III. SZÍN.
Keressünk egy mély, csöndes árnyat: ott
Öntsük ki bús szivünket.
Jobb, ragadjunk |
Jogunkat, férfiakként. Minden új
Reggelre új özvegy siralma kél,
Új árva jajgat, új bánat veri
Arczul a mennyet, s boltja visszazeng,
Mikép ha Skócziánkkal érzene
S együtt kesergne tördelt hangokon.
Mit elhiszek: megsiratom; hiszem:
A mit tudok, s a min segíthetek:
– Ha jó idő fordul, – meg is teszem.
Tán mind igaz, mit elbeszélsz. – E zsarnok,
Kinek neve is fekélyt költ nyelvemen,
Egykor becsűletesnek tartaték:
Te is szeretted őt, míg ő se’ bánta
Téged. S ifjú vagyok bár: érdemet
Talán szerezhetsz vélem, nála; mert
Eszély: szegény, ártatlan, gyönge bárányt
Engesztelésűl adni a boszús
Istennek.
Áruló én nem vagyok.
De Macbeth az. S a jó nemes szív is
Megtántorulhat egy hatalmi szó
Előtt. De megbocsáss: az én gyanúm
Nem vesz ki téged abbul, a mi vagy.
Az angyalok még fényesek, ha bár a
Legfényesbik lehullt. Minden gonosz
A jó szinébe búvik; ám azért
Saját szinét a jó megtartja.
Oh! |
S tán épen ott, |
Zavarban úgy hagyál nőt, gyermeket,
A szív e drága tárgyait s erős
Szent kötelékig? S még bucsútlanul!
Kérlek ne vedd sértésnek a gyanút, mely
Csak enmagam paizsa! Azért lehetsz
Becsületes te, bár mit higyek én.
Vérezz tehát, vérezz, szegény hazám!
Hatalmas önkény, verj erős gyökért,
Hisz bántani sem mér a jog. – S te tűrd
Igádat: – ott ingatlan áll a czím!
Isten veled, mylord; minek te vélsz,
Olyan czudar nem lennék mind azon
Földért, mit ama zsarnok körme tart
És ráadásul kincses Indiáért!
Ne légy sértődve. Nem vádollak én
Határozottan. Elhiszem: nehéz
Békóba verve roskadoz hazánk;
Sir, vérzik, és mindennap új sebe
Tátong a régi mellett; azt is el-
Hiszem: jogomnak védletére sok
Kar fogna emelődni; s Anglia
Kegyes királya is nehány ezert
Igére. Mind a mellett, bár a zsarnok
Fejére hágnék, vagy kardom hegyére
Tűzném föl azt: – szegény hazám fölött
Több vétek ülne csak, mint ült előbb,
S többet s kínosban kéne tűrnie
A még gonoszb utódtól.
És ki az? |
Magam; kiben jól érzem, úgy be van
Minden bűn oltva, hogy ha mind kihajt:
A fekete Macbeth hófehér leend,
S az elgyötört ország – határtalan
Önkényeimmel egybe-mérve őt –
Báránynak fogja vélni.
Nincs a bősz |
Elkárhozott ördög, ki Macbethet
Fölülmulná!
Hiszem: hogy vérszopó,
Fösvény, csalárd, kétszínű, bősz, buja,
Alattomos, s minden nevezhető
Bűnnel rakott. De bennem féktelen
A bujaság; nőitek, leányitok,
A tisztes aggnők s gyönge szűzek együtt
Nem töltenék be vágyaimnak éh
Torkát, s mohó hevem letörne minden
Korlátokat, mik szenvedélyemet
Ellenzenék. Jobb Macbeth, mintsem ily
Uralkodó.
A féktelen mohóság
A természetnek zsarnoksága, mely
Sok büszke trónt üríte már meg, és
Királyokat dobott le. Ám azért
Elvenni azt, mi a tied, ne félj;
Bőv alkalom lesz űznöd a gyönyört
S hidegnek látsz’nod a világ előtt;
Hajlékony asszony van elég, s tebenned
Sem lakhatik oly falánk kesely, hogy azt
Elnyelje mind, ki szivesen megadja
Egy rá vágyó királynak jó magát!
