellegű volt. Azonkivűl Lembergben a lengyel és a német lakosság mellett rutének is laktak, a kik más vallást követvén, isteni tiszteleti szükségleteiket byzanczi hagyományok alapján álló termékekkel látták el. Azonban már itt meg kell jegyeznünk, hogy míg a nyugati festészet már jókor hatást gyakorolt a bízanczi-rutén festészetre: emennek legcsekélyebb hatását sem érezte a nyugati festészet.

Első sorban a nyugati festészettel és szobrászattal foglalkozunk. Ezeknek fejlődése oly fényes korszakokkal dicsekszik, melyek teljesen összevágnak a nyugati polgárosúlt élettel. E részben természetesen Krakó lesz ismertetésünk fő tárgya, míg Lemberget mintegy kiegészítésűl csak mellesleg érinthetjük. Lesz szó a byzanczi festészetről is, mely nem érdekesség nélküli és méltó arra, hogy közelebbről megismerjük.

Kulmbachi Sues Hans; Szent Katalin halála.
A krakói Boldogasszony templom sekrestyéjében lévő kép után.

A krakói festőknek 1490-ben már jól szervezett czéhük volt, melynek eredete, számos név bizonysága szerint, visszanyúlik a XIV. század végére. Lembergben a XVI. század második felében tűnik föl a festők czéhe, noha kétségtelen, hogy már a XV. században is megvolt. A lengyelországi festészetre annak kezdő korában nagy hatással volt a prágai iskola, mely általán fontos szerepet vitt a középkori művészetben. Ez szinte önként következik a Krakó és Prága, valamint Nagy Kázmér lengyel király és IV. Károly császár közti élénk összeköttetésből.

Nyilván való, hogy a XV. század közepétől kezdve következetesen növekedett a nürnbergi iskla hatása. A krakói templomokban nagy számmal vannak olyan festmények, melyek művészeti jellegük tanúság szerint a krakói műhelyekből kikerűlt egykori szárnyas oltárok maradványai. A Szent György templomban tizenegy kép van, melyeknek mindkét oldalán Krisztus kínszenvedésének jelenetei ábrázoltatnak. A Szent Katalin templomban levő képeknek szintén mindkét oldalán ugyanez a tárgy van ábrázolva, az előbbieknél még érdekesebben. Amazoknak aranyozott alapjuk van, emezeken a hátteret épűletek és tájak foglalják el. A waweli székesegyháznak a Szent Keresztről nevezett kápolnájában két középkori szárnyas oltár van. Az egyik 1469-ből való. Ennek közepét a Szentháromságnak fából faragott képe foglalja el, a szárnyakon szentek legendáit ábrázoló festményeket látunk, a melyek azért is kiváló figyelmet érdemelnek, mert a keleti bölcsek egyike Jagełło Lajos királynak, a Jagello dynastia megalapítójának képmása. Végűl Szent Katalin templomában van a legjellegzetesebb festmény, mely nézetünk szerint szintén a krakói czéhből kerűlt ki. Ez alamizsnás Szent Jánosnak a XVI. század elejéről való szárnyas oltára; szárnyainak mindkét oldalát számos festmény díszíti, melyek az alakok jellegzetességénél és az aranyos háttérrel jól összhangzó, élénk színezésüknél fogva a krakói festészetnek ez időbeli legjobb alkotásai közé tartoznak.

Habár manapság, a korábbi nézettől eltérőleg, már nem szokás oly nagy fontosságot tulajdonítani a hatásnak, melyet a flandriai iskola az éjszak-európai összes festészetre gyakorolt, mindazáltal az említett művek láttára lehetetlen e hatást föltétlenűl tagadni. Krakó kereskedői révén épen úgy közlekedett Flandriával, mint a többi Hanza város. Sőt, mi több, valamint Lübeckbe és Danzigba, épen úgy Krakóba és környékére is Gentből és Brüggéből rendeltek flandriai festményeket. Szydłowiecki Jakab, a Jagellók egyik udvari méltósága a XV. század végén Flandriából rendelt képeket az általa alapított templomok oltárai számára. Kétségtelen, hogy e képek is gyakorolhattak hatást a krakói festők egyikére-másikára, nem is tekintve azt, hogy egyik-másik fiatal festő a fölszabadúlás után kötelezett vándorló évei alatt Flandriába is ellátogatott. A flandriai hatás legföltűnőbb a Czartoryski-féle múzeum azon festményén, mely A. G. monogrammal és 1517 évszámmal van jelölve. E kép az egykori Szent Mihály templomból származik, mely a Wawelen állott, de aztán lebontatott.

Kulmbachi Sues Hans: Szent Katalin mennybemenetele.
A krakói Boldogasszony templom sekrestyéjében lévő kép után.

Azonban a krakói festőkön nem csupán a nürnbergi és a flandriai iskola hatás a látszik meg; az említett festmények közt találkoznak olyanok is, melyeken a sváb iskola ismertető jelei uralkodnak. A krakói nemzeti múzeumban egy festményen, mely a szent családot ábrázolja, a halovány hússzín, a hosszúkás arczok, a fölíratos lobogó szalagok határozottan a sváb iskolára vallanak. Minthogy pedig a városi könyvek tanúsága szerint különböző időben Németország minden vidékéről vándoroltak be telepűlők Krakóba és Galiczia egyéb városaiba, épen nem csoda, hogy a középkori festészet fönmaradt termékei közt az említett irányokon kivűl sok másféle irány nyomaira is akadunk.

A XV. század második felétől kezdve a krakói festők sorában mind sűrűbben találkozunk olyanokkal, a kik kétségtelenűl lengyel származásúak. Noha egyfelől számos művész nevét ismerjük, másfelől nagy számmal vannak olyan festmények, melyeket nem lehet ama nevek viselőinek tulajdonítani, és könnyen elképzelhető, hogy a festmények közt vannak olyanok is, melyek lengyel festő alkotásai: mindazáltal a XV. század végeig valamennyi festmény tisztán német jellegű. Midőn a XVI. század végén a városok teljesen lengyelekké váltak, lassanként és észrevétlenűl a festészet is megváltozott. Az azon időből való festmények művészeti jellege német, jelesűl nürnbergi eredetre vall ugyan, mindazáltal bizonyos helyi, mondhatjuk lengyel ismertető jeleket is veszünk rajtuk észre. Az ábrázolt alakoknak kerek, ifjúdad arcza, kiálló arczcsontjaik és a szláv faj egyéb sajátosságai tanúskodnak az új irányról. A nemzeti múzeumban levő számos képen észre lehet ezt venni. E képek jobbára kisebb falusi templomokból származnak. A közműveltségi és művészeti élet fő helyén megvoltak ugyan a festészeti iskola elemei, de nem eléggé éretten arra, hogy jellemző sajátosságú tulajdonképeni iskolát alkossanak.

Boehaim Boldizsár Pictoratus codexének czímlapja.
A krakói Jagello-féle könyvtárban lévő kép után.

A lengyel királyok, s azoknak példáját követve a korona méltóságai művészeti szükségleteik kielégítésére külföldi festőket hívtak az országba. De ezek a festők nem vétettek föl a városi czéhekbe és azért csak kivételképen találunk a városi íratokban följegyzéseket, melyek róluk szólanak. Ezek a festők jobbára Nürnbergből kerűltek. Ily módon lépett Dürer Hans, a nagy Dürer Albert öcscse I. Zsigmond király szolgálatába. Kulmbachi Sues Hans, ki oly benső kapcsolatban volt Dürer iskolájával, hasonló módon hivatott meg a Boner család által. Amannak fő művei voltak az akkoriban renaissance ízlésben újjé épített királyi palotát díszítő felképek. A krakói nemzeti múzeumban is őrzik egy kisebb festményét, mely Szent Jeromost ábrázolja és 1526-ból való. További műve a Ferencz-rendi kolostor keresztfolyosójában Tomicki püspöknek állítólagos képmása. Ugyanott más püspökök képmásai is láthatók, de azok más festőktől valók. Kulmbachi Sues Hans mesternek számos, részben igen szép művével dicsekszik Krakó. Szent János evangelista életének jeleneteit ábrázoló négy festménye az ottani Szent Florián templomban, alexandriai Szent Katalin legendáját ábrázoló kilencz festménye, meg egy másik, mely az előbbeni sorozathoz való, a Mária templomban őriztetik. Mindezen festmények 1514, 1515 és 1516 évszámokkal, monogrammal és a mester névírásával vannak megjelölve. Vajon Kulmbachi Hans mester azon években, a melyekből festményei származnak, csakugyan Krakóban tartózkodott és ott dolgozott-e, avagy e két képsorozat Nürnbergből kerűlt-e ide, nem tudjuk. Az előbbi föltevés mellett látszik bizonyítani az, hogy Németországban nem találkozik olyan festménye, mely az említett évekből való volna, de még inkább az, hogy a két említett templomban levő képei Krakóban nem az egyedűliek, melyek az ő művészetét dicsérik. Potocki Gróf gazdag képtárában van Kulmbachi Hans mestertől egy oltárszárny, melynek mind a két oldalát festmények díszítik. Ez az oltárszárny is a Mária templomból való s a templomban áldozatot bemutató Máriát és Szent Borbálát ábrázolja. Czartoryski herczeg múzeumában van egy kép, mely Mária halálát ábrázolja. Ez a Wawelen volt és lebontott Szent Mihály templomból származik és kétségtelenűl Kulmbachi Hans mester műhelyéből kerűlt ki. Azonkivűl Krakó egyik kolostorában őrzött két más festmény is hasonló az előbbiekhez és úgy látszik, egyazon helyről származnak. Mindez tehát azt bizonyítja, hogy a mester azon években Krakóban dolgozott és ott valóságos műhelyt tartott.

Stoss Vid: A krakói Mária templom fő oltárának középső része.
Siegl Károlytól

A krakói czéhbeli mesterek művei hosszú ideig megőrzik középkori jellegüket; ellenben azon mesterek művei, a kik ideiglenesen tartózkodtak Krakóban, renaissance jellegűek és elősegítik a renaissance festészet elveinek meghonosodását Krakóban. Így a missionisták kolostorában az 1527, 1531 és 1542-ből való és krakói mesterek által készített síremlékek kivétel nélkül renaissance ízlésűek. Egyenes olasz hatás azonban nem mutatkozik rajtuk. A XVI. század elején számos olasz kőfaragó és szobrász telepedett le Krakóban, s ugyanakkor olasz kereskedők és iparosok is jártak az országban és Bona Sforza királynénak, I. Zsigmond nejének pártfogása alatt az olaszok úgy az udvarnál, mint a városban és a vidéken nagy szerepet vittek. Mindazáltal a XVI. század elején nem találkozik itt egyetlen olasz festő sem; az olasz művészet által a krakói mesterekre gyakorolt egyenes hatásnak még nyoma sem mutatkozik, sőt nincs egyetlen adat sem, hogy Krakóban olasz festők dolgoztak volna. Csak a XVI. század második felével változik meg a helyzet. Ettől az időtől kezdve s a XVII. és XVIII. század folyamán telepedtek le Krakóban olasz festők és versenyzett az olasz festészet a németalföldivel a helyi művészet fölötti uralomért. Ez az idő a reformatio, a szellemi mozgalom korszaka, melyből igen kevés emlék maradt fönn. Zsigmond Ágost udvarán tartózkodott egy ideig Giovanni de Monte festő, a ki később I. Ferdinánd, III. Miksa és Rudolf császárok szolgálatába állott. A király palotájának termeit Olaszországban járt németalföldi mesterek festményeivel díszítteté; Mertens Jakab antwerpeni festő, a városi könyvek adatai szerint, a század vége felé érkezett Krakóba. Lembergnek első, középkori fénye a XV. század közepétől kezdve Konstantinápolynak a törökök által történt elfoglalása és a kereskedelemben beállott ingadozás következtében igen megcsökkent. E városba, noha ez időtájt sem voltak ott festők híján, valahányszor olyan föladat merűlt föl, melyre az ottaniak nem voltak képesek, a krakói czéh mestereit hívták meg. A XVI. század végén találkoznak ott lengyel nevű festők, a kiket az egykorú krónikák dicsérnek. Föltételezhetjük, hogy ezek a művészek, kiknek műveit különben nem ismerjük, a kor szelleméhez mérten a németalföldi renaissance művészet irányát követték.

