BEVEZETÉS.
BEVEZETÉS.
Rowe és mások emlitik, hogy Erzsébet királynő nagy kedvét találta a kövér lovag alakjában s abbeli kivánságát fejezte ki, hogy szeretné Falstaffot mint szerelmi kaland hősét látni. Ez óhajtásnak megfelelőleg irta a költő a „Windsori vig asszonyok”-at s tizennégy nap alatt elkészült vele. E hagyományban nincs semmi hihetetlen; nem szól ellene, mint némelyek felhozzák, a királynő magas életkora, mely nem engedte volna, hogy efféle bohóságokban kedvét lelje, mert tudvalevőleg Erzsébet nemcsak élte végéig megőrizte üdeségét és élénkségét, hanem szerette is azt minden alkalommal feltűntedni, s jó hatvanas volt, midőn még tánczolt az udvari bálokon; nem szól ellene az idő rövidsége sem, mert Shakspereről könnyen föl lehet tenni, hogy különösen alkotó ereje tetőpontján és teljességében megirhatta tizennégy nap alatt a jellemzésnek, a szerkezeti és scenikai tökéletességnek e humortól duzzadó mesterművét. De ha e hagyományt a legendák közé soroljuk is, mindenesetre bizonyságul szolgál arra, mily szükségesnek s mintegy természetes kivánságnak tűnt fel, hogy Falstaffot és társait, kiket IV. Henrikben s részben V. Henrikben megszeretett a közönség, mint régi kedves ismerőseit még egyszer látni óhajtsa, és pedig egész hozzájok illő keretben, s tiszta vigjáték talaján, kiemelve a nagy történeti képből, melyben először jelentek meg, s elkülönítve a hatalmas, néha tragikus összeütközésektől, melyeknek epizódjait töltötték be. Akár a királynő, akár a közönség adott kifejezést e magától értetődő kivánságnak, bizonyára a költő maga is érezte, hogy a Falstaff-kör többet érdemel, mint csupán a nagy történeti dráma mellékalakjait szolgáltatni, és Falstaff méltó arra, hogy központja legyen egy tisztán vigjátéki bonyodalomnak.
Nem szükséges tehát a Windsori vig asszonyok keletkezési idejét erőnek erejével összefüggésbe hozni a Falstaff-kör chronologiájával. Némely kritikusok, többnyire angolok, de németek is, kik nem tudták megérteni, hogy Falstaff és társai e darabban friss egészséggel járnak-kelnek, holott V. Henrikben Falstaff, Bardolph és Nym meghaltak, mindenféle erőfeszitéseket tettek annak bebizonyítására, hogy Shakspere a Windsori vig asszonyokat ha már nem IV. Henrik, de legalább V. Henrik előtt irta. Hypothesiseiket azonban halomra döntik a bennük rejlő ellenmondások. A Windsori vig asszonyok születési évét meglehetős biztossággal meg lehet határozni a külső pozitiv bizonyítékokból. Meres 1598-ki Palladis Tamiájában, a sokszor idézett Shakspere-lajstromban még nem fordul elő a neve, s 1602-ben már megjelent első kiadása, a szerző tudta és beleegyezése nélkül, e czím alatt: „A most pleasaunt and excellent conceited Comedie of Syr John Falstaffe and the merrie Wives of Windsor. Entermixed with sundric variable and pleasing humors, of Syr Hugh the Welsh Knight, Justice Shallow and his wise Cousin M. Slender. With the swaggering vaine of Anciens Pistole and Corporall Nym. By William Shakspere.” A darab származását tehát 1599. és 1601. közé kell tenni.
Az első negyedrét kiadás, melynek teljes czimét fentebb idéztük, egyike azon könyvárusi rablásoknak, melyeket annyiszor elkövettek Shakspere ellen. Alapjául nem a szerző kézirata szolgált, hanem futólag, az előadás alatt hallásból vagy emlékezésből készült följegyzések, s tele van hibákkal, hézagokkal, ferditésekkel. Sokkal teljesebb és jobb a szöveg az 1623-ki folióban, mely alapul szolgált a többi kiadásra.
Magyar forditásban először 1845-ben jelent meg Lemouton Emilia vállalatában, mely „Shakspere összes szinművei” czim alatt indult meg. Öt füzet jelent meg e vállalatból s ezek egyike foglalja magában a „Windsori vig nők”-et. Merőben prózai forditás, jegyzi meg Greguss, annyira, hogy még az énekek is prózában vannak; s prózai bensőleg is, a mennyiben semmi költői zamatja. A nemzeti szinházban egyszer került színre, 1854. deczember 18-dikán, Gondol Dániel forditásában, Szigligeti színre alkalmazása szerint, a „Windsori csalfa hölgyek” czím alatt. A Kisfaludy-Társaság Shakspere-kiadásában Rákosi Jenő forditásában jelent meg, a „Windsori vig asszonyok” czímmel.