Azonkívül, romlott természetem
Oly telhetlen fukarság fészke, hogy
Volnék király csak: uradalmiért
Elölném a nemest; megfosztanám
Házátul ezt, azt drágaságitól,
S a kincshalom csak fűszer lenne, mely
Falánkabbá tegyen, hogy új meg új
Fortélyt koholjak, minden hűt s igazt el-
Veszítni birtokáért.
E fukarság |
hajt, mint a nyár-hevű kéj; ez vala
Már sok királyunk megölője! Még
Ezért se félj: elég dús Skócziánk,
Hogy vágyadat betöltse azzal is,
Mihez jogod van. Ez mind tűrhető, s más
Erényid ellensúlyozzák.
De nincs, |
Királyhoz illik: mint erély, igazság,
Hitbuzgalom, tűrés, kegy, hősiség,
Mérsék, kitartás, jótevés, alázat,
– Nincs bennem egynek egy paránya is;
De sokszorozva minden, a mi bűn,
Mind összesen s egyenként! Sőt ha tőlem
Függ: én a béke lágy tejét pokol
Tüzére önteném; az egyetértést
Fölbujtanám – s mindent egymásra föl-
Uszítanék.
Oh, Skóczia, Skóczia!
Ha uralkodásra ily ember való –
Szólj, én ilyen vagyok.
Uralkodásra? |
Nemzet! Bitorlód véres körmiből
Mikor viradsz megint jobb napra, hajh,
Ha trónod jogszerű utóda is,
Ön átka által bélyegezve, így
Mocskolja bé nemzőit! Oh, dicső
Atyád kegyes király volt; a királyné,
Ki szült, gyakortább térden álla, mint
Lábon, s míg élt, naponként meghala.
Isten veled – mert ép e bűnök, a
Miket magadra vallasz, űztek el
Hazámból engem! Oh szivem, oda
Reményed!
Macduff, e nemes harag
Az erény szülöttje, s a setét gyanút
Szivemből mind kitépi, s engemet
Becsűletedről megnyugtat. Hasonló
Fogások által rég kisérte már
Az ördögi Macbeth; könnyen hinnem a
Meggondolás tilt. Ám Isten legyen
Tanú közöttünk: mert im átadom
Sorsom kezedbe; visszahúzom azt,
Mit enfejemre vallék, s mind, mivel
Magam gyaláztam, ím elesküszöm,
Mint idegent természetemtül. Én
Asszonyt nem ismerék még; hamisan
Nem esküvém; alig vevém el azt,
A mi enyém volt, nem szegék hitet;
S az ördögöt sem árulnám el a
Társának; nem kevésbbé szeretem
Az igazságot éltemnél. E volt
Első hazug szóm, magam ellen, az
Imént. S minő vagyok valóban: az
Tiéd s szegény hazámé, – a hová
Ép’ jöttöd előtt indúla tízezer
Csatára kész vitézzel agg Siward.
Jerünk mi is, s ügyünk a mily igaz: úgy
Segítsen a szerencse! – Mért levél
Ily néma?
Oh, nehéz egyszerre ily
Kedvetlen és kedves beszédeket
Összhangba hozni!
Egy Orvos jő.
Jó, beszélhetünk |
Le, Sir. Egész csoport szegénybeteg
Vár gyógyításra; kórságuk daczol
A gyógytannal; de érintésitől
– Oly szent erőt adott kezének ég –
Rögtön kigyógyul!
Köszönöm, orvos úr! |
(Az Orvos el.) |
Miféle kór az?
Úgy hívják: „király baj;” |
Mit, a mióta Angliát lakom –
Gyakorta láttam. Mint imádkozik?
Ő tudja jobban; annyi szent, hogy a
Legkórasabbakat, fekély- s sebekkel
Rakottakat, a kikre nézni kín,
A kikre nincs szer: ő kigyógyitá.
Csak egy arany érmet akaszt nyakokba, szent
Imák között. Sőt úgy igérteték,
Hogy bírni fogják még utódi is
Ez áldott gyógyerőt. Azonkivül
Bir égi jós-szellemmel is. S ekép
Sokféle áldás körzi trónusát,
meg annyi jel: hogy ég kegyeltje ő.