Előbb megjegyeztük, hogy a középkori festményeket nem lehet az írott kútfők által említett mesterek műveinek tekinteni. Sokkal szerencsésebb helyzetben vagyunk a miniatur képekkel, az azon időbeli festészet ezen annyira fontos ágának termékeivel. Vannak minitur képekkel díszített kézíratok, melyek évszámmal és a művész nevével vannak ellátva; a XV. század második felében már találkoznak a művészek között lengyel nevűek is. A miniatur festészet Krakóban már a XIV. századtól kezdve virágzott. A Krakó melletti Tyniecen levő benczés kolostor, a mogiłai cziszterczi kolostor, valamint a krakói Domonkos-rendi kolostor gazdag könyvtárában pergamenre írt és pompás miniatur képekkel díszített templomi könyvek voltak, melyeket jobbára ottani szerzetesek készítettek, a kiknek nevei ismeretesek. A székesegyházi és a Mária templombeli világi papok is űzték a miniatur festészetet. Bertalan, a Mária templom sekrestyése, 1482-ben tanította a miniatur festést. Még inkább gyakorolták a művészet ez ágát a krakói czéhhez tartozó világi festők és velük együtt az úgy nevezett „kartowniki” vagy „íratfestők”, a kik díszesebb okíratok készítésével foglalkoztak.

Herodiás, a krakói Florián templom szárnyas oltárának egyik része.
Siegl Károlytól

A XVI. század első éveinek legkiválóbb miniatur festői közé tartozik „Stanislaus Capellanus ex Mogiła”, a ki 1522-től 1533-ig imádságos könyveket díszített az udvar számára. Úgy látszik, ennek a műhelyéből kerűltek ki I. Zsigmond király és Bona királyné pompás ájtatossági könyvei, melyek Londonban a brit múzeumban és Oxfordban őriztetnek. E könyvek minitur képei határozottan renaissance jellegűek és Dürer iskolájára mutatnak. A müncheni nemzeti múzeumban is van egy imádságos könyv, mely általános vélemény szerint idősb Zsigmondé lett volna, valójában pedig az 1538-ban elhalt Chojeński krakói püspöké volt. E könyvet számos miniatur festmény díszíti, a melyek azonban csekélyebb művészeti értékűek a királyi használatra készűlt könyvek képeinél. Azonkivűl számos monogramm is díszíti e könyvet, a mi azt bizonyítja, hogy készítésében többféle festőnek volt része. Mindazáltal a miniatur képekkel díszített codexek közt a leghíresebb és a legismertebb, sőt a maga nemében páratlan a Boehaim Boldizsár által készített „Codex pictoratus” a Jagello-féle könyvtárban. Ez az 1500 és 1508 közötti időben keletkezett és a benne levő festmények azon kor városi és czéhbeli életét kimerítően ábrázolják. Kétségtelen, hogy e képek világi festő ecsetje alól kerűltek ki és meglátszik rajtuk a Brandt-féle „Narrenschiff” fametszeteinek a hatása. Ugyanezen mester művei ama nagy számú és még gazdagabb előállítású miniatur képek, melyek Ciołek Erasmus, płocki püspök pontificáléját díszítik. Ezt a Czartoryski-féle múzeumban őrzik; miniatur képei az egyházi és az udvari életet, többek közt a király és a királyné koronázását ábrázolják. A krakói székesegyház káptalan könyvtárában levő evangeliumos könyv I. Zsigmond ajándéka. Ezt több festő készíté, s egy némelyik képén könnyű ráismerni azokra a művészekre, a kik a két előbbeni codexen is dolgoztak. Meg kell említenünk a Zamosjki grófok varsói könyvtárában őrzőtt pompás pergamen foliánsokat, melyek a gneseni érsekek életét ábrázolják, továbbá a poseni Kurnikban a Dziatyński-féle könyvtárban levő egyik érdekes e fajta emléket a Szydlowieckiek „Liber Geneseos” czímű codexét, végűl pedig a krakói székesegyházi káptalan könyvtárának még egy evangéliumos könyvét. Mindezeket számos, egész lapnyi nagyságú miniatur kép díszíti és valamennyiök egy és ugyanazon iskolából kerűlt ki, a mely azonban a már említett iskoláktól különbözik; kétségtelen, hogy mindannyi krakóban készűlt. E könyveknek arany és lazur festékkel előállított ábrázolásai fényesen mutatják be a renaissance művészet pompáját. Meggyőződünk belölűk arról, hogy a krakói miniatur festészet a XV. század végén és a XVI. század elején lépést tartott a királyi udvar fényével és a jagellói egyetem fölvirágzásával.

A krakói első nyomtatványokat is gyakran díszítették a krakói minitur festők rajzai szerint készített fametszetek. Ezt mondhatjuk különösen Hochfeder Gáspár 1504-ik évi és rothenburgi Haller János 1508, 1511, 1526 és 1528-ik évi nyomtatványairól. ezek a kiadók egyébként számos fametszetet Nürnbergből és Augsburgból kölcsön is vettek.

Frigyes bibornok síremlékének vésett lapa a krakói székesegyházban.
Siegl Károlytól

Azonban nem csupán a miniatur festészet és részben a fametszett virágzott Krakóban: lassanként fejlődésnek indúlt ott a rézmetszet is. Stoss Vid rézmetszetei, melyek ma oly ritkák és a gyűjtők által annyira keresettek, java részben Krakóban készűltek. Ezt bizonyítja a mester első korszakára valló művészeti mivoltuk, bizonyítják továbbá a papír vízjegyei, melyek az azon időből való krakói kézíratokon is előfordúlnak. Ha ehhez hozzá veszszük, hogy a XV. században a Jagellók székvárosának palotáiban és templomaiban a nyugati országokból származó, vagy legalább a nyugati műveltség hatása alatt álló művészek mellett rutén festők byzanczi művészetű falképeket festettek, a miről későbben lesz szó: gazdag s az elemek sokféleségénél fogva fölötte érdekes, színekben dús kép tárúl szemünk elé, mely rendkivűl jellemző a nyugati és keleti műveltség határán fekvő városra nézve.

A középkori czéhek szervezetében a festészet és a fafaragás összetartozók. A fafaragásnak legkiválóbb képviselője Stoss Vid, kétségtelenűl legnagyobb azon művészek közt, kik az időtájt Krakóban megfordúltak. Életének legnevezetesebb szakasza a XV. század közepétől kezdve, azaz 1464-től 1496-ig összeesik krakói tartózkodásával és ottani tevékenységével. Ő is egyik azon nürnbergi festőknek és fafaragóknak, a kik akkoriban nagy számmal jártak Krakóba. Itt megnősűlt, letelepedett, s itt hagyta hátra családját is, midőn szülővárosába visszatért, a hol oly szomorú sors várakozott rá. Hatalmas egyéniség volt; sokoldalúsága meglepő; miként ama kor más nagy mesterei, egyenlően avatott volt mindazon technikai eljárásokban, melyek művészetével közelebbi vagy távolabbi kapcsolatban voltak. Fafaragó, festő, fametsző, építész, mérnök, valószinűleg ötvös is, de bizonyos, hogy bronzöntő is volt; nyugtalan, makacs, haszonleső, kiméletlen és szertelenűl szenvedélyes természeténél, de meg mozgékonyságánál, fáradhatatlan tevékenységénél fogva is rá nyomta egyéniségének bélyegét Krakó, sőt egész Lengyelország XV. századi művészeti életére. Nagy tehetségéből hiányzott a gyöngédség, a báj iránti érzék; a valóságot minden esetlegességével együtt természetszerűen, nyersen utánozta, a mellett erős hajlama volt a nyugtalan, a modoros, a barokk, a drámai, a szenvedelmes ábrázolás iránt, a mi különben általános ismertető jele a hanyatló csúcsíves művészetnek.

Bronz domború mű Frigyes bibornok síremlékén a krakói székesegyházban.
Siegl Károlytól

A Mária templom híres fő oltára, mely az e fajta legnagyobb művek sorába tartozik és mely 1477-től 1481-ig készűlt, majdnem életnagyságú alakokkal Mária mennybemenetelét, illetőleg Máriának az apostolok közt való elszunnyadását ábrázolja, míg a Szentháromság és Mária megkoronázásának jelenete az oltár szekrényének karcsú tornyocskákkal élénkített felső részét tölti be. Az oltárnak kettős szárnyán levő faragványok Jézus és Mária életének jeleneteit ábrázolják, polczát pedig Jesse fája foglalja el. A gazdag színezés és aranyozás még inkább fokozza e szokatlan mű hatását. Míg Pacher Mihálynak St. Wolfganban levő oltárán Mária alakja a nőiség édes kellemével igézi meg a szemlélőt: itt inkább az apostolok csoportja és abban az egyes alakok kötik le a figyelmet. Semmiféle másolat nem adhat fogalmat e csoportok hatásáról. A maguk természetes valóságában és közelről kell látni ez alakokat, hogy művészeti értéküket teljesen méltányoljuk. A jobb felől álló, kiaszott lábszárú, nyersen formált térdű, lesoványodott alak, a ki nyakát kinyújtva fejét fölemeli, első rangú művészhez méltó alkotás. A mesternek Krakóban levő két másik műve: Jagello Kázmér királynak monogrammal és 1492-ik évszámmal ellátott síremléke a Wawelen, és egy domború mű, mely Krisztust az Olajfák-hegyén ábrázolja és a Mária templommal átellenben egy ház falába van beillesztve. A síremlék modoros építészeti alkotmány, anyaga fehér pettyes vörös márvány, a mi fokozza nyugtalan hatását és megrontja szépségét; a rajta levő alakok azonban kiváló alkotások; valamennyit erős valószerűség jellemzi. Ugyanezt mondhatjuk a domború műről is. De minthogy a fafaragás a festészettel és az ötvösséggel ugyanegy czéhbe tartozott, a szobrászat pedig, melynek anyaga kő, a kőfaragó művészetnek egyik ágát tette és teljesen el volt különítve a fafaragástól, azért nagyon valószinű, hogy Stoss Vid a most említett két műnek csak a mintáját szolgáltatta, de a mellett a síremlék kidolgozására is személyesen felügyelt. A királyi síremléket Passaui Huber Jörg, a domború művet, úgy látszik, egy ismeretlen és közönséges kőfaragó dolgozta ki. Stoss egy további művének tartják Kallimachus Fülöp humanistának, Jagello kazimir gyermekei tanítójának 1497-ből való síremlékét. Úgy látszik, a síremlék középső alakja, mely az elhúnytat ábrázolja, Stoss saját munkája. Ez bronzból van öntve és valószinű, hogy Vischer Péter nagy hírű öntöműhelyéből kerűlt ki. Az öntvény szépsége, s gondos cizelláltsága egyaránt e műhelyre vallanak; az alak mintáját azonban Vischer csak Stoss Vidtől kaphatta, a ki Kallimachust személyesen ismerte, s neki helylye-közzel dolgozott is. Azonkivűl a síremlék hátterét, annak érdekes részleteit is maga Stoss készíthette, A mennyiben e háttér építészeti jellegére nézve megegyezik a Mária templombeli domború művek építészeti részleteivel. Meglehet, hogy a Szent Florián templombeli szárnyas oltár fafaragványai, melyek keresztelő Szent János életét ábrázolják, szintén Stoss iskolájából származnak. Ezen oltár szobrai azonban, melyek a XVI. század első éveiben készűlhettek, sokkal nyugodtabbak és gyöngédebbek, sőt nemes, költői lelkűletű művészre vallanak. Ezzel az iskolával egyenes összeköttetésben áll a tudományos akadémiában őrzött triprtychon, mely Mária életének jeleneteit ábrázolja és melynek fő képe a nürnbergi mester egy metszetének hű utánzata. Stoss hatása számos krakói kő díszítményen mutatkozik, a mi könnyen megérthető a korabeli kőfaragókhoz való viszonyából. Azonkivűl fölismerjük hatását akárhány fafaragványon is, melyek falusi templomokban őriztetnek, de a melyek a mellett helyi és lengyel eredetűeknek látszanak.