A darab meséje egészben véve a költő saját leleménye, egyes vonásaira nézve azonban régibb forrásokra véltek találni, honnan azokat vette volna. A főcselekvény Falstaff szerelmi kalandja két windsori polgárnővel, Habnéval (Ford) és Pázsinéval (Page), különösen az előbbivel, ki háromszor tőrbe csalja, míg végre köznevetségnek teszi ki. A kövér lovag, jelleméhez híven, szerelmi viszonyt akarna szőni két jó módú polgár nejével, hogy kiegyenlítse az ellentétet örökké szomjas gégéje és üres erszénye közt. Lovag létére azt hiszi, hogy a két polgárasszony szerencsének fogja tartani, ha leereszkedik hozzájok; reményli, hogy megnyitják előtte férjeik pénzes ládáját, melynek kulcsa, mint sejti, nálok áll. A szíves vendéglátást, melyben a két asszonynál részesült, arra magyarázza, hogy mindkettőnek elcsavarhatja a fejét, azért minden fejtörés és óvatosság nélkül fog a könnyűnek látszó munkához. Még azt a fáradságot sem veszi magának, hogy mind a két asszonynak más-más szövegű szerelmes levelet irjon. A nők természetesen megismerik egymás levelét s elhatározzák, hogy példás bosszut állnak az elbizakodott lovagon. Háromszor csalja őt tőrbe Habné, kinek férje féltékenyebb, mint a másik asszonyé. Ez a Hab álnév alatt megismerkedik Falstaffal, pénzt ad neki, s mivel a kövér lovag barátságát és bizalmát legkönnyebben ezen az úton lehet megnyerni, beavatja őt titkába, terveibe, kudarczaiba, s ekképpen a legkomikusabb helyzetek állnak elő, midőn a pajkos asszonyok egyaránt lóvá teszik az elbizakodott udvarlót és a féltékeny férjet. Háromszor megy Falstaff a tőrbe, s mindig jobban és jobban megjárja. Először a ruhás kosárba rejtőzik, s a szennyes ruhával együtt a vizbe dobják. Másodszor öreg asszonynak öltöztetik és jól megbotozzák. Harmadszor szarvas kisértet alakjában jelen meg az erdőben, rajta kapják, megcsipkedik, megperzselik s oda dobják zsákmányul az egész város gúnyjának.
E főcselekvény némely vonásaihoz hasonlók találtatnak Giovanni Fiorentino Pecoronéjának (1558) egy novellájában. Itt egy tanuló, ki a kánonjogot bár befejezte és hátralevő idejét hasznosan akarná eltölteni, tanárától oktatást vesz a szerelem tudományában, s aztán az elméleti leczkét gyakorlatilag alkalmazza épen a tanár feleségénél, kinek nem tudja kilétét. Lépéseit, terveit, eredményeit mindig közli tanárával, ki ennek következtében többször rajta akarja kapni, de az ügyes nő mindig meg tudja menteni az ifjat. Első izben a szennyes ruha közé rejti, másodszor a homályban kitolja az ajtón. Ugyanezt a tárgyat, némi eltérésekkel közli Straparola a Tredeci piacevoli egy novellájában (1550), hol a nő először az ágyfüggöny mögé rejti az ifjat, másodszor a ládába a ruhák közé, harmadszor papirossal tele szekrénybe, melyet kivitet, midőn férje felgyujtja a szobát haragjában. Mind a két olasz novellát felhasználta az angol iró és szinész, Tarlton Richard a News out of Purgatory (Hirek a purgatoriumból) czímű munkájának egy elbeszélésében. Nem lehetetlen, hogy Shakspere ismerte ez angol átdolgozást, de mint látható, nagyon lényegtelenek azon vonások, melyek mindkettejökkel közösek.
Ugyanezt a tárgyat dolgozta fel németül Shakspere kortársa, a braunschweigi herczeg, a Tragedia Hibaldehában, „egy házasságtörő nőről, ki férjét háromszor csalja meg, de utoljára borzasztó véget ér.” E darab főszemélyei: a férj, Gallichoraea, a feleség, Scortum, és Pamphilus, szegény diák, ki pénzért mindenre kész. Gallichoraea próbára akarja tenni neje erényét, s Pamphilust ellátja pénzzel, hogy gavallérosan kiöltözzék és udvaroljon Scortumnak. Épen igy ad pénzt Hab Falstaffnak; a másik közös vonás az, hogy Pamphilust is, midőn a férj rajta kapja, szennyes ruhával telt hordóban viszik ki a szobából.