Rosse jő.
Ki jő emitt?
Földink, de még |
Drága jó rokon, |
Most ismerem föl. – Ég!
Hárítsd el azt, mi minket elkülönz,
Minél elébb!
Amen rá!
Skócziánk |
Oh jaj, szegény hazánk magátul is
Majd visszaréműl! Nem nevezhető
Többé anyánknak; temetőnk, a hol
Csak az mosolyg, ki nem tud semmiről;
Hol jaj, nyögés, sirás eget ver – és
Nem veszi számba senki, mert a bú
Vad őrjöngése már mindennapos.
Halál-harang szól: nem kérdik, kinek?
S a hűnek élte hervadóbb, süveghez
Tűzött virágnál: – még beteg se’ volt,
Csak meghal!
Oh! merész előadás
S mégis való!
Legújabb gyász mi volt?
Ki már egy óra előttit emlit: azt
Kinevetik. Mert minden pillanat
Új gyász szülője.
Hogy van nőm? |
No, – jól. |
És gyermekim?
Jól, ők is. |
A bitor |
Nem az; |
Ne légy oly szófukar. – Hogy áll ügyünk?
Midőn egy szivemen nehézkedő
Hírrel megindulék: hallám a neszt,
Hogy síkra szállt ki sok bátor nemes:
Mit annyival könnyebben elhivék,
Mert talpon láttam a zsarnok hadát is.
(Malcolmhoz) Itt az idő! Tekintetedre honn
Hősök teremnek; kardot rántanak
A nők is, a nyomor nehéz igáját
Lerázni.
Légyen vigaszúl nekik,
Hogy már jövünk. A jó angol király
Siwardot adta mellénk tízezerrel,
Kinél egész keresztyénség se’ tart
Jobb agg vitézt.
Bár én is a vigaszt
Hasonlóval tudnám viszonzani!
De oly szók égnek ajkamon, miket
Vadonba volna jobb üvöltenem,
Hogy soha fül ne hallaná!
Mi az? |
Mi egyre súlyosúl?
Nincs szív, ki ebben |
Illet leginkább.
Úgy tovább ne vond |
Füled ne |
Mert gyászosabb hang még nem érte, mint
Mit ez kiált belé!
Ha! gondolom – |
Váradra törtek. Nődet, gyermekid’
Legyilkolák. Elmondanom: mikép?
Az annyi volna, mint szegény leölt
Bárányaidhoz vinni téged is
A mészárszékre.
Oh, irgalmas ég!
(Macduffhoz) Ember, ne húzd szemedbe kalapod –
Adj szót kínodnak; a szótlan keserv
Csak balsúgója túlfeszült szivednek,
Mely azt sugdossa szűntelen: Repedj meg!
S gyermekim is?
Nőt, gyermeket, cselédet, |
S nem lehettem ott! |
Mondtam. |
Végy erőt! |
Mély sebre írul.
Nincsen gyermeke! |
Oh, poklok ölyve! Mind! parányi kis
Csibéimet, anyjostúl! iszonyú!
Egy lecsapással!
Tűrd mint férfi. |
Úgy |
Felejtsem-e, hogy ők voltak nekem
A legbecsesbek? Látta ezt az ég –
És nem segíte rajtok? – Oh, bünös
Macduff! miattad estek el! Nem ön
Vétkök miatt, de értem, nyomorúltért
Csapott a vész fejökre. – Adj nekik
Nyugtot, nagy ég!
E’ légyen fegyvered |
Szived ne tompítsd, sőt tüzeld vele!
Szememmel asszonyt tudnék játszni most
S hetvenkedőt nyelvemmel. – Oh, nagy ég!
Szűntesd a távolt: s szemtül szembe hozd
Elémbe Skócziának ördögét,
Kard hosszaságra; és ha megmenekszik:
Nem bánom, akkor engedd el bünét!
Ez férfias szó. Most jer a királyhoz;
Kész már hadunk, s csupán a búcsuvét
Van hátra még. Macbeth az aratásra
Megért – s a sarlót fenn az égiek
Fenik reá. – Vigasztalódjatok:
A hosszú éj is végre lát napot. | (Mind el.) |