Bonar Szevér síremléke a krakói Mária templomban.
Siegl Károlytól

Az imént említettük a bronz műveket. Kevés várost ismerünk, a mely oly sok és művészetileg oly becses bronz emlékkel dicsekedhetnék, mint Krakó, s általán kérdés, vajjon Nürnberg kivételével van-e város, a melyben a bronzöntés a fejlettségnek és a virágzásnak oly fokát érte volna el. A közép-korban, mint éjszaki Németország, Krakó is Flandriából vásárolta a bronz sírlapikat, melyek a templomokban helyeztettek el. A XV. század végétől kezdve Krakó legszebb bronz síremlékeit Nürnbergből hozatták, névszerint Vischer Péter öntő műhelyéből. Az e fajta leghíresebb síremlék a Kallimachusé, melyről már szólottunk. Nem sokára ezután ugyanezen műhelyben készűlt Jagello Frigyes bibornok, krakói püspök pompás síremléke, mely 1510-ben fejeztetett be. Az elhúnytnak komoly és méltóságos alakja építészeti kerettel ellátott fülkében áll; úgy az alak, mint a keret, még egészen csúcsíves jellegű; de a talapzatok és a két oldalt levő domború művek a renaissance művészetre vallanak. E domború művek egyikén az elhúnyt bibornok a Szentszűz előtt térdel, a másikon Szent Szaniszló, a templom védszentje, ábrázoltatik. Meglehet, hogy e domborű műveket vagy ifjabb Vischer Péter, vagy annak testvére, Hermann, készítette, a kiknek műveiről egyébként keveset tudunk. Kmita Péternek, továbbá a két Salamon krakói patriciusnak székesegyházbeli síremlékei szintén Vischer Péter műhelyében készűlhettek. Az előbbi 1505-ből, a két utóbbi 1516-ból való. Mind a három a legszebb e fajta alkotások közé tartozik. A XVI. század második tizedétől kezdve Krakóban készűltek a bronz sírlapok. E század első felében nagy hírnévre tett szert a Krakóban letelepűlt Servacius bronzöntő-mester, a ki valószinűleg Nürnbergből származott és Vischer tanítványa volt. A század második felében, Zsigmond Ágost király idejében pedig Baldner Oszvald volt híres bronzöntő, a ki szintén Nürnbergből származott, de Krakóban polgárjogot szerzett. Jóval később Otten Mihály rendkivűl tehetséges ronzöntő lépett a nyomaikba, a ki 1595-ben nyerte el a krakói polgárjogot. Servacius mester 1528-ban Sebaldus nürnbergi mester rajza szerint öntötte a Zsigmond kápolna pompás bronz rostélyát. Az ezen látható díszítmények Vischer iskolájának a hatását árúlják el és Frigyes bibornok síremlékével való rokonságot mutatnak. Évekkel ezelőtt a berlini kiállítások egyikén általános figyelmet keltett a porosz királyi fegyvertár gyűjteményében őrzött bronz ágyú, a melyen Herkulesnek antaeussal való küzdelme ábrázoltatik s a következő fölírással van ellátva: „Oswaldus Baldnerus Cracoviae me fecit A° 1561.” A Mária templombeli fő oltár pompás korlátját, melyet Lengyelország és Krakó város czímere díszít, Otten Mihály öntötte. Vagy Sevacius, vagy pedig Bladner műhelyéből valók lehetnek még következő szép öntvények: a Mária templomban levő Bonar Szevér és neje, Bethmann Zsófia síremléke 1538-ból, a székesegyházban Rożnowski kanonok síremléke 1540-ből, meg Borek kanonok síremléke 1558-ból. Hogy a bronzöntés a fejlettségnek mily magas fokán állott, arról meggyőző bizonyságot tesz az a bronzból öntött négy korinthusi oszlop, melyek ma a Mária templom egyik barokk oltárába vannak beillesztve és Wissenburg krakói polgári családnak a XVI. század utolsó, vagy a XVII. század első éveiben keletkezett sírkápolnájából valók.

Tarnowska Borbála grófné síremléke a tarnówi székesegyházban, 1521.
Siegl Károlytól

E szerint voltak tehát az országnak kitűnő bronzöntői, a kik idegen származásúak voltak ugyan, de valószinűleg lengyelekké lettek. Mindazáltal kiváltképen megtörtént, hogy egyes megrendelők a régi összeköttetések révén és megszokottságból Nürnberghez fordúltak. 1551-ben Labenwolf Pongrácz Nürnbergben egy ismeretlen elhúnytnak egész alakját ábrázoló síremléket készített Lemberg számára, de ez a síremlék nem maradt fönn. Ugyanezen nürnbergi mester neve kapcsolatban van Krakónak legszebb német renaissance jellegű művével. Ez I. Zsigmond királynak 1538-ból való ezüst tábori oltára, melyet most a Zsigmond kápolnában őriznek. Flötner Péter fából faragta, Labenwolff sárga rézbe öntötte és végűl Bayer Menyhért nürnbergi ötvös ezüstből verte ki, és az utóbbi mester saját nevének kezdőbetűivel jelölte meg az oltárt.

Sokkal nehezebb a XIV. századból maradt kő emlékek eredetét kideríteni. Krakóban több szokatlan becsű, XIV. századbeli síremlék és domború díszítmény találkozik. A Mária templom régibb részeit, a szentély külsején a csúcsíves ablakok felső íveit alakok és csoportok díszítik, a melyek ruhájának ízléses formái, s üdén, vonzó valószerűséggel alakított arcza bámúlatra ragad; a Ringen levő egyik háznak dísztermében, az úgy nevezett hetman-teremben gondos kimunkáltságú és jellegzetességű heraldikus domború díszítmények vonják magukra a figyelmet.

A székesegyházban a legrégibb királyi síremléken az 1333-ban elhalt Łokietek László király alakját látjuk. A síremléket nem sokkal a király elhúnyta után fia, Nagy Kázmér, állította föl. Ennél jóval nagyszerűbb Kázmér király síremléke, mely a sziléziai fejedelmeknek Boroszlóban levő legjobb síremlékeihez hasonlítható. Łokietek síremléke közönséges kőből, Kázmér királyé ellenben magyarországi vörös márványból van. Az elhúnyt királynak életnagyságú alakja szép formájú, könnyű mennyezet alatt, ordító oroszlánon áll. Az apa és fia síremlékét összehasonlítva, fogalmat nyerünk két korszak közti különbségről: egy felől a romokból fölocsúdó, más felől a nem sejtett hatalomra emelkedő birodalom közti különbségről. Nagy Kázmér síremléke művészeti jellegénél és kimunkáltságánál fogva hasonló Borek krakói polgár nejének 1373. évi síremlékéhez, mely a Ferencz-rendiek templomában van. Meglehet, hogy mindkettőt egyazon mester készítette. Nagy Kázmérnak síremlékét valószínűleg utódja, Nagy Lajos, Magyar- és Lengyelország királya állíttatta és talán része volt benne Lajos anyjának és Kázmér nővérének, Erzsébetnek is, a ki fia helyetteseként egy ideig uralkodott Krakóban. E síremléket most egy oltár födi el. Azonban képekből jól ismerjük. Jagełło László síremléke 1434-ben készűlt; noha szintén az elhúnyt képmását tűnteti föl, az előbbinél jóval csekélyebb értékű. Hatását még inkább rontja az, hogy Jagello Kázmérnak Stoss Vid által készített síremléke szomszédságában áll. A Mária templombeli szép márvány lapon, melyen az 1510-ben elhúnyt Bethmann krakói polgár ábrázoltatik, még észrevehetők a középkori művészeti hagyományok. Ugyanezen időtájban tűnt föl az olasz renaissance, mely új korszakot nyit meg és úgy a főváros, mint a vidék emlékeit eredetre, művészetre és jellegre nézve átalakítja. A német hatás ekkor háttérbe szorúlt és a tért, melyet a műveltség fejlesztésében elfoglalt, a mind hatalmasabban kifejlődő olasz hatásnak engedi át.

Konicz Tádé saját készítésű arczképe.

Krakóban és úgy látszik, az egész akkori Lengyelországban az első renaissance emlék Jan Olbracht király sírja, melyet anyja, ausztriai Erzsébet, és fivér, akkor Zsigmond herczeg, 1502-ben és 1503-ban állítottak. Ez annyiban is jellemző, hogy a művészet mindkét iránya egyesűl benne. Az elhúnyt alakja, melyet Stoss Vid valamelyik kezdő tanítványa készített, legalább a ruházat és az elrendezés tekintetében majdnem hű utánzata Jagello Kázmér síremlékének; ellenben a fülke, melyben az alak áll, úgy kapuszerű alkatánál, nagyságánál, valamint díszítményeinél fogva egészen olasz renaissance jellegű. Díszítményei megegyezők a XV. századi éjszak-olaszországi díszítményekkel, alkata pedig Rovarelli püspöknek Ferrarában levő síremlékéhez hasonlít. Ugyanezen művésztől származik a krakói királyi palota legrégibb részének díszítménye. Az ilyen síremlék egyébként nem volt kivétel vagy ritka jelenség abban az időben; ellenkezőleg művészeti mivoltából és keletkezésének idejéből megértjük azon sokféle, de a szóban levő síremlékkel mindig rokon renaissance formákat, melyek nehány, ez időben keletkezett épűleten a csúcsíves díszítményekkel keverednek össze. Ez a kezdete azon nagy mozgalomnak és a Jagellók udvarán olasz művészek által kifejtett ama termékeny tevékenységnek, mely ez időtől fogva megszabja a krakói és általában a lengyelországi emlékek művészeti sajátosságát. Konarski és Chojeński püspököknek 1525-ből és 1538-ból való síremlékei már ezen új irány termékei. Az új irány azonban I. Zsigmond uralkodása idejében a Zsigmond kápolna építésénél érvényesűlt legfényesebben. E kápolnát Bartolomeo Berecci florenczi építész és szobrász építé 1520-tól 1530-ig. A szerfölött változatos részletek és a gazdag díszítmény kidolgozására Lorenzo di Marina egyik tanítványa, a Sienai Giovanni Cini, majd meg a Felső-Olaszországban eléggé tekintélyes Gian Maria Padovano hivatott meg. Ezeket csakhamar követték: Jacopo Caraglio éremvéső, ötvös és rézmetsző, Domenico Veneziano, végűl Bartolomeo Ridolfi stucco-készítő. A krakói és környékbeli templomokban a pompás síremlékek egész sora keletkezett. legnagyobb részüknek anyaga magyarországi és salzburgi vörös márvány; úgy látszik azonban, hogy a lengyelországi chencini márványt is használták. Nemcsak az udvar, hanem annak példáját követve a nagy urak, a világi és az egyházi méltóságok is egyaránt foglalkoztatták az Olaszországból érkezett művészeket. Padovano és Giovanni Cini a Jagello káponabeli síremlékek sorozatát I. Zsigmond sírjával kezdte meg. A művészek ezt az épűlet fő falában e czélra készített fülkébe állították föl akként, hogy helyet hagytak utódja és fia síremléke számára. Padovano alkotta Tomicki és Gamrat püspöknek egymáshoz tökéletesen hasonló síremlékeit; amaz 1535-ból való, emezt tíz évvel később Bona királyné állíttatá. Padovano készíté az 1550-ben elhúnyt Maciejowski püspök síremlékét, a székesegyházban egy szép oltárt, a Mária templomban egy ciboriumot emelt és díszített föl; része volt a városi posztócsarnok (Sukiennice) újjá építésében, a miről ezen épűlet attikáján levő álarczok tanúskodnak; újjá építé a krakói püspökök palotáját, a mely bizonyára nem szűkölködött díszítményekben, azonkivűl az ország minden nevezetesebb művészeti vállalatában vitt valami szerepet. Az előkelők meghívták a vidékre és nagyszerű síremlékek állításával bízták meg. Tarnów csúcsíves székesegyházánál fogva középkori jellegű ugyan, mindazáltal vannak renaissance emlékei is, melyek ebből az időből származnak. Így 1521-ben keletkezett Tarnowskiné, Tenczynska Zsófia síremléke, mely éjszaki Európa legszebb emlékei közé tartozik ebben a nemben. 1564-től 1567-ik épűlt Tarnowski hetmann és mellette nyugvó felesége síremléke, mely nagyságánál és leleményes alakításánál fogva meglepő. Az előbbi síremlék alkotóját nem ismerjük, az utóbbi Padovano műve.