A másik cselekvény, mely mesterileg van összefonva az elsővel s ezzel egyszerre az erdei jelenetben ér megoldást, a szerelmi versengés Page (Pázsi) Anna kezéért. A polgári szülők mindegyike máskép akar a leány kezével rendelkezni. Az atya, ki előtt fő dolog a pénz, egy gazdag falusi tuskót szemelt ki vejéül, az együgyű, otromba Nyurgát (Slender), az ismert békebiró Silány (Shallow) unokaöcscsét. Az anya, Pázsiné, a ki ugyan tisztességes, jóravaló asszony, de nem emelkedik fölül a polgári nők közönséges szinvonalán, nem a pénzvágynak hódol, mint férje, hanem a nagyravágyásnak. Az ő jelöltje Cajus, a franczia orvos, kinek hire, állása és az udvarral való összeköttetése kellemesen csiklandozza nyárspolgári hiúságát. Mind a két jelölt nevetségesebb, hogysem megnyerhetné a leány szivét. Az ő választottja Fenton, kit a költő néhány vonással oly szeretetre méltóan rajzol, hogy mindnyájan neki óhajtjuk a díjat a három versenyző körül. Ő is a szilaj herczeg társaságához tartozott, mint Falstaff és a többiek; de inkább Poinsra emlékeztet, mint az aljasabb czimborákra. Multja némileg igazolja rossz hirét s Page abbeli gyanúját, hogy nem annyira a leányt, mint inkább apja pénzes ládáját akarja. De csakhamar meggyőződhetünk, s velünk a leány, hogy a mi salak hajdani korhely életében rajta tapadt, lehullt már az élet iskolájában, s csak a tiszta, erős, hamisítatlan ércz maradt meg. Tele van ifjúi kedvvel, férfiúi erővel s a mellett őszinte. Nem habozik Annának szemébe mondani, hogy először apjának gazdagsága volt az, mely feléje vonta; de meg is mutatja, hogy ismertségök folyamán megváltozott érzülete, megismerte a leány magasabb értékét, s most már nem egyedül vagyona az, mely hozzá vonja, hanem bensejének valódi kincsei után eped. És mindnyájan örülünk, midőn végül látjuk, hogy e lelki kincsek, a földiekkel együtt, neki jutnak, és pedig épen ama csel következtében, melyet az apa és az anya a maga jelöltje számára főzött ki. Kitünően komikus megoldás az, midőn az apa az anyát, az anya az apát akarja rászedni, s mind a ketten kölcsönösen rászedetnek a harmadik, az igazi szerető javára. Az éjjeli jelenetre készülve, melyben Falstaffot fogják csúffá tenni, Pázsi, ki akarván játszani nejét, felbiztatja Nyurgát, hogy szökjék meg és esküdjék meg a tündérnek öltözött Annával. Pázsinénak, ki viszont férjét szeretné kijátszani, szintén ez a gondolata jön s ugyanerre biztatja fel Cajust. A két nevetséges kérő egy-egy tündérnek öltözött fiúval szökik meg, s Annát a harmadik, az igazi viszi el. A szülők hibája, mely felsülésöket okozza, nemcsak fölötte komikus, hanem az erkölcsi érzésnek is eleget tesz, melyet különben megsérthetne a szülők akarata ellen cselekvő leány szökése.
Még egy régi ismerősünkkel találkozunk a cselekvénynek ebben a részében. Silány (Shallow) a gloucestershirei együgyű békebiró, kit Falstaff már IV. Henrik II. részében irgalmatlanul lóvá tett, ismét előkerül itt; de a szerző most elárulja, czímerének három ezüst csukájára czélozva, kit akart tulajdonképen nevetségessé tenni ez alakban. Nem más ez, mint sir Thomas Lucy, a charlecotei birtokos Stratford mellett, ki a hagyomány szerint órvadászat miatt becsukatta egykor az ifjú Shaksperet. Hogy a költőnek csakugyan volt valami oka haragra a Lucyk ellen, korábbi drámájából, VI. Henrikből is kitűnik, hol sir Thomas egyik ősét, sir William Lucyt kegyetlenül nevetségessé teszi, mint buta szájhőst.
Falstaff kiséretében még más régi ismerőseinket is alkalmunk van viszontlátni. Itt van a vörös orrú Bardolph, a dagályos frázisokkal hajigáló Pistol és Nym káplár, mindnyájan jól ismert korhelyek és tolvajok IV. és V. Henrikből. Az apród, kit IV. Henrik II. részében annyira megkedvelt a közönség, szintén nem maradhatott el, s végre itt van Fürgéné (Quickly) asszonyság is, a hajdani eastcheapi korcsmárosné; míg azonban a többiek a régiek maradtak, ennek külső körülményei egészen megváltoztak; most a franczia orvos Cajus gazdasszonya, s a régi Fürgénéből csak azt tartotta meg, hogy most is szivesen foglalkozik a keritő mesterséggel és össze-vissza csavarja az idegen szavakat.
