Tündérlak Magyarhonban
Tündérlak Magyarhonban
A lázadó szerzeteseknek, a konvenciókkal szakító, a magányos dzsentriknek, a sovány, lázongó, izzó szemű diákoknak ellenpólusait is megrajzolja: azokat az embereket, akiknek nincsenek nagy becsvágyaik, környezetüket szétfeszítő törekvéseik, a megszokással, a konvenciókkal ütköző egyéniségük. Baziliusszal szemben mindig ott áll Arzenius, az okos Nikánor, a cinikus Germán arehimandrita – azok a papok, akik talán valaha szintén lázongtak, aztán "megbékültek", egy nyárspolgári élet kedvteléseit, örömeit lelve meg a klastrom falai között. Hasonló karakterek vonulnak fel a megyeházán: alázatos és hízelkedő esküdtek, letört ambíciójú, különccé lett alügyészek. Szanaszét a Bácskában, a zsárkováci tájakon, Rátóton és Tiszaszálláson, az ősi nemesi kúriákban mindenütt ambíciótlan, békés, vidéki idill közepett szemlélődő, bővérű és csekély lelki igényekkel beérő dzsentrik élnek (Az ambíció, 1896; Pantaleon a megbékélt, 1896; Az alügyész, 1896; Váryné, 1896; A hízó, 1897; A kánaán, 1897; Nikánor fogsága, 1897; A káptalani pontyok, 1898). Idillbe, nyárspolgáriságba békült figuráinak közös természete, hogy mindent nagyítanak, mindent megszépítenek, egész gondolatviláguk tündérillúziókba burkolódzik. E szemléletben megszépül a múlt, s szebbé, csodálatosabbá, semmivel össze nem hasonlíthatóvá válik a bácskai jelen. Papp Dániel azonban pontosan megmutatja – a józan filozófia, a kesernyés irónia és az egyre szarkasztikusabb szatíra ellenpontjaiban –, hogy a bácskai "tündérvilág" képe valójában csak az emlékekben, álmokban él tovább, s minél szebbek és fájdalmasabbak a nosztalgiák, annál inkább mutatják a süllyedést, annál erőteljesebb kontraszttal festik alá a jelen szürke, köznapi képét. Látásmódját, gondolkodásának egész mélységét és bonyolultságát, ő maga jellemzi legjobban a Tündérlak Magyarhonban című kötetének előhangjában – egy mélyen filozofikus jelentésű anekdotával. A szülőföld tája és emberei iránti lírai szeretet apoteózisa ez az előszó, s egyszersmind keserű ráismerés a valóságra, az igazságra, amely a kérdésben rejlik: "Micsoda sár, micsoda rengeteg sár: s Ön ezt a sáros országot Tündérlaknak hívja" (Muzsika az éjszakában). Papp jobban tudja, érzi, hogy a portyázó komisszáros hiába 802keresi már a tündérkastélyt a dubokai pusztán, nem lel egyebet végtelen kukoricásnál, mert a tündérkastély nincs sehol, valójában csak a bácskaiak illúzióiban létezik még. Líraibb és érzelmesebb változatban, de ugyanolyan szarkazmus ez, mint Mikszáthé, aki a sárosi dzsentri, a "gavallérok" nagyzolása mögött fedez fel hasonló sivárságot.
Az utolsó egy-két esztendő novelláinak tanulsága szerint Papp líraisága is erősen megcsappan. Novelláinak emocionális elemei háttérbe szorulnak, a színes, expresszív áradást fojtottabb líra, az iróniát a keserű gúny, a szatíra váltja fel. Az irónia, illetve a romanticizmus mesterei után fölfedezi a maga számára Gogolt – a Holt lelkek és A revizor realista Gogolját –, akinek középoroszországi miliőjében a bácskai világ rokon-valóságára bukkan. Publicisztikájában minduntalan szembesíti a gogoli atmoszférát a magyar valóságból merített mozzanatokkal. Egyik tárcájában két dzsentri adóhivatalnok sikkasztási történetéről ír, s megállapítja, hogy amit ezek műveltek, az még Gogol fantáziájára is rálicitál. "A kulai királyi adóhivatalban – írja – gonoszabbul sikkasztottak mint Oroszországban. Csicsikov császári kollegiál tanácsos a Megholt lelkekben, aki kettős gyapjúköntösben ereszti be a határon a merinói kosokat, holott a két gyapjú között másfél milliót érő antik csipke van elrejtve, Csicsikov ez a tolvaj vámhivatalnok, az egykorú két kulai adóhivatalnokhoz képest törékeny kezdő és kísérleteiben félszeg" (A kis-celli méhe, A Hét 1899. február 19.). Máskor a magyar bürokrácia képviselői és a gogoli "csinovnyikok" között von párhuzamot (Görgey. A Hét 1899. június 25.).