Keresztre feszítés, a krakói Jagello kápolna falképeinek sorozatából.
Siegl Antaltól

A század vége felé föltűnik a florenczi származású Gucci család, mely krakóban telepedett le és tagjai közt többen gyakorolták a szobrászatot. Santi-Gucci készíté Zsigmond Ágoston sírjára az elhúnytnak alakját márványból és ezzel befejezte az elődei által megkezdett Zsigmond kápolnabeli emléket. Ugyanezen művész faragta e kápolna számára azt a sírlapot, mely Anna királynét, a Jagello család utolsó sarját, jellemzően ábrázolja. Egy másik hasonló nevű szobrász, valószinűleg az előbbinek a fia, készíté Báthory István síremlékét.

Ha a festészetről és a fafaragásról szólva hivatkoztunk a lengyel eredetű művészekre, a kik a középkori czéhekből és a német iskolákból kerűltek ki: most sem hallgathatjuk el azokat a lengyel szobrászokat, kik olasz mintákon képezték magukat és a renaissance művészet képviselői voltak. Wadowski Péter 1593-ban állítá föl Spytek Jordán pompás síremlékét a krakói Katalin templomban; a műveinél és állásánál fogva sokkal ismertebb urzędówi Michalowicz János 1572-től 1575-ig készíté Padniewski Bódog püspöknek a székesegyház egyik kápolnájában levő renaissance művészetű szép síremlékét. Ez az olasz renaissance művészet jókor összekeveredett a helyi jellegű csúcsíves művészettel és hozzájárúlt ahhoz, hogy a barokk ízlés idejében is sokáig érvényben maradtak a nemesebb formák, azonkivűl előmozdította nevezetes kőfaragó iskolák képződését, végűl pedig Krakó építészeti emlékeinek sajátos jelleget kölcsönzött.

Az éremvéső művészetnek a nagy szobrászattal kapcsolatban épen olyan szerepe van, mint a miniatur festészetnek a nagy festészet mellett. A XVI. századból számos érem maradt fönn, melyek királyok és királynék, valamint kiváló magán személyek tiszteletére nyilván Krakóban verettek. A legszebbek azonban olasz termékek. Az imént említett Giovan Maria Padovano mesternek négy érmét ismerjük: az egyik I. Zsigmond királyé 1532-ből, a másik Bona Sforza királyné érme, a harmadik és a negyedik Zsigmond Ágoston királyé. Domenico Veneziano 1548-ban készíté e király érmét. Gian Jacopo Caraglio, ki több éven át tartózkodott a királyi udvarnál, 1540-ben készíté I. Zsigmond és felesége, Bona Sforza érmét, de ezek nem maradtak fönn. Meglehet azonban, hogy a Jagellók ismert legszebb érmei közt, melyek máig sincsenek meghatározva, egyik vagy a másik az említett mesterek műve. Nem szólunk a nürnbergi eredetű érmekről, melyek ugyanazon uralkodókat ábrázolják; lételük egymagában elég bizonyítéka annak, hogy mily élénk és sokoldalú volt a művészeti élet a Jagellók udvarán.

Ikonostasis a rohatyni görög-katholikus templomban (XVII. század).
Siegl Antaltól

A mondottakat összefoglalva arról győződünk meg, hogy a krakói és azzal kapcsolatban az országbeli művészeti élet a XV. század közepéig prágai hatás alatt fejlődött; azontúl Nürnberg vitt fontos szerepet, a mi a XVI. század közepéig, sőt a művészi ipar egyes ágaiban még azontúl is tartott. De a XVI. század elején már mutatkozik az olasz hatás, melynek révén a művészeti újjászületés új formái meghonosúltak. Az olasz hatás részint Florenczből, részint Sienából, részint Lombardiából, s általában éjszaki Olaszországból származott.

A fejlődés kezdetén az ország határain kivűl, az idegen országok nagyobb városaiban készűlt művek elégítik ki a helyi szükségletet. Később az idegen művészek, németek és olaszok maguk látogatnak el az országba, ott letelepszenek, megházasodnak, családot alapítanak, a család utóbb lengyellé válik és folytatja alapítójának művészeti tevékenységet. Végűl ezek hatása alatt, s ezek iskolájában úgy a XV., mint a XVI. században hazai származású, lengyel festők és szobrászok nevelkednek, a kik mestereik művészi modorát elsajátítják és azt faji sajátosságaikhoz mérten átalakítják. A fejlődés e folyamatában az egymással elegyűlő nürnbergi és olasz hatás az uralkodó elem; az olasz hatásban egyenlő része van a florenczi, meg az éjszaki Európában általános érvényű lombárd-velenczei művészetnek, és e kettőből származnak a lengyelországi szobrászatnak és festészetnek eredeti helyi sajátosságai.

A XVII. század elején Krakó fontossága hanyatlani kezd. A kormány és a királyok székhelye 1596 és 1602 között az éjszakra fekvő Varsóba helyeztetik át. Krakó ugyan továbbra is megmarad koronázási városnak, gazdag és hatalmas püspökség székhelyének, s ekként mintegy második fővárosnak; kiváltságos vezető szerepét azonban elveszti, lakossága csökken és ennek következtében szellemi élete megzsibbad és lassanként elhal. A hitújítás küzdelmeit azonban fölváltja a katholikus visszahatás, és így nem szűnnek meg az emlékszerű művészeti vállalatok, melyek az egyház győzelmének elősegítését czélozzák. Új templomokat építenek, új oltárokat emelnek, oltárképeket festenek, síremlékeket állítanak, a megkapó, lármás hatásra törekvő barokk ízléshez alkalmazkodva fölújítják a templomok belsejét, a mivel gyakran karöltve jár a közép és a renaissance kori maradványok pusztúlása, noha ez utóbbiak művészeti becsre nézve jóval fölűlmúlják azt, a mi helyüket elfoglalja. E korszakban eleinte az olasz, utóbb a németalföldi hatás uralkodik; Azonban a tiszta lengyel városban, valamint az ország egyéb városaiban is a művészeti szükségletet, ha nem egyedűl is, de java részben lengyel művészek elégítik ki, a kik vagy az egyik vagy a másik hatás alatt álló iskolában nevelődtek.

A század első felében a velenczei iskolabeli művészek, jelesűl Paolo Veronese és Tintoretto epigonjai viszik a fő szerepet. A Bellunóból származó Tommaso Dolabella, a ki Antonio Vasilachi, más néven Aliense tanítványa, kineveztetvén III. Zsigmond udvari festőjévé, Krakóban letelepszik és számos tanítványt hagy maga után. Az ő, valamint az általa kiképzett lengyel képírók festményei Krakóban Szent Katalin, Szent Márk és a Domonkos-rendiek templomában láthatók. A század második felében Rubens ellenállhatatlan hatása válik uralkodóvá, de mellette a németalföldi rézmetszetek révén Van Dyck művészete is érvényre jut. A Rubens irányát követő hazai festők közűl különösen Lexycki Ferencz cziszterczi szerzetes érdemel említést. Krakóban, Przeworskban és Lembergben az ottani cziszterczi templomban levő óriási festményei bizonyára rézmetszetek nyomán készűltek; mindazáltal nagy ügyességről és biztosságról, helylyel-közzel pedig finom színérzékről tanúskodnak. Említésre méltó továbbá Freherus Dániel krakói polgár, a ki az arczképfestést művelte. Egyik műve, a krakói Ferencz-rendi kolostorban levő és 1664-ből való arczkép, mely Trzebicki püspököt ábrázolja, a krakói püspökök fönmaradt legjobb képmásai közé tartozik. Sobieski János kiséretében 1663 és 1703 közt föltűnik Martino altomonte (tulajdonképen Hohenberg), a ki Sobieski kastélyaiban: Żołkiewben, Podhorceben és Lembergben számos képet festett. A XVII. század végén és a XVIII. század elején a németalföldi és a római, tehát ismét olaszmodoros festők voltak hatással a lengyelországi festészetre. Azokat a lengyel festőket, a kik külföldön tanúltak, előbb Gérard de Lairesse, utóbb Carlo Maratta hatása vonzotta. Ezeknek iskolájából kerűlnek ki azok a lengyel festők, a kik elődeiknél nagyobb hírre és nagyobb fontosságra emelkedtek. Gérard de Lairesse egyik tanítványa, a krakói születésű Lubieniecki Bogdan, ismert genre- és tájfestő, nemkülönben rézmetsző. Ez leginkább Hollandiában és Németországban dolgozott, utóbb berlinben a nagy választó fejedelem szolgálatába állott; élete vége felé visszatért ugyan hazájába, azonban itt oly keveset alkotott, hogy festményei a lengyelországi gyűjteményekben fölötte ritkák. Az országra nézve sokkal nagyobb fontosságú Maratta két tanítványának a XVIII. század elejére eső tevékenysége. Ezek egyike Czechowicz Simon, a legjobb egyházi festő azok között, a kik Krakóban születtek, másika pedig Konicz Tádé, a ki szintén krakói születésű, s korához képest nem volt híján az erőnek és a jellemzetességnek. Czechowicz számos festménye látható Krakónak és az ország egyéb városainak templomaiban, így többek közt a Lemberg melletti Podhorcéban. Legkiválóbb és legérettebb alkotásai azonban Wilnóban és Varsóban vannak. Konicz utóbb beöltözött laikus kapuczinus barátnak és mint ilyen agg korában halt meg. Festményei azon iskola szerint, melyből származott, édeskések, folyton ismétlődő alakjai egyhangúak; ugyanazon tárgyat sokféleképen változtatva állítja elő, azonban mindemellett lélekre ható, zenei hangúlatot tud kölcsönözni jobb műveinek. Konicz, helyesebben Kunze, a ki Krakóban letelepűlt német családból származott, élénkebb színeket használ, a valóságot hivebben tükrözteti vissza, műveit több erő és valószerűség, de a mellett kevésbé gyöngéd érzelmek és kevésbé finom kimunkáltság jellemzik. Legjobb képei a krakói missio-templomban vannak; azonkivűl számos műve magángyűjteményekben őriztetik. A XVII., nemkülönben a XVIII. századbeli festészet sokkal inkább díszítő természetű és sokkal kevésbé önálló, általán nagyon is fölszínes fölfogású, semhogy képes volna a való életet és a nemzeti sajátosságokat kifejezésre juttatni. Ez a festészet határozottan világpolgárias és legjobb alkotásai, noha lengyel név fűződik hozzájuk, mivoltuknál és tartalmuknál fogva sokkal kevésbé krakói vagy lengyel termékek, mint példáúl a XVI. század első feléből való festmények. Nem tagadható azonban, hogy Czechowicz, kivált pedig Konicz műveiben a helyi jelleg valamivel határozottabban mutatkozik. Konicz, noha német származású, az egykorú művészek közt leginkább lengyel jellemű. Azonban ez már a hanyatlás ideje, s pedig nem csupán a művészet, hanem az ország hanyatlásának ideje, a mi természetesen minden téren érezhető volt. Jellemző, hogy midőn a lengyel királyok idegen festőket hívtak udvarukba, ugyanakkor lengyel festők kénytelenek a külföldön keresni foglalkozást. Lubieniecki külföldön töltötte életét és művei is ott vannak; Konicz élete vége felé Rómába és Spanyolországba ment és onnan többé nem is tért vissza.