Uj alakok a polgárok nejeikkel, a két nyelvcsavaró, a walesi pap és a franczia orvos, az együgyű kérő, Nyurga (Slender) és a mindenkivel gúnyolódó, magát nagyon okosnak tartó korcsmáros, a kit végül könnyen rászednek egy otromba csellel. Sir Hugh Evans, a walesi pap és tanitó, és Doctor Cajus, a franczia orvos, egyformán törik a királyi angol nyelvet, mindegyik a maga nemzetisége szerint, de jellemében is mind a kettő typikus vonásait tűnteti fel a saját nemzetének; a nyers, becsületes, ügyetlen és bátor pap épen oly hű képviselője a walesi fajnak, mint Fluellen kapitány V. Henrikben; a heves, hirtelen fellobbanó, szeles orvos a franczia fajt képviseli, s rajzában az angol költő egy kis gonoszságot enged meg magának az ős ellenséggel szemben. De azért sokkal rosszabbul bánik honfitársával, a gloucestershirei uracscsal, kinek együgyűsége mellett még nagybátyja, Silány is, az ész óriásának tűnik fel. Nyurga alakja sokban emlékeztet a Vizkereszt Keszegjére, még külső megjelenésében is. Épen olyan, testileg és lelkileg silány tökfilkó, épen olyan nagyra van azzal, hogy jó családból származott, és sajtszinű arczával, vörhenyes szakállával, magasra tartott orrával épen annyit képzel magáról és épen úgy nincs sejtelme nevetséges voltáról. Midőn ebédre hívják, midőn vonakodik bemenni, épen úgy viseli magát, mint az ügyetlen falusi ficzkó, ki először kerül emberek közé. Épen úgy töri az idegen szavakat és épen úgy szedik rá és zsebelik ki furfangosabb emberek, mint Keszeg Ambrust.
A két polgári család hű képét nyujtja az Erzsébet korabeli jómódú polgári osztálynak, s környezetökben, viseletökben, gondolkozásmódjokban, szokásaikban találóan festi a költő az akkori polgárok életét, kik a belháborúktól végre megszabadulva, jó módban és jó kedvvel élvezték a békét, nyugalmat és rendezett viszonyokat a nagy királynő uralkodása alatt. Shakspere úgy tünteti fel a polgári osztályt, a milyen valóban volt: erényeivel és hibáival, egészséges gondolkozásával és kicsinyességével. Az sem történt szándékosság nélkül, hogy épen a nemesi osztály egy tagját hozza érintkezésbe a polgárokkal, a lovag Falstaff léhaságát állitja szembe a polgárasszonyok becsületességével s a nemes emberrel húzatja a rövidebbet a polgárokkal szemben, épen mint a középkori franczia farceokban, hol mindig a nemesek sülnek fel a parasztokkal és polgárokkal szemben. De a költő objektivitása nem engedi, hogy a polgárokat is jobbaknak mutassa a valóságnál. Pázsi kapzsisága, Pázsiné hiúsága, mindnyájok kicsinyessége olyan, hogy nem emelkednek fölül a közönséges nyárspolgári szinvonalon. Hab (Ford) valódi képviselője a kicsinyes, komikus féltékenységnek, a mint Othello a nemes, tragikus féltékenységet képviseli. Amaz önzésből, ez önérzetből származik, amaz nevetségessé, ez megdöbbentővé teszi az embert. Hab féltékenységének alapja nem a szerelem, hanem a hiúság; gyanakszik nejére, mielőtt alapos oka volna rá, meg nem engedett úton keres bizonyitékot ellene; nem attól fél, hogy elveszti neje szerelmét, hanem inkább attól, hogy nevetségessé válik, és épen azért csaknem oly nevetségessé lesz, mint a kijátszott, lóvá tett Falstaff.
A darab polgári jellegének megfelel nyelve is, mely túlnyomóan próza, és pedig humortól és erőtől duzzadó, IV. Henrik komikus jeleneteire emlékeztető próza. Csak Fenton és Anna szerelmi jelenetei s kevés más jelenet (IV. 4. és 6.) vannak versben irva. Pistol itt is, mint a történeti drámákban, dagályos, eltorzitott tragédiai idézeteket szaval; azonkivül még nehány felvonás végmondása van versekbe foglalva. Rimes versekben van irva végül az utolsó felvonás tündérjelenete.