Figyelme az anarchisták s a "megbékéltek" bácskai típusai után mindinkább a "fölösleges emberek", az élősdiek, a naplopók, a sikkasztók világa felé fordul. Az új orientációra számos motívum utal már idézett, s még inkább élete utolsó éveiben keletkezett novelláiban (A zsárkováci tölgyek, 1898; Mausz a bandériumban, 1898; A beosztott altábornagy, 1898; Kultúrharc Tiszaszálláson, 1898; Fogh a lusta, 1899; A két Uderszky fiú, 1899). Jellegzetes szatíra egyetlen kisregénye, A rátótiak is, amely a bácskai kisváros életének groteszk karikatúrája (1898).
Kétségtelen, hogy az útkeresés, a lírai emóciók, az anarchikus lázongás korszaka után ez a lehiggadt, objektív szatíra lett volna Papp Dániel igazi hangja. Anélkül, hogy stílusának, szemléletének összetettségét elvesztené, plasztikusan, éles körvonalakkal ábrázoló, szatirikus stílust kezd kialakítani. E szatíra a magyar valóság kietlen, riasztó rajzolatát ígéri, az anekdoták, a dolgok megszépítő formái, az álmok elringató homálya mögül előtörő igazságot. "Ilyen Karszt lett a Kárpátokból – néz körül Gogol módjára az országban – végig teli sziklateknőkkel, amelyekben egy-egy abbahagyott törekvés van eltemetve."
A karszti valóság megírására készült, de tervét nem válthatta valóra: agyhártyagyulladást kapott s rövid szenvedés után 1900. augusztus hó 14-én meghalt.
A sír fölött az irodalom egyértelmű gyásza szólal meg, egyöntetűen a nagy, talán legtöbbre hivatott tehetség elvesztése miatti döbbenet. A nekrológok egy része az egyéni tragédiával, a hirtelen halál előzményeivel: betegséggel, 803idegbajjal, lelki válsággal foglalkozik, de csak kevesen kutatják az idegbaj és lelki válság igazi okát. Ignotus gondol csupán arra, hogy a betegség nem annyira organikus eredetű, mint inkább "társadalmi jellegű" volt. Bírálja a közéletet, azokat a viszonyokat, amelyekben "a sajtó egyik leghivatottabb munkatársa – az abszolút megíró" nem kaphatott hatalmas egyéniségének és különös, nyugtalanító mondanivalójának megfelelő teret (Papp Dániel, 1900).
Mások – mint Bródy és Mikszáth – a Papp Dániel teremtette irodalmi értéket mérlegelik. Bródy inkább a művészetre helyezi a hangsúlyt, a bővérű, balzaci temperamentumra, akitől valami nagy-nagy dolgot vártak (A felboncolt szív, é. n. ModK 27. szám). Mikszáth a művészben is leginkább a gondolkodót értékeli, benne látja azt a tehetséget, aki képes lesz a "Kemény Zsigmond által kezdett, mélyenjáró szépirodalmi irány folytatására" (Papp Dániel, Országos Hirlap 1898. október 7.).
A nekrológokban már az új század irodalmának problémái, igényei szólalnak meg. És hogy éppen az ő sírjánál: ez azt is bizonyítja, hogy egyike volt azoknak, akikben a haladó, új magyar irodalom törekvései, a hamarosan szervezetten is fellépő polgári irodalmi mozgalom kérdésfeltevései a legtisztábban hangzottak föl. Különös iróniája a sorsnak, hogy a Nyugatban hosszú negyven esztendő alatt még a nevét sem írták le. Csupán szűkebb hazájának irodalmi fórumai emlékeztek rá.