A Stanislau melletti Bohorodczanyban levő ikonostasis egyik festménye (VII. század).
Siegl Antaltól

E korszakban a szobrászat is ugyanazon, vagy az azokkal rokon irányok hatása alatt állott. 1620-ban ismeretlen mester faragta kőből az apostolokat ábrázoló ama barokk szobrokat, melyek a krakói Szent Péter templom homlokzatát díszítik és ugyan e század végén a comói származású Fontana testvérek készíték a krakói Szent Anna templom pompás stucco díszítményeit. A Boim családnak a lembergi székesegyházban levő kápolnáját német iskolában tanúlt hazai kőfaragók látják el szobrászati díszszel, a mely meglehetősen nyers ugyan, mindazáltal nincs híján a díszítő hatásnak. A legkiválóbb szerepet azonban Pfister János tehetséges szobrász viszi, a ki Boroszlóban született, de Lengyelországban telepedett meg és 1612-től 1640-ig Lembergben hírneves műhely élén állott. Legkiválóbb művei Tarnówban az Ostrogskiherczegek, továbbá Brzeżanyban, Lemberg mellett, a Sieniawski család síremlékei. Az előbbi márványból és alabastromból készített, helyenként aranyozott és színezett hatalmas alkotmány, melynek pompás díszítménye és festői hatása meglepő. De legjellemzőbb e korszakra nézve, hogy a bronzöntés, melynek a XVI. században Krakóban oly kiváló képviselői voltak, most hanyatlásnak indúl, az országban nem találkoznak erők, a kik a művészet e technikáját gyakorolnák, és jellemző, hogy a fém műveket, melyek nem az ötvösség körébe tartoznak, most már Danzigból szerzik meg, nem pedig Nürnbergből, a mely város azon közben elveszté korábbi művészeti fontosságát. Danzig, ez az éjszaki tengerparti város, mely a lengyel birodalom terűletéhez tartozott, e korszakban az ország közműveltségi szükségletei tekintetében ugyanazt a szerepet viszi, mint előbb a művészeti életnek a Pegnitz melletti fő fészke, Nürnberg. Úgy látszik, hogy Danzigban készűlt Danigiel Erasmus Krakói lakosnak a krakói Mária templomban levő és 1624-ből való bronz emléke, mely elrendezésének egyszerű nemességével a régi jobb időkbeli alktoásokkal vetekedik. A székesegyházbeli Wasa-féle kápolnának nehéz barokk rácsa, melyet 1673-ban Weinhold Mihály öntött bronzból, a rajta levő fölírás tanúsága szerint szintén danzingi munka. Hasonlóképen jobbára danzigi eredetűek a királyisírokban levő gazdag díszű horgany koporsók is. Végűl meg kell említenünk a székesegyházban álló ezüst koporsót, melyben Szent Szaniszló ereklyéi őriztetnek. E koporsó, melyet angyalok tartanak a vállukon és melynek külsejét díszítő domború művek a szent életének jeleneteit és csodatetteit ábrázolják, 1671-ben Van den Rennen Péter danzigi műhelyében készűlt. Mind e művek közel állanak a későbbi németalföldi barokk ízléshez, a mely tudvalevőleg igen erős hatással volt Danzig művészetére. Ha azonban az ország azon időbeli állapotát igazságosan akarjuk megítélni, szem előtt kell tartanunk annak belső és külső körűlményeit. A városok elszegényednek és tekintélyük csökken; a törökök ellen a kereszténység védelmére oly sokáig viselt háborúk, végűl a kozákok és a svédek betörései egy felől akadályozták az országot a természetes haladásban, más felől pedig elpusztították egykori műveltségének számos emlékét. Lassan és fokozatosan állott be a romlás, mely Lengyelország eddigi történetének könyvét lezárta és egy új, egészen más alapokon nyugvó korszakot nyitott meg.

Tepa Ferencz: Saját festésű arczképe.
Hecht Vilmostól

Még azokról az emlékekről kell szólanunk, melyek Galiczia rutén terűletén byzanczi hatás alatt keletkeztek. Ezekről már a XIII. századi krónikák is adnak hírt; azonban az ország egész terűletén nem találkozik egyetlen byzanczi jellegű emlék sem, mely a XV. századnál régibb volna, és ezek sem keleti Galicziában, hanem a lengyel birodalom régi fővárosában, Krakóban vannak. Értjük a Wawelen levő székesegyház Szentkereszt kápolnájának falfestményeit, melyekről fönt futólag már megemlékeztünk. Jagiełło Ulászló, kinek anyja görög vallású orosz herczegnő volt, miután királylyá lett és a XIV. század végén fölvette a keresztséget, szülővárosából, a lithvániai Wilnóból rutén festőket hívott meg, hogy azok a krakói királyi vár és a székesegyház egyes részeit festményekkel díszítsék. Özvegye, Zsófia királyné, a ki fehér-orosz herczegő volt, továbbá fia, Jagello Kázmér, és ennek neje, ausztriai Erzsébet, a székesegyháznak általuk épített két sírkápolnáját rután festők által görög festményekkel díszíttették. E kápolnák közűl csak az egyikben, névszerint a Kázmér és Erzsébet által alapított Szentkereszt kápolnában (jagellói kápolna) maradt fönn az eredeti díszítmény. Csúcsíves boltozatának süvegjeit aranyos alapra festett angyalok, a falakat pedig Jézus életéből vett jelenetek díszítik. Emezeket most jobbára eltakarják az elébök állított síremlékek és oltárok. E festmények a mozaik képekhez hasonló keleti jellegűek, további szembe szökő sajátosságuk a komoly, ünnepélyes hangulat, mely még a késő byzanczi festményekről sem hiányzik. A falakon levő rutén nyelvű fölírás szerint ez ábrázolások 1470-ben készűltek.

Kiváló érdekességűekké teszi e festményeket az, hogy a Kelettől ily távol eső vidéken egyedűli maradványai a byzanczi művészetnek. A XV. és a XVI. századi rutén byzanczi festészetnek nincs több oly emléke, mely évszámmal volna ellátva. XVII. századbeli művek azonban már szép számmal vannak keleti Galicziában, csakhogy ezeken nem falfestmények, hanem fára festett különböző fajta templomi képek, melyek jobbára egykori ikonostasiokról származnak; van azonkivűl számos, nagy ikonostasis, mely jó állapotban ma is fényesen ragyog az oltár előtt, azt a hívek szemei elől eltakarva.

Galicziában két múzeum van, mely nagy számú rutén festménynyel dicsekedhetik: a keresztre feszítésről (stauropigia) nevezett intézet múzeuma Lembergben és a nemzeti múzeum Krakóban. Nem lehet tagadni, hogy e festmények első tekintetre és tisztán aesthetikai szempontból ítélve meglepik a nyugati embert idegenszerűségükkel, sőt mondhatni, kellemetlen hatásukkal. Azonban, ha mélyebben behatolunk ezen idegen művészeti világ mivoltába, e festmények egyikén-másikán fölismerjük az emberi érzelmek kifejezését, habár másként, mint a nyugati művészetben; azonkivűl meggyőződünk magasabb tudományos és ikonographiai értékükről, a mennyiben régi megőrzött hagyományok termékei, a melyeket a nép alkotó ereje gyakran saját fölfogása értelmében módosított. Nem egy ikonostasis valóságos művészi alkotás; Gyarkan olyan képekből álló gyűjtemény, a melyeket egyébként a járt útaktól félreeső, ismeretlen helyeken kell keresnűnk. Lemberg, továbbá a közelében levő Rohatyn, végűl a Stanislau melletti Bohorodczany dicsekednek a legszebb ikonostasiosokkal. A rohatyni ikonostasis 47 képből áll és 1649-ből származik; a bohorodczanyi 43 képből áll és a XVII. század második feléből való; Lembergben Szent Paraskewe templomának ikonostasisa későbbi eredetű és 70 képből áll. A képek nagyságra nézve egyenlőtlenek, legtöbbjük igen kicsiny. Valamennyi szép és gondos kimunkáltságú, élénk, ragyogó színezésű. Legértékesebb a bohorodczanyi ikonostasis. Byzanczi hagyományok alapján áll mindegyik; e mellett azonban az egyiken többé, a másikon kevésbbé szembe szökő nyugati hatást veszünk észre. Így a rohatyni ikonostasison, de még inkább a Bohorodczanyban levő ikonostasison kétségtelenűl fölismerhető a németalföldi hatás, a mi különben az Athos hegyi festészetnek ugyanezen időben keletkezett számos termékén is mutatkozik. A lembergi ikonostasis képei ellenben olasz hatásra vallanak. A typusok és a mellékrészletek ezen képeken kevésbbé helyi jellegűek, mint a falusi templomok szerényebb alkotású ikonostaisain, a melyek egyébként nem művészeti értékűek. Az említett művek keletkezésének idejéből nehány rután festőnek ismerjük a nevét. Ezek: Sienkowicz Fedor, a ki 1630-ban, és Petrachnowicz Miklós, a ki 1637-ben említtetik; mindkettő Lembergben élt. Azonban semmi sem jogosít föl bennünket arra, hogy akár az ismert ikonostasisok, akár az egyébként fenmaradt rutén egyházi festmények valamelyikét e festőknek tulajdonítsuk.

Rodakowski Henrik: Anyjának arczképe.

Miként általán az egész byzanczi világban, úgy keleti Galicziában nem kedveztek a körűlmények a szobrászat fejlődésének. A szobrászat tulajdonképen az ajtók és az ikonostasisok keretének fából faragott díszítményeire szorítkozik; azonban e szűk korlátok között szokatlan gazdagságot, könnyedséget és kecsességet mutat és e tekintetben megegyezik a renaissance művészettel.

A nagy bomlás az egykor hatalmas birodalom alkotó részeit egymástól elszakítá és mindegyiket más körűlmények közé sodorta s már uralom alá hajtotta; mindazáltal e részek hosszú időn, bár szétdarabolt, de összetartozó egésznek érezték magukat és az a gondolat lelkesíté őket, hogy korábbi állapotukba ismét visszajutnak, hogy egymással ismét egyesűlnek. A nemzet a XIX. század első felében csak erről álmodott és ennek megvalósítására irányúló törekvésben élt. Elkövetkezett a lengyel nemzet legnagyobb költőinek a korszaka: Mickiewicz, Słowacki, Krasiński képviselték e század első felében a lengyel nemzeti élet eszméjét. Ez az állapot, ez a hangúlat jellemzi az osztrák uralom alá kerűlt Galicziát, valamint a régi Lengyelország azon részeit, melyek a szomszéd birodalmakhoz csatoltattak. Sok csalódás és iszonyú megpróbáltatás után lassanként bekövetkezett az idő, a midőn a nemzet fölocsúdott álmából, szakított az elérhetetlen eszmék után való törekvéssel és higgadtan számított a valósággal; ekként a ködképek lassanként határozott alakot öltöttek és a nemzet alkotó ereje a költészet helyett kevésbbé elvont művészetek, névszerint a festészet és a szobrászat terén iparkodott érvényesűlni. A mint a nagy költők egymás után sírba szállottak és szavaik elhangzottak: oly mértékben következett el a képzőművészetek fölébredésének és fejlődésének az ideje. A képzőművészet, nevezetesen a festészet a társadalom benső szükségletévé lett, vezető szerepet vitt és a nemzeti talajon önállóan fejlődött. Nem a régebbi hazai művészet emlékeire támaszkodott, nem követte a művészeti hagyományokat, melyek az ország fölosztása és a nagy válságok követeztében amúgy is elhomályosúltak, hanem a faj sajátosságaiból merített új életerőt és épen ennélfogva vált igazi lengyel művészetté.

Azonban, miként a természetben, a történetben sem vész el semmi. Az a múlt, melyet az imént vázotunk, nem maradt hatás nélkül. De mielőtt századunk közepén e fejlődés megkezdődött, mielőtt a csatornák megnyíltak és a tiszta vízű áramlat megindúlt volna, már mutatkozott az országban a művészeti mozgalom, mely a művészet iránti érdeklődést fölébreszté és útját egyengeté a fölvirágzásnak.

Már a múlt század végén született egy festő Krakóban, a kinek a tevékenysége a legnagyobb zavarok, az ország visszaállítására irányúló meddő törekvések idejébe esik. Ez Stachowicz Mihály. Noha kisebb rendű művész, mégis említést érdemel, a mennyiben termékeny, de fölszínes művészeti tevékenységének a tárgyát az egyidejű eseményekből, Krakónak és környékének életéből és természetéből meríti. A XVIII. század végéről való selejtesebb műveket jellemző bágyadtság, elmosódottság és kidolgozás, valamint tartalom tekintetében való fölszínesség visszatükröződik e csekély készültségű festő műveiről, a kit a legjobb akarat vezérelt és a maga korában nagy kedveltségnek örvendett. A kortársakat műveinek nem alakja, hanem tartalma érdekelte és ez műveinek történeti értéket kölcsönöz. A komoly törekvések, melyek határozott czélra irányúltak, csak a 30-as években mutatkoznak, midőn az e század elején szerény alapokon keletkezett krakói művészeti iskola vezetése Stattler festőre bízatott. Stattler-Stański Adalbert Krakóban született, Vicenzo Camuccini tanítványa volt s Olaszországban, jobbára Rómában három évet töltött. A Makkabacusokat ábrázoló terjedelmes festménye, mely Oberbeck római falképeinek irányát követi, nagy hírt szerzett neki, kivált miután Párisban díjjal tűntették ki. Emelkedett és messze tekintő törekvések által lelkesített elméleti ember volt, rokon lélek az akkor Rómában élt római és német festőkkel, a kiknek társaságához tartozott; vallásos tárgyú kisebb s nagyobb festményei ma már csak történeti érdekűek, arczképei azonban tehetségről tanúskodnak. A valóság behatóbb tanúlmányozása egyik-másik arczképének fínom szabatosságot kölcsönöz, a mi mai napig megőrizte érdekességüket. Sok tanítványa volt és nem csekély hatást gyakorolt a következő nemzedékre. Mellette még Rejchan Alajos és Maszkowski János tanították Lembergben a rajzot és a festést. Ezek kevésbbé nagy czélok felé törekedtek és kivált az arczképfestésben tűntek ki. Mindez azonban csak kezdet, a jövőnek előkészítése volt és ez teszi értékessé. de a művészetek fejlődésében vannak pillanatok, a mikor hirtelen és váratlanúl föltűnik valamely egyéniség, az új virágzási korszak előhírnöke. Ilyen tünemény volt Michałowski Péter. Krakóban, 1801-ben született; családja századok óta lakott a város környékén. Nagy szellemi tehetséggel volt megáldva, de tulajdonképen nem művészszé képezte magát; élénk részt vett Krakó és Galiczia nyilvános életében és a festészetet, a mely iránt hajlamot érzett, inkább szórakozásból űzte. Minthogy azonban hivatottságot érzett magában, egyetemi tanúlmányait Göttingában befejezve, Párisban Charlet iskolájába lépett tanítványúl. Ha festészeti műveit tekintjük és bámúljuk alkotásainak merészségét s valószerűségét, meggyőződünk róla, hogy a mit teremtett, azt nem tanúlhatta nyugati Európában. Azon körűlményekből, a melyek közt élt, megértjük, hogy nagyobb és befejezettebb műveket nem hagyott maga után. A mit alkotott, azt barátainak és rokonainak szánta; nem a nagy közönség számára dolgozott. Művei többnyire vízfestmények, rajzok és olajfestésű tanúlmányok; kivételképen fordúlnak elő köztük arczképek, jelenetek a katonai életből, népi alakok, lovak, ökrök és egyéb házi állatok. E tárgyakhoz itt-ott egy-egy visszaemlkezés csatlakozik, így egy jelenet a Charlet műhelyében tölött időből, részletek a napoleoni háborúkból, jelesűl gyakran előfordúl a „kis káplár” fehér lovon ülve. Képzelő tehetsége egyszer kivéteképen annyira megélénkűl, hogy hozzá fog a „Samosierra hegyszoros bevétele” ábrázolásához. E hadi tettben nevezetes részük volt a lengyeleknek. Az ábrázolás, mely eredetileg csak vázlat akart lenni, élénk szenvedélytől lüktető hatalmas festménynyé alakúlt és egyszerű színei mellett is rendkivűli színező tehetséget árúl el. Az életnagyságú fejek és mellképek hatalmas arczképfestői tehetségről tanúskodnak. Michałowski semmi fontosságot nem tulajdonított festészeti műveinek, sőt azt sem hitte, hogy hazájában a festészet valaha fölvirágozhatik. Mindaz, a mit alkotott, oly kevéssé volt hozzáférhető, hogy műveit a nagyobb közönség csak a legutóbbi lembergi kiállításon ismerte meg.

Michałowski élete végére esik egy festő művészeti tevékenységének a kezdete, a ki tehetségének természeténél és alkotásának jelleménél fogva legjobban eleget tett az általános szükségletnek és közérzűletnek, s egyszersmind legtalálóbban fejezte ki azon idők hangúlatát. Ez a festő Kossák Gyula, a ki Wiśnitzben, 1824-ben született és ma is él. A nagy költők tevékenységének utolsó éveiben kisebb költők tűntek föl, a milyen volt példáúl Pol Vincze. Ennek „Gawendy” és „Dalok a hazából” czímű költeményei általánosan el voltak terjedve. A falusi élet, a lengyel falusi nemesség társas élete, továbbá az annyira drága családi hagyományok, nem a tisztán látó történelem, hanem az ősök nagy tetteiről való emlékezés, melyet a nagyatya a kandalló tüzénél pipázgatva mesél az unokáknak, ezek a benyomások, melyek annál nagyobb vonzó erővel bírtak, mennél határozatlanabbak voltak, s mennél szabadabb tért nyitottak a képzelő erőnek, ezek érdekelték legjobban a napoleoni háborúk és az 1831-iki fölkelés utáni idők társadalmát, s ezek kinálkoztak legháladatosabb tárgyúl az ónnak és az ecsetnek, a mennyiben legalkalmasabbak voltak a könnyed vízfestmény által való ábrázolásra. Csakugyan Kossak Gyula majdnem kivétel nélkül a vízfestményt művelte. Előbb Horace Vernet, majd Adam tanítványa volt; számos kiváló művészi becsű vízfestmény kerűlt ki ecsetje alól, melyek az egész országban elterjedtek és a művész tehetségéről s rendkivűli termékenységéről tanúskodnak. Kossak legjobb művei: „Mohort (Pol Vincze egyik költeményének a hőse) megmutatja ménesét Poniatowski herczegnek”, „Egy földmíves átadja Rewera Potockinak, a későbbi hetmannak, a mezőn ott útazásakor kiásott hadvezéri pálczát”, „Ménes Taurowóban, a galicziai Podoliában”; egy másik kép, mely a krakói nemzeti múzeum tulajdona, szintén ménest ábrázol esti világításban, valószinűleg a podoliai síkságon.

Kotsis Sándor: Az imádság.
Ifj. Tarnowski László gróf tulajdonában lévő eredeti után, Siegl Károlytól.

Kossakot mintegy kiegészíti Tepa Ferencz (született 1828-ban, meghalt 1889-ben), a ki jóval kevésbbé termékeny, de az ábrázolt alakokat határozottabban jellemezte, azonkivűl festményei szabatosabb kimunkáltságúak és élékebb színezetűek. Előbb Waldmüller, majd Kaulbach, utóbb cogniet és Ary Scheffer tanítványa volt; leginkább vízfestményeket, s pedig arczképeket festett, de az arczképet genreszerűen fogta föl. Még két festőt kell megemlítenünk, az egyik genrefestő, a ki képzettségét és irányát Waldmüllernek köszöni, a másik egyházi festő és Führich tanítványa. Az előbbi Löffler-Radymno (született Rzeszówban, 1830-ban és ma is él) kis festményeinek a történeti hagyományokból vett hátteret adott, ilyenek: „Egy nagy hadvezér halála”, „Egy hadfi köszöntése”. Műveit érzelmes hangúlat jellemzi. A másik Szynalewski Bódog (szül. Krakóban 1825-ben, meghalt 1892-ben), kevésbbé volt termékeny, de műveit nagy gonddal dolgozta ki és híven ragaszkodott Führich nemes mintáihoz. Löffler-Radymno művei Bécsben a császári múzeumokban és a művészeti akadémia gyűjteményében láthatók; Szynalewski nehány kisebb festményét a krakói nemzeti múzeumban őrzik. E kornak leghatározottabb művészi egyénisége Rodakowski Henrik volt (szül. Lembergben 1823-ban, meghalt 1894-ben). Bécsben jogi tanúlmányait befejezvén, Párisba ment, a hol Cogniet műtermébe lépett és arczképei 1852-ben és 1858-ban az ottani kiállításokon az első díjat nyerték. Nagyszabású művész volt és benső baráti összeköttetésben élt a legjelesebb franczia művészekkel; festett történeti képeket, fali díszítményeket, rajzolt vázlatokat az Iliáshoz és az Odysseához; azonban hajlama leginkább arczképfestéshez vonzotta. A fajban legkiválóbb művei: Dembinski tábornok arczképe, mely most a krakói nemzeti múzeumban őriztetik, továbbá anyjának arczképe, mely a család tulajdonában van. Arczképeit az ábrázolt egyéniségének beható tanúlmányozása, a jellemző vonások finom kidolgozása, nagy gyakorlottság, nemkülönben szép színezés jellemzik. Mind e sajátságaiknál fogva művei az egykorú legkiválóbb arczképek sorában foglalnak helyet.

Ekként Michałowski pessimismusa alaptalannak bizonyúlt. Ellenkezőleg, a fölsorolt jeles művészek a társadalomban élesztették a művészet szeretetét, a nagy politikai szerencsétlenség által lesújtott lelkekbe új ösztönt plántáltak; másik ismét a nyugati műveltség hatása alatt terjesztették a rajztanítást, és mély tartalmú, formailag jelesebb, az országban eddig nem látott tökéletességű művészeti alkotásokat állítottak föl előképekűl. Szynalewski élete végeig tanított a krakói művészeti akadémián, Löffler ma is tanít ugyanott. Végűl Rodakowski volt a legelső, ki a világ előtt bebizonyította, hogy vannak lengyel festők, kik érdemesek arra, hogy ismertek legyenek és pedig oly időben bizonyította ezt be, a midőn még nem volt tulajdonképeni lengyel festészet.

Grotger Arthúr: Puszcza, a Lituania cyklusból.
A krakói „Towarzystwo sztuk pieknych” művészeti egyesűletben.

E nemzedéknek hatása alatt egy újabb és izmosabb nemzedék keletkezett és az előbbinek vállain még magasabbra emelkedett. A költészet kora elmúlt, hatása azonban mély nyomokat hagyott a társadalomban; e hatás a 60-as évek ideális hangúlatának egyik eleme volt és kifejezést nyert az 1863-ik évi nemzeti mozgalomban; azután következett a válság és a kijózanodás s ennek nyomában fakadt a positiv munkálkodás iránti hajlam. A meddő áldozatok borzalmai fájdalmat és részvétet keltettek, de ugyanakkor fölnyitották az emberek szemét, hogy lássák a valóságot; más felől pedig arra késztették a nemzetet, hogy megértse az eseményeket, a melyeknek sulyja alatt nyögött az akkor még élő nemzedék, hogy választ keressen arra a kérdésre, hogy az egykor hatalmas birodalom miért semmisűlt meg és részei miért kerűltek más birodalmak hatalma alá. Ezzel megindúlt a mozgalom a történeti kutatás terén. A társadalom lassanként meggyőződött arról, hogy a bukás okát önönmagában kell keresnie, nem a külső körűlményekben, inkább belső viszálykodásban, a birodalom fogyatékos szervezetében, a minek káros hatása a nemzeti élet minden terén mutatkozott. Ebben a válságos pillanatban kezdett gyümölcsözni az a mag, melyet az előbbi nemzedék elvetett. Megkezdődött a lengyel festészet virágzó kora, a melynek fő irányai visszatükrözték a nemzet állapotát és kifejezést adtak a nemzetet mozgató áramlatoknak. Grotger Arthúr volt az a művész, kinek lelkében a nemzeti idálismus egész tragédiája végig játszódott, a ki ezen ideálismus sírjára letette művészetének virágát, a mennyiben annak mélyéből kiemelte és személyesítette mindazt, a mi benne általános emberi és örök érvényű. Azonban Matejko János volt az a mester, a ki bemélyedt a múltba, és annak jeleneteit egymásután a világ szemei elé állítá, hogy tanúlságúl szolgáljanak a jelenben és a jövőben, hogy más felől a megaláztatás idejében fölemeljék a nemzet lelkét, táplálják abban a büszkeséget. Ez a mester a legnagyobb lengyel festő és egyszersmind egyik legnagyobb történeti festője a jelen századnak.

Matejko János: országgyűlés Varsóban 1773-ban.
A bécsi cs. kir. műtörténeti udvari múzeumban lévő eredeti után, Hecht Vilmostól.

Mielőtt e két művészszel részletesebben foglalkoznánk, vessünk egy pillantást a velük egykorú, de náluk csekélyebb nevezetességű művészek közűl a kiválóbbakra, a kik a két mester tevékenységének mintegy a hátteréűl szolgálnak. Grabowski András (született Krakóban 1833-ban, meghalt Lembergben 1886-ban) sokszor nehézkes, de határozott jellemző képességénél fogva jeles arczképfestő volt; Gryglewski Sándor (született Nyugati Galicziában Brzostekben 1833-ban, meghalt öngyilkosság által Danzigban 1879-ben) tehetséges építészeti festő volt. Kotsis Sándor (született Krakóban 1836-ban, meghalt 1878-ban) a kisvárosi és a falusi nép életét költői hangúlattal s a valóság és a vidék iránti mély vonzalommal ábrázolta, s ekként festményeinek megnyerő helyi jelleget kölcsönözött. Postel-Leopolski Vilmos (született Drohobyczben 1830-ban, meghalt 1892-ben) arczképeket és kisebb történeti tárgyú képeket festett; műveit élénk színérzék jellemzi. A fölsorolt művészek tanúlmányaikat mindannyian a krakói művészeti akadémián végezték, mely Stattler után Łuszczkiewicz Ulászlónak, a festészet érdemes tanárának a vezetése alatt állott. Azután tanúlmányaikat Bécsben Ruben, Münchenben Schwind vagy Seeberger mellett folytatták; egyik-másik megfordúlt Párisban is, azonban Krakó eltörűlhetetlen bélyeget nyomott műveikre és művészetük sokféle hatás mellett is állandóan megőrizte hazai jellemét. Erejüket hazai forrásból merítették; a haza és a nemzet sugalták művészetüket. E festők általános színvonala fölé emelkedik a fönt említett két mester, kiknek neve világszerte ismeretes.

Grotger Arthúr (született a kelet-galicziai Ottyniowicében 1837-ben, meghalt Amélie les Bainsben 1867-ben) tanúlmányait Lembergben Maszkowski vezetése alatt kezdette, majd egy ideig a krakói iskolán tanúlt, utóbb Ruben és Schwind tanítványa volt. Festett olajban arczképeket és genreképeket, különféle tárgyú vízfestményeket; de legkiválóbbak krétával rajzolt képsorozatai mint: „Varsó”, „Polonia”, „Lituania”, „Háború”, mely utóbbi Ő felsége birtokában van. E műveket mély költői érzés, nagy báj, a motivumok fölhasználásában és az elrendezésben gyakran lángeszű lelelményesség jellemzi; A Chopin-féle zene hangúlatával rokon mélabús hatásuk megkapó és szinte feledhetetlen. A „Lituania őserdeiben szágúldó halál” czímű képe mértékeűl szolgálhat ez érzelemnek és hazafiúi hangúlatnak.

Matejko János: Bołesiaw Wielki (Chrobry).
„Lengyelország királyai és uralkodói” (Bécs, 1893. Perles kiadványa) czímű könyvből.

Matejko János Krakóban 1838-ban született és ugyanitt halt meg 1893-ban. Mondhatni, hogy az a város, a melyben az e századbeli lengyel történetkutatásnak alapját megvetették, Krakó volt bölcsője, életfogytiglani lakóhelye és szokatlanúl termékeny munkásságának a színhely. A nagy alakú festményeknek egész sora, mint a „Rejtan a varsói országgyűlésen”, mely a császári udvari múzeumban őriztetik, továbbá: „Skarga atya III. Zsigmond udvarában megjósolja a birodalom bomlását”, „A Tannenberg melletti ütközet”, „Albrecht porosz herczeg hódolata”, „A lublini unio”, „Sobieski János Bécs kapui előtt”, „Kościuszko Racławice előtt”, végűl a Lengyelország művelődésének történetét ábrázoló húsz geniális vázlat és még számos kisebb-nagyobb kép és vázlat Lengyelország egész történetét, annak szerencsés és szomorú eseményeit föltárták a nemzet és az egész világ szemei előtt, s a történeti személyek hatalmas jellemzése által maradandó typusokat tűntettek föl, melyeket majd a jövendő nemzedékek is megértenek. Matejko életének utolsó éveiben a krakói Mária templom belsejét díszíté festményekkel és mondhatni, az ecsetet kezében tartva halt meg, mielőtt befejezte volna utolsó művét, melyet halála után Lemberg város szerzett meg. Méltán mondták róla, hogy a század utolsó történeti festője, „a kinek erős meggyőződése és hite volt”. Úgy festett, mintha nagy hivatást teljesített volna. Noha nagy gondot fordított a részletek archaelogiai hűségére, mindazáltal nem az ékszerek és a ruházat, vagy többé-kevésbé festői előállítás tették műveinek a lényegét, hanem az ember, annak történeti szerepe és a körűlmények, melyeknek keretében a szereplőt ábrázolja. nemes gondolkozású és önzetlen volt; képeit elajándékozta, mintha neki semmibe sem kerűltek volna; áthatva a művészet apostolságától saját hírnevének szárnyain körűlhordta a földgömbön hazájának hírnevét. Nem tudni, ki volt a tanítója. Legnagyobb mestere hazájának történetimúltja volt, első sorban pedig Krakó letűnt nagyságának emlékei és jelei. Ifjúkorától kezdve Stoss Vidnek a Mária templombeli oltára gyakorolt legnagyobb hatást művészeti tevékenységére. De míg egyfelől hasonlóság mutatkozik Matejko és Stoss Vid között, a mennyiben a német mester módjára ő is az alakoknak a részletekben való határozott, sőt néha szertelen kialakítására törekszik, másfelől a Krakóban levő nagy számú késő olasz renaissance emlékek hatása is visszatűkröződik művein. A késő csúcsíves művészet erősen nyilvánúló valószerűsége, valamint a rajzolatnak és formáknak barokk szabása teszik Matejko tehetségének jellemző vonásait, a melyekhez a rendkivűl gazdag változatosság iránt való hajlam járúl. E sajátságokban rejlik az ereje, de egyszersmind sok esetben a gyöngéje is. Ekként Matejko azon újabb időbeli lengyel festő, a kin fölismerhető azon műveltségi fejlődés hatása, melyet az imént vázolni megkisérlettünk. Grotger művein is meglátszik ez a hatás, csakhogy nem oly határozottan és kézzel foghatólag. E két művész a legkiválóbb és legjellemzetesebb képviselője a XIX. századbeli lengyel festészetnek. Grotger művészetéből képzelő erő és kedély sugárzik felénk, Matejko művészetébena népnek és a jellemnek alkotó elemeit ismerjük föl, úgy, a mint azok a múltban kialakúltak. Mondhatni e két művész egymást kölcsönösen kiegészíti.

Matejko János: Hedwig királyné
„Lengyelország királyai és uralkodói” (Bécs, 1893. Perles kiadványa) czímű könyvből.

Matejko halálával befejeződött a történeti festészet korszaka. Az e század második felében született ifjabb nemzedék, melyhez a most élők nagyobb része tartozik, egészen más nyomokon halad. Valamint a társadalom ma első sorban belső fejlődésével, gazdasági és társadalmi kérdésekkel foglalkozik: úgy a lengyel festők is a nép, a természet és a jelenkori eszmék és törekvések felé fordúltak. Mindazon áramlatok, melyek a festészet terén az utóbbi ötven év alatt uralkodók voltak, visszatűkröződtek és visszatűkröződnek e nemzedék művészetén. A legszertelenebb valószerűség, annak minden következménye, az impressionismus, annak fínom színárnyalatai, az oly sok tekintetben jogosúlt „szabad napvilágítás”, mely azonban, mint átmeneti korban rendesen történni szokott, gyakran olyan eredményre jut, mely a kitűzött czéllal merőben ellenkezik, vagyis a valóságot épen abban hamisítja meg, a miben híven törekszik azt visszatükröztetni; végűl az új eszményiség, mely mintegy óvás akar lenni az esetlen, nyers valószerűség ellen és tartalom tekintetében hasonló szükségletnek felel meg, mint a szabad napvilágítás a forma tekintetében: a mai fejlődésnek e változatos jelenségeit tűkrözte és tűkrözi vissza a most fölvirágzó és az élet teljességéből merítő lengyel festészet. Nap-nap után újabb tehetségek tűnnek föl, számuk folyton növekszik; azért csak a leghatározottabb egyéniségek fölsorolására kell szorítkoznunk és csak azokról ejthetünk nehány szót, kik a figyelmet nagyobb mértékben magukra vonták.

Matejko János: Angyal a krakói Mária templom falfestményeiből.
Az eredeti vázlat után, Siegl Károlytól.

Lipiński Ipoly (született Nowy-Targban 1848-ban, meghalt Krakóban 1884-ben), noha aránylag idősebb a többinél, mégis az ifjabb nemzedékhez tartozik; leginkább népi jeleneteket festett; műveit nagy valószerűség és igazság jellemzi. Popiel Tádé, Piotrowski Antal (született a lengyel királyságban 1853-ban), Tetmayer László, Makarewicz Gyula (született Lembergben 1856-ban), Adjukiewicz Zsigmond, Wodzinowski Vincze (született Igołomiában 1864-ben), végűl Falat Gyula (született Kelet-Galicziában, Teligłovyban, 1853-ban), a ki valamenyiük közt a legkiválóbb, első rendű művész, most a krakói művészeti akadémia igazgatója. A fölsoroltak genre-képeket festenek, melyeknek tárgyait a nép életéből veszik; népies typusokat, mezei munkásokat, kisvárosi országos vásárokat, erdő sűrűjében vadászati jeleneteket ábrázolnak; fő törekvésük, hogy a valóságot mennél hívebben tűkröztessék vissza. Kossak Adalbert élénk csataképeket és a katonai életből vett jeleneteket fest. Benedykotowicz Lubomir, kivált pedig Kochanowski Román lengyel tájképeket festenek, fenyűerdőket, melyeknek koronáit a leáldozó nap sugarai megaranyozzák; a Visztula patját, melyen az éjszaki táj szegényes növényzetét, a fűzfa kórhadt tönkjét, vagy az ezüstös levelű nyárfát és a szürke eget visszatűkröző vizet látjuk. A korán elhalt Gottlieb Móricz (született Drohobyczben 1856-ban, meghalt 1879-ben) a festészetnek egészen más faját képviseli; érzelemvilága rokon Heine költészetévek, s az ó-testamentomi hagyományokra vonatkozó ábrázolásainak sajátos bibliai hangúlatot kölcsönöz. Pruszkowski Witold fényes tehetségű és nagyszabású festő, képeinek tárgyát a lengyel nép mondáiból vagy a népéletéből meríti és majd saját mélabús lelki állapotát, majd a nemzeti küzdelemnek, leveretésnek és szenvedésnek a költészet által eszményített világát tolmácsolja páratlan gyöngédséggel. Malazewski Jacek (született Orosz-Lengyelországban Radomban 1855-ben, most Krakóban lakik) a szó valódi értelmében művész. Pruszkowskival rokon lélek, de egészen sajátos fínom érzés jellemzi. Igazi költői lelke eszményi világban él; ámbár tevékenysége nem egészen egyöntetű, mégis állandóan új irányt és eszközöket keres, a melyek fölfogásának legjobban megfelelnek és érzelmeit leghívebben tükröztethetik vissza. Végűl Stachiewicz Péter (született Keleti Galicziában Novosiołkiban 1858-ban) nem csupán festő, hanem kivált illustrátor és rajzoló, a szentek legendáit legváltozatosabb ábrázolásokban állítja szemeink elé; kimeríthetetlen termékenységgel alkotja a mindig vonzó képeket. Krudowski Ferencz (született Krakóban 1860-ban) az egyházi festészetet képviseli; egyideig Griepenkerl tanítványa volt; a Jézus életét, a Madonnát és a szenteket ábrázoló képei egy felől kissé hasonlítanak az olasz festészet nagy korszakabeli typusokhoz, másfelől pedig az önkivűleti állapot és a mai idegesség jellegével bírnak. Itt kell megemlítenünk a lembergi Styka Jánost is, a kinek egészen mai fölfogással festett Madonnája, mint „Lengyelország királynéja” évekkel ezelőtt sok emlegetés tárgya volt. Styka egyébként a festészet több ágát műveli. Pochwalski Kázmér (született Krakóban 1855-ben), a bécsi művészeti akadémia tanára, legkiválóbb képviselője az arczképfestésnek. Egyéb művei közűl megemlítjük a krakói zálogház ülstermének mennyezeti képét. Festett azonkivűl számos genre-képet, melyeknek nagyobb részét az országnak ajándékozta. Az arczképfestés terén az utóbbi években föltűntek még Augustynowicz Sándor, a ki kissé nyers, de igen tehetséges, továbbá Boznańska Olga. E fínom érzésű művésznő helylyel-közzel nagy sikerrel alkalmazta a színes krétával rajzolt és olajjal festett arczképeken a mai szabad napvilágítást. Nem régiben két új tanár hívatott meg a krakói művészeti iskolára: Wyczolkowski Leo és Axentowicz Tivadar. Az előbbi Varsóban 1852-ben született; festményeinek jellemző sajátossága az erélyes rajz és színezés, a mihez határozott önállóság járúl; a valóság iránti élénk érzék mellett a képzelet világában is otthonosan érzi magát. Axentowicz, az ifjabbik (Erdélyben Brassóban 1859-ben született), több évet töltött Párisban, majd rövidebb ideig Londonban tartózkodott és aközben az egykorú franczia és angol művészek műveit tanúlmányozta. Rajzaiban, tanúlmányaiban és arczképeiben szerencsésen egyesíti a mai érzelemvilágnak és a jelenkori technikának a fínomságait. A fölsorolt művészek nehánya Krakóban, nehánya Lembergben született; vannak köztük olyanok is, kik az ország határán kivűl születtek, de valamennyi Ausztriában telepedett le, mindannyian itt dolgoznak és alkotnak, és majdnem valamennyi a krakói iskolán sajátította el a művészetet. Néprajzi tekintetben a legkülönfélébb elemekből áll a művészek e csoportja; azonban a dolog természeténél fogva legfontosabb és legszámosabb a lengyel elem, mely a művészet egyetemének a lényegét teszi. Makarewicz rutén, Axentowicz pedig örmény eredetű; az országban nagy számmal levő sémi elemet Gottlieb képviseli. Az alapvető és az egész életre nézve legfontosabb tanúlmányokat legtöbben az országban végezték, tovább képzésüket ellenben Bécsben és Münchenben nyerték; némelyek Párisban tanúltak, így Malczewski, a ki egy ideig Lehman tanítványa volt. A helyi sajátosságok, melyeket első tanúlmányaik révén szívtak magukba, a későbbi tanúlmány következtében nem mosódtak el bennük. Ez a körűlmény az, mely a nemzetközi versenyeken őket figyelemre méltókká teszi; ez kölcsönöz nekik eredetiséget és művészi becset. Alkotásaik tartalma, a jelenetek, a typusok, a háttér kiválóan helyi jellegű; ez által különböznek a más nemzetbeli festőktől és ez által keltenek érdeklődét. Mindegyiknek bizonyos üdeség, élénk véralkat és szenvedély kölcsönöz vonzó erőt; egyik-másik nyerseségével és természetességével kelt figyelmet; azoknak festményeit pedig, kik mélyebben éreznek, bizonyos szomorúság, epekedés jellemzi, a mi összhangban van az ország természetével, a népdalok és a lengyel költészet hangúlatával. A forma tekintetében a XIX. század folyamán fölmerűlt valamennyi áramlat közt a szabad napvilágítás vitte a vezérlő szerepet. Mint az egész világon, Lengyelországban is minden téren a napfényt szomjazza a század és a haldokló Goethével fölkiált: „Több világosságot!” Korunk művészeti fejlődésének minden mozzanata e fölkiáltással végződik és az újabb, izmosabb és önálóbb tehetségek sokasága egy maga eléggé bizonyítja, hogy a festészet ezen irányának Lengyelországban jövője van.

Stachiewicz Péter: A szombat-esti fénysugár. Kép az „Istenanyja legendája” czímű sorozatból

Befejezésűl röviden szólunk a XIX. századi szobrászatról. Lengyelországban a szobrászat alkalom híján eddig nem igen fejlődött. A hol nem kinálkoznak emlékszerű föladatok, a hol nem emelnek nyilvános épűleteket, vagy a hol az ilyen építkezés a ritka kivételek közé tartozik, ott az építészettel oly szoros kapcsolatban levő szobrászat sem fejlődhetik. Ebből azonban nem következik, hogy a lengyeleknek nincs érzékük a szobrászat iránt, s hogy az országban nincsenek szobrászok. Nem szólunk Thorwaldsennek Krakóban és Lembergben levő szobrairól és domború műveiről, sem a florenczi, meg római szobrászokról, a milyennek Ricci és Taddolini, a kiknek fehér márványból faragott síremlék-műveivel itt is találkozunk. Bennünket itt első sorban a hazai szobrászok érdekelnek. Az első, ki közűlök figyelmet keltett, Stattler Henrik volt, fia Stattler Adalbert festőnek, született Krakóban 1834-ben. Egyik kiváló műve Sapieha herczegnő síremlékén az elhúnytnak alakja a Przemyśl melletti Krasiczyn kastély kápolnájában. Stattlerrel egy időben élt Szubert Leó, a ki a Wadowice melletti Oświęcimben 1830-ban született és 1857-ben halt meg. Legjelesebb alkotása volt Uhlandnak „A dalnok átka” czímű költeménye után készített szoborcsoport. Filippi Páris (született Krakóban 1836-ban, meghalt 1874-ben) síremlékei, mellszobrai és domború művű képmásai annak idején általános tetszésben részesűltek. A ma élő szobrászok közűl első helyen érdemel említést Gadomski Valér (született Krakóban 1834-ben), a krakói művészeti akadémia érdemes tanára, a ki számos mellszobrot, egész alakot és domború művet készített, többek közt Kopernikus márvány szobrát, mely a krakói tudományos akadémia előcsarnokát ékesíti. Midőn Gadomski szeme világát elveszté és tanítói hivatását nem folytathatta, helyét Daun Alfréd (született Baranówban 1854-ben) foglalta el. Ez Bécsben Hellmernél tanúlt; szorgalmas és tehetséges tanító, a kinek számos és sokat igérő tanítványa van; krakói épűletek számára több díszítő szobrászati művet készített. Az ifjabb nemzedékhez tartozó, most működő szobrászok művei legnagyobb részt figyelemre méltók. Részben Lembergben, részben Krakóban élnek: Barącz Tádé (született lembergben 1849-ben), Dykas Tamás (született a Dębica melletti Gumniskában 1853-ben), Lewandowski Román (szül. Orosz-Lengyelországban Kotlingben 1859-ben), Zawiejski Miecislaus (szül. Krakóban 1857-ben), Błotnicki Tádé (szül. Lembergben 1858-ban). Mindannyian a bécsi akadémián, Zumbusch, Kundmann és Hellmer iskolájában tanúltak. Egyik-másik Florenczben Rivalta műhelyében folytatta tanúlmányait.

Pieszowski Antal: Síremlékhez tartozó alak.
A krakói múzeumban lévő gipszöntvény után.

Guiski Marcelli, a legjelesebb lengyel szobrász, elüt a többitől. Ukrániában Krzywczyńcében 1830-ban született, Rómában Luigi Amici tanítványa volt, majd hosszabb ideig tartózkodott Francziaországban, jelesűl Párisban. A franczia és az olasz hatás még későbbi művein is meglátszott. Élete utolsó évtizedeit állandóan Krakóban töltötte. Meghalt 1894-ben. Igazi művészlélek volt, ki lángolóan lelkesedett a művészetért; fehér márványból számos női mellszobrot faragott, melyeknek a gyöngéd érzéstől áthatott formák, nemes, előkelő fölfogás a kiváló sajátosságaik. Modrzejewska Helén híres lengyel színésznő mellszobra egyik legszebb műve. Nagyobb alkotásai domború művek és síremlékek. Noha ezek is gyöngéd és nemes érzésről tanúskodnak, mindazáltal nem mentek bizonyos ridegségtől és az ó-kori szobrászat iránti elfogúltságtól.

A szobrásznők közűl említést érdemelnek Rožniatowska Antonia és Certowicz Tolla. Mind a kettő Oroszországban, a kiewi kormányzóságban született, amaz 1860-ban, emez 1863-ban, de mind a kettő Krakóban tart műtermet. Nagy tehetségű művész volt a korán elhúnyt Lipiński Szaniszló (1840–1882); szintén kiváló tehetségűek a még élő Wojtowicz Péter és Pleszowski Antal. Az előbbi Przemyśl környékén 1862-ben született, Kundmann tanítványa volt, egy ideig Budapesten élt, utóbb Lembergben telepedett meg. Nagyobb figyelmet a „Sabin nők elraboltatása” czímű csoportja, kivált a fürdőből kilépő fiatal leány mezítelen alakját ábrázoló bronz szobra keltett, mely magán tulajdonban van. Pleszowski a Krakó melletti Łagiewnikiben 1857-ben született, Rómában tanúlt és hosszabb ideig ott dolgozott. Az a síremlékűl szolgáló alak, melyet képben bemutatunk, a renaissance mesteri alkotásainak hatását árúlja el; mély érzés mellett a szobrászat lényeges követelményeinek megértése teszik kiváló tulajdonságait. Ekként a szobrászok tekintélyes sora egészíti ki a festőkét és reményt ad, hogy a szobrászat terén is élénkebb tevékenység fejlődik ki, mihelyt a körűlmények kedvezőbbek lesznek.

Noviny Arcanum

Zaujíma Vás, čo o tejto téme písali noviny za posledných 250 rokov?

Zobraziť